A Bellini

Az első osztrák munkahelyem valójában olasz. Legalábbis a konyhája mindenképpen, ám a főnök félig osztrák, félig román, a felesége (a szakácsnő) román, a pizzaszakács és a mosogató valami afgán, a pincércsajok meg magyarok, egy kivételével, aki franc-se-tudja-honnan-jött, de legalább buta és lusta egyszerre.

Bemutatom a Bellinit, ahol még jól is érezhettem volna magamat mindezek ellenére.

Külsőre teljesen normális helynek tűnik, egy nagy irodaház alsó szintjén van, ehhez igazodik a nyitvatartása is. Napi kifizetés, jatt megtartható, cserébe viszont - mint utóbb megtudtam - a Főni "elfelejtett" bejelenteni. Elsőre ez nem is okozott gondot, örültem, hogy gyorsan munkát kaptam, és tetszett is a pörgés, ami az ebédidőben volt (kb. 11.30-14.30). Jöttek a menüsök, választottak, megkapták, felfalták, fizettek, kész. Ezután leültünk mi is enni, ha rövid műszakban voltam, akkor 3-kor mehettem haza. Ha egész napos voltam, akkor kis takarítgatás, előkészülés a délutáni-esti a'la carte etetésre, ami nem volt egy nagy durranás, de pottyant bőven jatt, ha kedves voltam. Egy-egy ilyen napon volt, hogy 100 Euro körül vittem haza, s bizony jól is jött ez akkor a kezdetek kezdetén.

Magyar kolléganőim (Judit és Bea) szintén pincérek voltak, és állandó kisegítőként ott ette a fene minden nap Marát is, aki a fent említett, talán szerb származású, buta és lusta példány volt. Olyannyira, hogy egy kávét nem tudott lefőzni egy olyan házi használatra gyártott kicsi kávégéppel, amin 1 (egy) gombot kellett megnyomni. És nem is főzte le sose, hiába mutattam meg neki, hiába úszott az étterem, hiába várt 15 perce a vendég, nem és nem és az Istennek sem. Namármost azért volt ilyen a kávégép, mert a másik állítólag elromlott, de amíg ott dolgoztam, valahogy nem akart megjönni a szervízből. Gyanítom, pénzügyi okai voltak ennek (is). Emiatt a cappuccino úgy készült, hogy lefőztél egy hosszú kávét, majd fogtad a dobozos tejet, felráztad, és a tej habját ügyesen rányomtad a kávé tetejére. Hidegen. Amikor először megláttam, az életkedvem elment. (Aki nem tudná, a cappuccino egy presszókávé, tej és tejhab 1/3-1/3 arányban.) De hasonló sufni-tuning módszerrel "készült" az ásványvíz is, a szénsavas üvegébe szódát kellett tölteni, a mentesébe csapvizet. Alapvetően nagyon finom a csapvíz Bécsben, de 2.90 Euroért 0,33l csapvíz azért a duuuurva kategória...

Pár napja lehettem ott, amikor ebédidőben hatalmas üvöltést és szitkozódást hallottam az amúgy nyitott, körbejárható konyha felől: a Főni szidta a már majdnem síró magyar kolléganőmet, Beát. A következő pillanatban Bea lecsapta a kötényét, magyarul elküldte a francba a főnit és kilépett. Judit és én ott álltuk, sajnálgattuk egy kicsit, de nagyon nem volt erre idő, mert dolgozni kellett. Másnap a Bea megjelent az egyik szemközti étteremben, ahol nem volt soha üvöltés, és talán még azóta is ott dolgozik...

Judit közben szintén ezerrel melót keresett. Ezért a főni kerített egy Borisz nevű srácot, valami ismerősét, aki egyébként tök jól is dolgozott, csak nem tudott mindig jönni. Volt még egy másik régebbi alkalmazott, Peti, szintén be-beugrált néha. Hellyel-közzel megvolt a létszám, nem szakadtunk meg, főleg hogy túl sok vendég sem volt. Csak a menüsök jöttek kényszerből, meg néha egy-egy betévedő, aki többé nem jött vissza, mert az étel unalmas és időnként olyan szar volt, hogy inkább nem ettem. A napi leves általában instant "húsleves" volt. Üresen csontleves, ha belefőztek pár répát, akkor zöldségleves, ha levesgyönggyel volt gazdagítva, akkor Backerbsensuppe, ha brokkolival meg tejszínnel pürésítették, akkor brokkolikrémleves, ha pedig megmaradt a brokkolikrémleves, akkor tettek még rá levesgyöngyöt és az is Backerbsensuppe.

A frissensültek és a tészták átlagos minősítést érdemeltek. Néha egy kicsit vizesebb volt a paradicsomszósz, fűszerek random sok vagy kevés, volt hogy szépen tálaltak, volt hogy visszaadtam, hogy rakják fel rendesen a tányérra, mert ezt ki nem viszem. Ilyenkor nem voltam túl népszerű persze. De amikor a vendég közölte udvariasan, hogy ilyen szar bolognait még nem evett, kóstoltam-e, akkor mit lehet mondani? Azt feleltem, hogy nagyon sajnálom, én ezért eszek otthon, és szóltam a főninek, majd sürgősen leléptem cigizni, hogy mire üvölteni kell valakivel, én ne legyek a közelben.

A pizza egész jó lett volna, ha nem tudod, hogy az afgán pizzaszakács, Kerim soha nem mos kezet. Mondjuk a kemencében nyilván elpusztul minden baci, de azért na. Kerim a főni "fia" volt, legalábbis  a főni így emlegette, normális fizetést kapott, és a menekülteknek járó pénzével együtt gusztustalanul jól keresett. Cserébe ha nem volt kedve, nem dolgozott. Állandóan a szex járt a fejében, minket csajokat is tiszteletlenül kezelt, mellé pedig mocskos kis besúgó volt. Ha beszóltál neki, rohant árulkodni, és mellé még kitalált pár hibát, amit aznap "elkövettünk". Néha olyan amőba formájú pizzákat csinált, hogy lelógott a tányérról, és ezzel gyönyörűen szétégettük a karunkat szervírozás közben. Ha elfogyott az ananász, akkor aznap nem volt több hawaii pizza, pedig csak át kellett volna szaladni a mellettünk levő boltba. A boltosokkal szintén jóban volt a főni és minden nap ott zabált az egész vezetőség ingyen, mellé pedig még röhögve szekáltak is, olyan lenézős stílusban, amit amúgy is imádok.

De azért néha jó is volt, olyan könnyen jött pénznek éreztem a dolgot, mosolyogni is tudtam hozzá. Egész addig amíg egyszer minden előzetes figyelmeztetés nélkül a főni odahívott és kirúgott. Kérdeztem, miért? Mondta, hogy mert nem beszélek jól németül és nem értjük meg egymást. Tény, hogy volt még mit tanulnom, de a vendégekkel is folyamatosan kommunikáltam, csak a főnit nem mindig értettem, amikor román-osztrák keveréknyelven üvöltött, így ilyenkor csak mosolyogtam és mondtam neki, hogy oké. Az egyik barátnőm azt mondta, hogy ilyenkor biztosan nem is szid, csak nagyon hangosan dícsér... Igazából nem is voltam rá kíváncsi ilyenkor, hogy mit akar, és örültem, hogy nem értem. Gondolom, ezt unta meg. 

Jól van, kicsit meg voltam sértve ugyan, de nem különösebben érdekelt a dolog. Amúgy is akartam keresni valami igényesebb helyet, mert az otthonról hozott tapasztalataim alapján ez nem az a hely volt, ahol huzamosabb ideig kívántam volna dolgozni. Már éppen belelendültem volna a keresgélésbe, amikor egy szép vasárnap éjjelen, 23 órakor csörgött a telefonom és ki volt a vonalban, na ki? Hát a FŐNI! Judit talált másik munkahelyet és felmondott, a fiúk nem érnek rá, a Mara egyedül kevés, és ő hétfőn nem tud kinyitni, mert nincs pincérnője... Mondjuk a Mara nemritkán bunkó volt a vendéggel, de tartotta a markát jattért, mellé még lassú és mosolyogni sem tud, hát nem vagy vele kisegítve, főni, gondoltam.

Nagyon röhögtem magamban, de csak annyit mondtam, hogy át kell gondolnom még, majd hívom. Tudtam, hogy vissza fogok menni, mert a pénz azért kell, és könnyebb úgy keresgélni is, ha közben nem halok éhen, szóval megvártam, míg elalszik a főni és felhívtam, hogy na jó, bemegyek, de csak ha nem üvöltözik velem.

Innentől már nem is érdekes a történet, igazából előre borítékolni lehetett. A következő napokban én voltam a kedvenc, gyűjtögettem a pénzemet szépen, nézelődtem munka után. Már kilátásban volt a következő helyem, csak kicsit várnom kellett rá. Egy szép júniusi délben szóvá tettem a Kerimnek, hogy ha a vendégnek még csak extra kívánsága sincs, mindössze annyit kér, hogy ha már elfogyott újfent a menüben kínált hawaii pizza (értsd: megint mindenki lusta volt ananászt venni), hadd kapjon egy azonos értékű pizzát a menüjébe, szerintem ez azért megoldható. Ment a pofahúzogatás ezerrel, hogy menjek vissza és mondjam meg a vendégnek... mondom, mondd meg te, ha ez a válasz. Közben megjelent a főni, hogy miről megy a diskurzus, különben meg mi ez a leves a tálalópulton. Mondtam neki, hogy az pedig egy tévedés a felesége részéről, mert a vendég salátát kért és arra várok, hogy kész legyen. Na ez kiverte a biztosítékot, a főni úgy elkezdett üvölteni, hogy összekoccantak a karomon a tányérok...

...amelyeket szépen letettem a tálalóra. Majd kiszedtem a kötényzsebből a tollat meg a felíróblokkot, nagy ívben bevágtam a konyhára, aztán levettem a kötényt, repült az is utánuk. A vendégek döbbent fejét látva egy elegáns meghajlással megköszöntem a lehetőséget, további jó étvágyat kívántam, elkértem a pénzemet és leléptem.

Ha véletlenül megvan még a hely a 10. kerületben a Business Park legmagasabb épületének aljában, nem ajánlom senkinek, vendégként és alkalmazottként sem. Nekem viszont tök jó tapasztalat volt, hogy mire kell figyelnem a továbbiakban, és büszke vagyok magamra, hogy túléltem az első munkahelyemet Bécsben. A legtöbben ilyenkor megfutamodnak és hazamenekülnek, az én mottóm viszont ez: "Ha elsőre nem sikerül, csináld lelkesebben!"

Következő megálló: Bécs

A következő bejegyzéseket nagyjából azzal a dátummal teszem közzé, amikor történtek az események.
...
Ahogy szerencsésen-szerencsétlenül megint hazavetett a víz, illetve a busz, máris azon gondolkodtam, hogy miként legyen tovább. A helyzet otthon változatlan volt: kilátástalan albérletárak és bérek, undorító közélet, és teljes tanácstalanság azt illetően, hogy mi lesz velünk pár év múlva. És hát ott munkált bennem a kalandvágy is, hogy nem egészen annyi a világ, amennyit Budapestről látni lehet belőle. És ebben már biztos voltam, hiszen eljutottam eddigi életemben a legmesszebb, Strasbourgba, ami már 3 országgal van arrébb, tehát biztosan van még AZON TÚL is valami. Utazni akartam, jól keresni, biztonságban és nyugodtan élni, ráadásul Sütivel együtt, ami amúgy sem lett volna lehetséges a hajón.

Így történt, hogy 4 nap múlva kicsit átrendeztem a még ki sem pakolt bőröndömet, és elindultam Bécsbe, Süti legnagyobb morgása és tiltakozása közepette. Azt terveztem, hogy egy barátomnál fogok lakni. Amilyen gyorsan csak lehet, munkába állok, fejlesztem a hajón felidézett német nyelvtudásomat, és amint lehet, magammal viszem Sütit is.

Bécs amúgy nagyon szép. Tavaszodott, mikor megérkeztem, csak mellé még hideg is volt, meg szél. Sokkal szélsőségesebb az időjárás, mint Pesten. Ennek ellenére fáradhatatlanul dolgoztak a kertészek, hogy színes tulipánokkal ültessenek be minden talpalatnyi földet, és virágba borultak a fák is, melyekkel teljes utcahosszban tele van a város. Ja, és itt nem tépik le, meg nem lopják ki tövestül, mint otthon...

Nagyon tetszik, hogy itt rengeteg közösségi tér van. Nem csak parkok és hatalmas játszóterek, hanem intézményesített kereteken belül is sok elfoglaltságot lehet találni. Mindenféle klubok, workshopok, játszóházak, táncsulik, sportlétesítmények, szinte egymást érik. És mindenütt békében megfér egymással mindenféle nemzetiségű gyerek és felnőtt.

Imádom a bécsi épületeket! Nagyrészt olyan klasszicista stílusú lakóházak, nagy belmagasságú polgári otthonok vannak, mint Pesten, csak itt sokkal jobban vigyáznak az állagmegóvásra. Modern épületek is bőven vannak. Ami pedig szimplán ronda lenne, például szocialista stílusban épült intézmények, azt kifestik, telerakják mozaikkal, vagy bármi, csak ne legyen szürke. Egy későbbi bejegyzésemben majd mutatok rengeteg érdekes épületet. Ez itt például egy Studentenheim, azaz egyfajta koli, diákszállás, a Kolping hotelláncolat égisze alatt.

Na de vissza a munkakereséshez. Az új önéletrajzomból taktikusan kihagytam a hajót, viszont beírtam egy kicsit magasabb szintű némettudást, mint amit a magaménak éreztem. Sütit meggyőztem, hogy most angol helyett kezdjen inkább németet tanulni (egy szót sem beszélt mindeddig!), s mihelyt megtalálom a helyemet Ausztriában, befejezheti az otthoni 15-16 órázást naponta, beiratkozhat itt egy nyelvsuliba, lesz munka, pénz, bőség, áldás, békesség, málnás édesség.

Hát nem kicsit paráztam. Évekig tanultam a suliban a németet, aztán csak a Rayherben használtam írásban, amikor a termékek nevét kellett leadni a rendelésekbe. De német nyelven (pláne OSZTRÁKUL) még sosem dolgoztam. Arra felkészítettek, hogy a bécsi akcentus csak nyomokban hasonlít a Hochdeutschra (amit a suliban oktatnak), de arra nem, hogy mindenféle náció sajátos beszédét kell megértenem.

Bécsben rengeteg a külföldi. Török, szerb, magyar, szlovák, lengyel, román, arab, keleti népek élnek viszonylag békésen egymás mellett, sokan csak törik a németet. Az osztrákokkal max. hivatalokban, vagy vendégként találkozol. A hivatalnokok még szépen beszélnek, de a tősgyökeres, idősebb oszi vendégek olyan dialektust nyomnak, hogy a fülem kettéáll tőle.  Amúgy én sem értem még mindig, csak a "Gema!"-t tudom, meg azt, hogy "Host an Tschick?", előbbi kb. annyit tesz, hogy "Gyerünk, menjünk, mennyééémáááá!". Az utóbbi meg fel van írva a bécsi kukákra is, és azt jelenti, hogy "Hast du ein Tschick? - Van egy cigid?" Íme egy kis ízelítő.

A munkakeresést úgy kezdtem, hogy felnyaláboltam egy halom önéletrajzot és nekivágtam a városnak. Amelyik étterem vagy fagyizó vagy bármi megtetszett, már adtam is be. Napokig róttam az utcákat, néha reggeltől estig, otthonról vitt szendviccsel, gyümölccsel és üdítővel felszerelkezve. Bújtam a netet, emailben pályázgattam, az osztrák Facebook-csoportokba is beírtam, hogy ki és mi vagyok, milyen meló érdekel, hátha tud valaki valamit. S bár ebben reménykedtem a legkevésbé, egyszer csak rám írt egy magyar lány, hogy az ő munkahelyére keresnek pincérnőt, találkozzunk másnap és próbáljam meg. Gondolkodás nélkül igent mondtam.

Így kezdődött bécsi pályafutásom a Bellini nevezetű olaszos étteremben, nem egészen 6 nap munkakeresés után.

Vigyázat, törékeny... az idegrendszerem!

Ez a bejegyzés még 2016-ban íródott, aztán úgy gondoltam, hogy nem publikálom, mert nem szeretném megörökíteni a rossz dolgokat, vagy elvenni valakinek a kedvét az effajta kalandoktól. De az elmúlt hetekben (2017 február) több megkeresést kaptam vadidegen emberektől, hogy megtalálták a blogomat és kíváncsiak, mi történt AZTÁN, mi van velem most és úgy egyáltalán milyen a hajós élet. Úgy gondolom, hogy bár biztosan nem mindenhol van úgy, mint amit én megéltem, de erre is fel kell készülni, ha valaki belevág a kalandba. S ha nekem ezt valaki az elején őszintén leírja, én talán bele sem vágok. Bár mivel egy év távlatából nézem, még hasznomra is vált ez az egész, szóval ott folytatom a sztorit, ahol abbahagytam. Aki elvesztette a fonalat, olvasson vissza. :)
...
A hét elején még azt gondoltam, hogy összeszorítom a fogamat és kitartok. A budapesti irodában a felvételi (???) során elmondták ugyan, hogy "húdenehézahajósélet", amit nem igazán vettem komolyan, hiszen lényegében a hajó is csak egy szálloda, ami úszik. A szállodákat pedig szeretem. És amikor megemlítették, hogy volt, aki az első hónapot végigsírta, de aztán, és utána, meg hogy milyen jó volt... Hát akkor kellett volna felállnom inkább.

Kezdjük azzal, hogy munkahelyen nem sírok. Jó, persze, van amikor felmegy a pumpa, de ahol már az első hetekben azt érzem, hogy nem, nem és nem akarok ezekkel az emberekkel összezárva lenni tovább egy percet sem - na akkor itt az idő vitorlát bontani. A múltkori vacsorasztori miatt pedig egyértelművé vált, hogy ezt a helyet nem nekem találták ki.

A hajós munka pedig tényleg nem nehezebb, mint egy szárazföldi munkahelyen, maximum ha azzá teszik. És itt nem a szigorú szabályokra gondolok, hiszen ha azok logikusak, egy jól működő helyen be lehet és be is kell tartani őket, különben káosz lesz. A hajón az a nehéz, hogy aki nem viseli jól a stresszt és a bezártságot, az hobbiból nekiesik a kollégájának, klikkesedés van, kibeszélés, pletyka, gonoszkodás. Ebből 36 éves koromra én már rég kinőttem.

Meglepő módon egy FRAGILE feliratú dobozzal verték be az utolsó szöget úszó koporsómba. Livraison, pakolás ezerrel, éppen az ablakon át adogatjuk egymásnak a dobozokat. Az étteremben még ott az ebéd utáni káosz, meg kéne azt is csinálni, de hát a berakodás az berakodás, akkor is, ha annyian állunk csatárláncban, hogy nem férünk el egymástól. Azon gondolkodom, hogy miért kell 10 méterre 20 ember, semmi értelme sincs, s az értelmetlen dolgokat nem igazán csípem, na mindegy.

Pincér kollégám (fiú) már másodjára vág hozzám egy hatos zsugor ásványvizet, miközben már szépen megkértem, hogy ne dobálja, mert arrébb fogok állni és nem kapom el lendületből, adja normálisan a kezembe, mert én is úgy tudom tovább adni. Hiába. Jön egy újabb doboz, rajta a "törékeny" felirat, szólok hát a következőnek, hogy vigyázzon vele ő is. Megy is tovább az infó szépen, lentről azonban felkiabál a nagyszájú felszolgáló kolléganő, hogy miért lenne ez törékeny? Nézek bután. Mert rá van írva, mondjuk? De ez sajt, mondja, és röhög. Igen, mondom, mélyhűtött élelmiszer, amit ha földhöz vágsz, ugyanúgy pozdorjává törik, mint egy pohár, tudod... Nem, a sajt nem törik, mondja, az efféle humorra fogékonyak pedig már ismét hegyezik a fülüket, kezdődik a szokásos basztatás.

Na neeeee, ebbe most tényleg nem állok bele! Fogom magam, kilépek a sorból, úgy is van ott annyi nagytudású, hogy csak be bírnak pakolni nélkülem, én pedig összeszorított szájjal kitrappolok az étterembe és rendet rakok addig. Helen, a komisszár közelít, és a kolléganő egyből szalad is hozzá árulkodni: "Heleeeeen, az Emese nem akar pakoooolniiii!"

Nem hát. Ma se, meg holnap se, meg amúgy se. Szépen odaállok Helen elé, és elmesélem neki, hogy miért is nem fogok visszajönni a szabadságomról, amelyet két nap múlva kezdenék meg. Mivel németül és elég hangosan mondom el a bánatomat, tudom, hogy hallótávolságon belül már hegyeződnek a fülek. Ezért nem felejtem el megemlíteni a szakmai hozzá nem értést, a nagyképűséget, az óvodásokra jellemző viselkedést és a folyamatos gorombaságot az újonnan érkezettekkel. Ne szívd mellre, mondja Helen, kislányok még. (Hú, ebből mi lesz...!) Nem, nekem ehhez nincs türelmem, talán nem véletlenül cserélődött le egy éven belül a hajó teljes legénysége, ezennel megnyitom a sort az idei szezonban, au revoir, tschüss, goodbye. Hát jó, mondja Helen, és pár óra múlva hozza is a papírjaimat.

A következő két napban érezhetően csendesebb a hangulat a hajón. Igyekszem mindenből kivonni magam, nem kell tanulnom a táncot sem, a közösen elvégzendő munka rám eső részét gyorsan megcsinálom, aztán rohanok kifelé a városba. Azt a megjegyzést azért látom, nem felejtették el, amikor Helen egyetértett velem abban, hogy a hajó jelenleg egy Kindergarten (óvoda), gyorsan szét is kürtölték a kikötőben, mennyire szemét vagyok. Pár jobb fej kolléga sajnálkozott kicsit, megkérdezték, hogy miért nem kérek egyszerűen hajócserét, de ezek után már nem akartam.

Woody Allen mondta: "Sohasem lennék egy olyan klub tagja, amelyik elfogadna engem." Nos, annyiban van igaza az öregnek, hogy már akkor gyanús lehetett volna, hogy nem túl válogatott a banda, amikor játszva mentem át angolul a nyelvi teszten, mégis francia-német hajóra tettek, és a kollégák nagy része nem vagy alig beszélt németül. Vagy amikor 21-22 éves magyar srácokkal volt tele a hajó, akik még vendéglátóiparban, szállodában sem dolgoztak. Nem mintha én egy öreg róka lennék, de legalább megjártam az utat 5 év alatt kocsmától a szállodákig saját erőből, és szeretnék tanulni meg fejlődni. Itt meg tényleg csak pár olyan ember volt, akinek van már tapasztalata... Gyakorlatilag bárki lehet hajós, tényleg.

Na de nem élem meg kudarcként, elhatároztam. Szépen hazamegyek, kitalálok egy B tervet és megkeresem azt a helyet, ahol minimum olyan jól érzem magam, mint a szállodában.

... és így is tettem.

Két nap múlva már a hazafelé tartó buszon szenvedtem végig 16 könyörtelen órát (soha többé busszal ekkora távolságra!), este 10-kor megérkeztem a Népligethez, végighúztam a dögnehéz bőröndömet a Kazinczy utcáig, a Párom munkahelyéig, és ott sírva-nevetve a karjába ugrottam.

Hát, ennyi volt a hajós karrierem, és most kezdhetek azon agyalni, hogyan tovább.

Valami gyanús

Ez a bejegyzés még 2016-ban íródott, aztán úgy gondoltam, hogy nem publikálom, mert nem szeretném megörökíteni a rossz dolgokat, vagy elvenni valakinek a kedvét az effajta kalandoktól. De az elmúlt hetekben (2017 február) több megkeresést kaptam vadidegen emberektől, hogy megtalálták a blogomat és kíváncsiak, mi történt AZTÁN, mi van velem most és úgy egyáltalán milyen a hajós élet. Úgy gondolom, hogy bár biztosan nem mindenhol van úgy, mint amit én megéltem, de erre is fel kell készülni, ha valaki belevág a kalandba. S ha nekem ezt valaki az elején őszintén leírja, én talán bele sem vágok. Bár mivel egy év távlatából nézem, még hasznomra is vált ez az egész, szóval ott folytatom a sztorit, ahol abbahagytam. Aki elvesztette a fonalat, olvasson vissza!
...
Pár nap alatt bele lehet rázódni a munkába is. Igazából tetszik. Vendéget még nem sokat láttam, de mivel maximum 100 fő fér el a hajón, még mindig nem értem, minek az állandó pánikhangulat.

Az első turnus a hétvégén a vendégekkel szerintem teljesen jól ment. A rutinba beletartozik az is, hogy a beszállítás során fogadjuk az utasokat, szépen sorfalat állva. A munkaruha az első ilyen alkalommal spanyol cucc volt... Hát, ez pl. egy olyan pont, amit fontosnak tartok leírni, mert bár nekem semmi kifogásom ellene, de sokan nem szeretnek mindenféle göncbe bújni és idétlenkedni. Nekem ez nem okozott nehézséget.

Szóval jönnek befelé a vendégek, én a köszönés mellé még szépen rá is teszek egy lapáttal és egy spanyolos mozdulattal lépek elé. A vendég mosolyog, a kollégák meg a szájukat húzzák. Igen, ez most a helyzet, a négyből három felszolgáló kollégának bármit teszek, nem tetszik. Megy a folyamatos piszkálás, van-sapka-nincs-sapka alapon. Na de erről mindjárt írok még.

Miután a vendégeket bekísérjük a kabinjukba, és levisszük a csomagjukat is, kezdődik nekik az első vacsora. Ugyanebben a spanyol göncben vagyunk, na ez felszolgáláshoz már annyira nem praktikus, de kibírható. A kaja spanyolos és meghatározott menü van, nem a'la carte. A zene is spanyolos, az étterem is fel van díszítve. A testvérhajón, a Victor Hugón 80-as évekbeli buli van, ott színes ingekbe bújtatták a személyzetet és diszkógömbök meg retro zene fokozza a hangulatot. A vendégeknek tetszik egyébként, szemmel láthatóan.

Vacsi után Helen egyesével bemutat mindenkit a bárban, bevonulunk, mosolygunk, integetünk, majd vissza az étterembe és elpakolunk mindent, felkészülünk a másnapra. A báros kivételével kb. este 10-re végzünk is. Szóval ez azért nem olyan megerőltető, mint egy szállodában, ahol gyakran hajnal 3-ig melózunk.

A reggeli korán van, általában 7-kor kezdődik, sima szállodai büféreggeli. Na, ez körül is akkora pánikot tudnak csapni a kollégák, hogy őrület. Az előző napokban órák hosszat (tényleg!!!) rendezgették a büféasztalt: ez hol legyen, nem jó ott, legyen két centivel arrébb, oda tedd a melegítőt (Miiiiii???? Melegítőt sportoláshoz hordunk, az chaffing! - hát ezzel a beszólásommal sem szereztem jó pontot.), szóval iszonyú körülményesen csinálnak mindent. Mivel mindig egy bizonyos rend szerint kell kirakni az asztalra a dolgokat, megkérdeztem, miért nem csinálnak egy képet róla, és ki lehetne tenni a kenyeresraktárban a falra. Így van a menő szállodákban is, le van fotózva minden, alá írva a fontos tudnivalók, mindenki úgy csinálja, kész, vita nincs. Válasz, mert felnőtt emberek vagyunk, és nem kell mindent lerajzolni, meg kell jegyezni.

Ok. Majd mindjárt megjegyzem, a másik 220 tudnivaló mellett, amit szintén csak egyszer mutatnak meg. Ezt nem értem, miért nem segítenek magukon és főleg az újakon, ha kötelező mindent ugyanúgy csinálni minden alkalommal és mindenkinek. Hát akkor lefotózom a telefonnal, szájhúzgálás-pofavágás indul, 3-2-1...

Igazából egyre inkább azt kezdem érezni, hogy nem lesz ez így jó. Sokan írták-mondták már, hogy csak magyarokkal ne dolgozz együtt külföldön, mert a legaljasabb népség a saját honfitárs, ott tart be, ahol tud. Ennek ellenére bizakodva vágtam bele ebbe az egészbe, és reméltem, hogy ez másképp lesz, hiszen engem a legtöbb munkahelyen szerettek a kollégák. Hosszú Messenger-beszélgetéseket folytatok az otthoniakkal esténként, sógornőm szerint majd megszokom, Süti szerint tartsak ki, később jobb lesz, meg kell küzdeni azért, hogy befogadjanak...

...de akarom én ezt biztosan?!

Egy szép estén a vacsoraasztalnál ülünk, én a szobalányokkal, a felszolgálók másik asztalnál, már nincs is kedvem melléjük telepedni, nem akarom zavarni a pletykálást és a mocskos sztorikat, különben sem érdekelnek. Erre megjelenik Kaleb, aki egy másik hajónak a kommisszárja, és a többiek nagyon jó fejnek tartják. Állítólag amikor a mi Helenünk szabira megy, ő fogja helyettesíteni. Kaleb egy arabos beütésű fiatalember, kb. 35 éves, és megszólalásig jól néz ki. Mondom megszólalásig. Mert hogy leül pont az én asztalomhoz és beszédbe elegyedik az egyik régebbi szobalánnyal, majd bemutatnak engem, az "új lányt". Mondják neki, hogy magyar vagyok, udvariasan üdvözlöm, kezet nyújtok, majd Kaleb nekiveselkedik, hogy megcsillogtassa magyar szókincsét. A következő formában:

"Helló, szopsz borért?"

A hirtelen beálló csendben leesik az állam, és bár tudom, hogy ezt poénnak szánta, de azért ennyi humorérzékem nincs. A többiek felröhögnek, ne szívd mellre, mondják, ezt mindenkivel eljátssza. A felszolgálók árgus szemekkel figyelik a reakciómat - nyilván mindenki hallotta, és előre tudta, hogy ez lesz.

"Nem vagyok éhes, további jó étvágyat kívánok" - mondom és felállok az asztaltól. Ha egy magát főnöknek nevező faszkalap ezt képes megtenni, és utána elvárja, hogy kövessem az utasításait, hát nagyon téved. Fejétől bűzlik itt a hal.

Amikor este elmesélem, Sütinek, ő tombol és azt mondja, hogy azzal a lendülettel borította volna rá az asztalt - bevallom, ez nekem is azonnal megfordult a fejemben. Egy fél doboz cigi elszívása után arra jutok, hogy még egy pár napig figyelek és várok. Mivel március 28-án amúgy is elküldenek SZABADSÁGRA (érted, az első fizu előtt, mert mindenki beadta a szabi időpontjára való igényét, és nekem ez az időpont jutott!!!), akkor eldöntöm, hogy visszajövök-e vagy nem.

Mindenesetre kezd gyanús lenni, hogy ez nem egy úszó szálloda, hanem egy úszó elmegyógyintézet.

Strasbourgi szabadnap, avagy ördög bújt a templomba!

Míg otthon 2-3 hobbival beértem, a hajón egyre több "kedvenc elfoglaltságom" lett.

1. Enni-inni
2. Aludni
3. Egyedül lenni
4. Zuhanyozni 
5. Francia nyelvet tanulni 
6. E-bookot olvasni
7. WiFi-re vadászva kimenni a hajóról, vagy csak úgy simán lelépni bárhová.

De a legjobb a congè (ejtsd: konzsé). Szabadnap. Szabadidő napközben is volt még egyelőre, azt általában alvással töltöttem. De a congè az minden héten egy teljes nap, amikor a hajón azt csináltunk, amit akartunk, vagy ha épp kikötőben álltunk (mint akkor, a szezon elején), lehetett menni csavarogni.

Így hát egy szép hétfőn a kollégákkal kimentünk Strasbourg óvárosába. Egyszerűen tüneményes! Azt a részt Petit France-nak hívják. Keskeny csatornák hálózzák, és kisebb-nagyobb hidakon, mólókon lehet sétálni. A házak favázasak, tiritarkák és németes stílusban épültek, ami nem meglepő, hiszen Strasbourg a német-francia határon van.

Kicsit Szentendrére is emlékeztetett, főként a macskaköves utcák miatt, meg nagyon tetszettek azok a kis sikátorok is, amiken ha átsurrant az ember, néha egy teljesen más hangulatú városrészben találta magát. Egy ilyen kis utcában találtuk ezt a házat is, amelynek a homlokzatán mindenféle játékok voltak, persze sajnos nem volt nyitva, hogy megnézhessük, mi is ez.

 

A sétálóutca a Váci utcát idézte, az árak is persze, ám Strasbourgban nem csak gagyi szuvenírboltok vannak, hanem pl. színes cukorkabolt, édes illatot árasztó csokiüzlet, borszaküzlet, vintage gyönyörűségek boltja. Egyelőre nem mertem egyikbe sem bemenni, de majd egyszer...

Kicsit rossz volt, hogy csapatostul mentünk, mert sokszor szerettem volna valamit még nézegetni, fotózni, de közben a többieket sem akartam elhagyni. Azért sikerült pár jó képet csinálni.

Aztán egyszer csak jól meglepődtem, mert elkezdett kongani egy harang és majd megsüketültünk, de követtük a hangot, és már ott is álltunk a strasbourgi Notre Dame előtt! Eddig azt hittem, hogy az Párizsban van, de persze némi agyalás után rájöttem, hogy a Notre Dame az Miasszonyunkat jelent, és miért is ne lehetne bárhol ilyen nevű templom... Na, ha ez hatalmas, akkor mekkora lehet a párizsi?! Azért addig-addig forgattam a fényképezőgépet, míg csak belefért a képbe az egész katedrális, de selfizni nem lehet vele, mert vagy én nem látszom, vagy a templom teteje... 227 évig, 1647-től 1874-ig ez volt a világ legmagasabb építménye, amíg a hamburgi St. Nikolai templom túl nem szárnyalta. Ma a világ hatodik legmagasabb temploma, és a legmagasabb teljesen megmaradt középkori épület.

A 19. században Strasbourg ostromakor egy porosz ágyú eltalálta a templomot, és meghajlította a keresztet a tetején. A második világháborúban Hitler a németek nemzeti szent helyévé akarta tenni. A nagy üvegablakot sikerült is kivennie, és aztán egy sóbányában tárolta. A háború után az amerikaiak révén sikerült visszatenni méltó helyére.

A déli szárnyban található egy 18 méter magas csillagászati óra, a világ egyik legnagyobbja. Számos csillagászati adat mellett a húsvét időpontját is ki tudja számolni, jelzi az éppen látható csillagképeket, a bolygók állását, a pontos időt, dátumot. A legenda szerint a készítőjének utána kiszúrták a szemét, hogy ne tudja még egyszer megalkotni. Az enyémet viszont nem szúrták ki, így örömmel konstatáltam, hogy az előző nap tanult l'horloge szót értem, és órát jelent. Marha büszke voltam ám magamra, amikor ezt az egyet el tudtam olvasni a feliratokból.

Egy másik legenda is fűződik a katedrálishoz, arról, hogy miért fúj mindig odakint a szél: állítólag egyszer, mikor maga az Ördög szelek hátán lovagolt, megállt a katedrális előtt és meglátta magát kőbe vésve: egy vonzó fiatalember képében, ahogy a balga szűzeknek udvarol. Ettől nagyon mérges lett, és a hátából kígyók és békák másztak ki, de senki sem vette észre. Végül kiváncsian bement, hátha talál még szobrokat magáról, de nem tudott kijönni. A szelek azóta is türelmetlenül várják odakint a gazdájukat.

Hát azt vettem észre, majdnem szétfagytam, amikor továbbindultunk. Ezért nem másztunk fel a katedrálistoronyba sem, de a hideg szél miatt egy forró csokis kávét megengedtem magamnak. A többiek már ismerték ezt a GaGao nevű picurka helyet, ahol különböző forró italokat (étcsokis, Oreo-s, vaníliás, fehér forró csokit), hatalmas adag kávékat, házi gofrit, szendvicseket árulnak. Minden sárga-fekete, dilis és szerintem nagyon menő! Még a wc-ajtó is vicces volt, és egy vigyorgó zebrás képeslapot haza is hoztam onnan, a finom csokiíz emléke mellé.

Hazafelé még láttam egy-két érdekes boltot, többek közt egy sörszaküzletet, ahol a kirakatban a próbababáknak sörkupakokból meg fémdobozból volt csinálva a ruhája. Megtaláltuk a Croisi Europe irodáját, és rácsodálkoztam a tarkára festett villamosokra.

Hát ilyen egy szabadnap, amikor van idő és nyugodt az ember. Sajnos múló élvezet. A feketeleves a következő fejezetben érkezik, fénysebességgel.

Addig is üdv, most nem árulom el, hogy éppen honnan...

Az első napok

Hahó, itt vagyok, jelentkezem! Aminek én örülök a legjobban, mert ez azt jelenti, hogy wi-fi közelében vagyok, és ez talán még az alvásnál is nagyobb áldás újabban nekünk. Egyelőre. Ugyanis itt bajos dolog nethez vagy akár wi-fi közelébe is jutni, szóval most egy McDonald's-ban vagyok egy rakás hangos vendég és rohangáló kiskölyök közt, amit csak azért viselek el, mert még van időnk aludni. Na de kezdjük az elején.
Hétfőn éjjel busszal érkeztünk meg Strasbourgba, a kis Mona Lisa hajóra, amely a kikötőben a testvérhajója, a Victor Hugo mögött horgonyoz, és azon átjutva érünk "haza". A kabinom pici, de legalább rumlis, két fiatalabb csajjal osztozom rajta, a nevük Andi és Szilvi. A hajó kapitánya német, a másodkapitány is, a menedzser Helen pedig francia. A többiek pedig mind magyarok. 4 másik felszolgáló van még: Donát, Eszter, Ricsi és Zsóka.

Ez a kikötő. Ilyen cuki padokkal van telerakva, mindegyik más és más. 

Kedd reggel iszonyatos motorzúgásra ébredtem. Mi a fene, hiszen mi állunk! A kabinablakon kinézve azt láttam, hogy előbb elhúz mellettünk a Douce France jobbra, aztán a La Boheme meg balra, valami manővert csináltak, helyet cseréltek.

A reggeliről jól lemaradok, mert fogalmam sincs, mikor és hol lehet enni, éjjel senki nem mondta el. Így az első meetinget és Helen bemutatkozását éhesen és két idegen nyelven hallgatom végig, mert előbb elmond mindent franciául, aztán németül. Meglepően sokat értek belőle, mármint a németből, de közli,  hogy úgyis megtanulunk franciául és kész. Ok. Le is töltöttem már két nyelvi programot, tanulok is, már sok szót tudok. Míg őt hallgatjuk, a Mona Lisa is megmozdul, átállunk a kikötő végébe a susnyásba. De tényleg oda. Lásd a fenti képet.  Bozótvágóval kell kikecmeregni a Modiglianira, ami a kantinhajó, ahol eszünk. Meg az irodákba, a városba, vagy bárhova. 

Ezután kitakarítjuk a 100 fős éttermet, meg úgy az egész hajót. Mindenki csinálja, mert mindent együtt csinálunk, így gyorsan megy.

Ebédre naggggyon durván bekajálok. Feltett szándékom, hogy ha már jó a kaja, felszedek pár kilót, itt mindenki hízik amúgy.  Remélem, Junior ( aki a chef de cuisine - konyhafőnök, és egyelőre nem a szívem csücske) szintén jól főz. 

Este szabad, elmegyek hát sétáluni "Strasziba". Kicsit csúnya a külváros,  Budapestre hajaz, csak modernebbek az épületek. Van pár rosszarcú fazon is az utcán, inkább visszamegyek, nem tűnik jó ötletnek egyedül bóklászni ezen a részen.

Mire visszaérek, a többiek az étteremben bandáznak és isznak, csatlakozom. Behatóbban megismerkedem velük,  a francia borból kevert boroskólával, majd feljön Zoli, az egyik idősebb matróz Jameson bácsi kíséretében, gyorsan megisszuk azt is. És ez így megy hajnal fél 4-ig...

Harmadnap még átvesszük a munkaruhát. Sírógörcs. Az itteni S-es méret a magyar M, L-nek felel meg. A díszegyenruhám gyakorlatilag leesik rólam, értsd: tényleg leesik a nadrág,  ha megrázom a fenekem. Kínomban bemutatót tartok Andinak a kabinban, sírunk mindketten, de már a röhögéstől, ahogy mindkét lábam belefér a takarítós nadrágba, és kenguruként ugrálok a szobában a kupi tetején. Kép nincs, ne is kérje senki!!!

A negyedik napon megtanulunk ágyat húzni. Utascsere idején a felszolgálók csinálják ezt, mert a hotesse-eknek (szobalányok) sok más dolguk van. Egész jól megy. Helen utánunk jön, ellenőriz, ha nem tetszik neki, akkor lerántja, mehet előről. Gyorsan fogunk tanulni, ugy érzem... Szerencsére amit én csináltam, az javarészt elnyeri a tetszését, de így is jó párat újra kell húzni. 

Közben megtaláltuk a megoldást a wifire: át kell menni a szomszéd városkába, a határ túloldalán fekvő Kehlbe.  Át is megyünk, benyomok egy hambit meg egy fagyit és kajakra rosszul leszek. Mi a szösz. Gyors számolás után rájövök, hogy utoljára otthon, vasárnap voltam nagyobb dolgot intézni a wc-n. Hát most teltem meg teljesen. Miután ezt elintézem, már röhögni is tudok magamon.

Az ötödik napon a jelszó: livraison (livrézon), árubepakolást jelent, és überszívás. A nap folyamán érkezett kb. 10 raklap áru. Mind eltérő időben. Kezdj neki valaminek, merülj bele, és már fel is hangzik a kiáltás: "Livraison!" Dobj el mindent, állj sorba (láncreakció), pakold be a hajóba, vissza a dolgodhoz. Jó móka.  Dél körül már biztos vagyok abban is, hogy a "Jó étvágyat!" is úgy hangzik franciául, hogy livrézoooooon, mert az utolsó előtti raklap abban a pillanatban érkezik meg, ahogy a szánkhoz emeljük az első kanál levest. Kanál eldob, pakol, anyádnak livrézon. Szerencsére időközben visszaálltunk a helyünkre, a Victor Hugo mögé, igy csak két hajón kell végighúzni az árut. Végül azért jól be tudunk kajálni, békén hagynak minket a továbbiakban.

Szerencsére még a livraison előtt beálltunk a régi helyünkre, most is így horgonyzunk. A nagy hajók sorban a Symphonie, a La Boheme és a Douce France, a kicsik közül mi horgonyzunk a túlpart felé eső oldalon.

Amúgy szép a hajó. Nem csak a miénk, mind. Most fel is vannak belül díszítve, mert szombaton befutnak az első vendégek és megyünk is velük egy kisebb utat Németországban. Spanyol est lesz, ami spanyol kaját, spanyol hangulatot és táncosnak öltözött személyzetet jelent. Erről jut eszembe, a ruhát még igazíthatom magamra, szóval elég is ennyi mára, hazaindulok lassan a német Mekiből vissza Franciaországba, át a határon. 

Még mindig nem hiszem el, hogy milyen fura minden... De élvezem!

Puszi mindenkinek, hamarosan újra jelentkezem! 

Babaalbum és egy takaró az utolsó pillanatokban

Hát eljött az utolsó nap indulás előtt... Nem mondhatnám, hogy végig izgultam a napot, inkább pakolásztam, gyorsan befejeztem unokahúgomnak a takaróját és a kis albumját, és most feltöltöm, ahogy megígértem.

Először a takaró. Még 2008-ban(!) kezdtem el magamnak, terápiás céllal, de most előkerült és be szerettem volna fejezni. Úgy döntöttem, hogy a kicsi unokahugicámé lesz, aki az öcsém kislánya, és mivel éppen most tanul kúszni-mászni, szükség is van egy nagy takaróra, amit le lehet neki teríteni. De ha nagyobb is lesz, még mindig lehet ágytakarónak használni, vagy bele is burkolózhat, mert 140x180 cm-es, szóval jó nagy. Meg is szenvedtem vele, míg lesteppeltem.

És itt van az album is. A szokásos zsebes-füles interaktív megoldásokkal, 60 fotó tárolására alkalmas. A borítót Süti találta ki, hogy legyen olyan, mint egy mesekönyv.

Rengeteg hely van a kommentároknak, pl. az első oldalra a születés utáni első fotók kerülhetnek, a kis kártyán pedig elfér a kórház és az orvosok neve, a súly, a hosszúság, a pontos dátum.

Mágnest használtam a záráshoz, meg egy csomó kinyitható fotóalátétet és zsebet, hogy minél több kép beleférjen és izgalmas legyen lapozgatni.

Csináltam egy YouTube-videót is, amelyben végiglapozom.

De most már tényleg kezd belém állni a harci ideg, ha belegondolok, hogy 24 óra múlva már Franciaországban leszek és fogalmam nincs, mi fog történni. Majd leírom azt is, mit és hogyan pakoltam, csak előbb rájövök utólag, hogyan kellett volna. Most megyek aludni...

Viszlát akkor, ha legközelebb wifi-közelben leszek!

Ja, és jó szelet!

Szerződés aláírva!

Február 22-én, hétfőn kellett bemennem az irodába, hogy véglegesítsem a döntésemet. Délután 1 órakor a bankban kezdtem, ahol megkötöttem az új bankszámla-szerződésemet. Deviza alapút választottam, mivel a fizetést euróban fogom kapni. Két kártyát igényeltem hozzá, hogy én és a Párom is hozzá tudjunk férni, ha szükség lesz rá.

Itt rögtön kezdődött a bonyodalom. A kártya persze nem készül el olyan gyorsan, mint kellene, tehát sürgősségi felárért tudok hozzájutni... Két dombornyomott kártya, az egyik gyorsan: összesen 15000 Ft. Agyam eldobom. Ja, és nem tudom, mi tart ezen ilyen sokáig, hiszen március 4-e még odébb van, de hát a bürokrácia nagy úr. Más banknál biztos olcsóbb vagy gyorsabb, de a Duna Rapszódia ezzel áll szerződésben, tehát így tudtam csak igénybe venni azt a lehetőséget, hogy a közvetítési díjat meg az útiköltséget ne nekem kelljen előre, készpénzben kifizetni, hanem az első fizetésemből vonják le. Mindegy, ha ez nincs, el sem tudok indulni.

A munkaszerződés körül már nem volt gond, a cég mindent intéz helyettem. Biztosítást, külföldi tb-t, adót, az odautat. Mondjuk el is várom 95000 Ft-ért, illetve a bankszámlás inkasszós lehetőség miatt 125000 Ft-ért. Eddig 140000-nél járunk.

Még jó, hogy rákérdeztem az egészségügyi vizsgálatra. Nekem szemüveg kellene, de persze csak azért, hogy el tudjam olvasni az orvosiban a táblát. Munkába és általában semmihez nem használom, nincs is. Na majd most lesz. Gyorsan, persze. Utálom a szemüveget, kontaktlencsém sose volt, nem is bírok a szemembe nyúlkálni. Szóval most még mehetek azt is intézni... A fogamra már a múlt hónapban egy vagyont költöttem, mert ha az a hajón kezd el fájni, akkor vérfürdőt rendezek.

Kezdtem elég komolyan ideges lenni, amikor a munkaruha kapcsán gyorsan még két embertől megkaptam a "Jajjmilyensoványvagy!" című szólamot. Majd megérdeklődték, hogy elbírom-e a tányért. Vészjósló mosollyal közöltem, hogy jelenleg is felszolgáló vagyok, komolyan nem is értem, erre milyen választ vártak: "Hááát, nem is tudom, láttam már filmben, hogy mit dolgozik egy felszolgáló. Nem tűnt nehéznek, gondoltam, én is megpróbálom, sportszerű nehezítésnek egyből egy billegő hajón..." Vagy mit?!

Azon már meg sem lepődtem, hogy nincs kisméretű munkaruha. Azaz nemcsak nekem, de a teljesen átlagos méretű kollégának, Ricsinek se. Csak nagy méret. Vagy az se, majd kapunk Strasbourgban, a központban. Ugyanez megy a szállodákban is, nem is értem: a munkaruha-ügyi menedzsereknek sehol nem tűnt még fel, hogy a pincérek és bárosok általában normál méretű, csinos, magas fiúk és átlagos testalkatú lányok, nem pedig Ursula nővérek és hegyomlásszerű szumóharcosok? Mert XXXL-es ruha mindig akad, több is, a tisztességes méretre vadászni kell a munkaruharaktárban. Ha egyáltalán van. De legtöbbször persze nincs. Innen üzenem, hogy célszerű néha kinézni a felszolgálók irányába és eszerint rendelni.

Mindez nem változtat azon, hogy vihetek magammal varrókészletet, és kézzel igazíthatom magamra az egyenszoknyát. Biztos szép lesz. Meg lesz időm, helyem és kedvem szabni-varrni. F@ck.

Amúgy mindenki kedves és segítőkész volt, remélem, a hajón se lesz senki ellenszenves. A munkaköri leírás csupa ismert dolog már a szállodákban töltött idő után, pár olyan folyamattal kiegészítve, amire a hajón lévő kis számú személyzet miatt van szükség. Itt például mi is segítünk árut bepakolni, mi magunk takarítunk, de ez általában kisebb a'la carte étteremben is így működik.

Na kb. erre lehet számítani, engem nem lepett meg, de gondoltam, hátha másnak hasznos az info.

Még két hét. Várom már!

Pici csúszás

Juhééé, most hívtak a Duna Rapszódiától, hogy a jövő héten hétfőn, február 22-én mehetek aláírni a szerződésemet! Már kezdtem azt hinni, hogy valaki végül mégis úgy döntött, hogy nem kellek, vagy méreten aluli példányokat nem alkalmaznak, vagy mittomén...

Mindenesetre megbeszéltem magammal, hogy amíg ott nem leszek, addig nem hiszem el, hogy elindultam, szóval még mindig nem vagyok 100%-osan biztos abban, hogy minden rendben lesz. Nem pesszimizmus, csak hát ugye semmi nem szokott simán menni.

Nyilvánvalóan persze akkor kapok egy állásajánlatot, ha már van egy... Végül bementem a Crew Agencyhez is, és ott is beadtam a jelentkezésemet hajóra, s láss csodát, tegnap onnan is hívtak, hogy mehetnék. Ráadásul a Dunára. Ez azért vonzóbb, mert nincs olyan messze és néha haza is tudnék jönni, viszont útlevelet kell csináltatni és a közvetítői díj is egyből fizetendő, nem inkasszózzák az első fizuból, mint a Duna Rapszódiánál. Mindenesetre nyitva hagytam a kérdést még egy pár napra, mert ha valami miatt nem jön össze mégsem az egyik, jó lehet a másik.

Ja, a hajó indulása is csúszik, ami azt jelenti, hogy március 1-je helyett 7-én szállunk vízre. Ennek viszont örülök egy kicsit, mert többet tudok még itthon lenni Sütivel, mielőtt itt hagyom őt hosszú hónapokra.

Szóval még mindig várunk... várunk... várunk... hajó, hanemjó.

Kérek drukkot!!!!

Mona Lisa mosolyog...

...és most úgy néz ki, hogy rám. Vagy a szerencse mosolyog rám Mona Lisa képében.

Tehát alig pár nappal azután, hogy végre elhatároztam magam és beadtam a pályázatomat a hajós munkára, egészen pontosan 12-én, pénteken már hívtak is a Duna Rapszódiától, hogy MEGNYERTEM AZ EGYIK FELSZOLGÁLÓI POZÍCIÓT!!!!

Éppen egy rendezvény előkészületeit csináltam az Intercontinentalban, amikor láttam, hogy van egy nem fogadott hívásom, és gyorsan kikérezkedtem, hogy visszahívjam a számot. És amikor Szilvia, a közvetítő hölgy az irodából közölte a helyzetet, majdnem összeestem, meg persze nagyon örültem, és alig bírtam megállni, hogy sikítozni kezdjek, ami ugye nem lett volna túl elegáns egy hotelben.

Na onnantól kezdve a kezem önállóan hajtogatta a szalvétákat, terítette az asztalt és szedte össze a tányérokat, de az eszem teljesen máshol járt...

Március 1-jén kihajózom.

Új, úszó munkahelyem a Croisi Europe hajótársaság 2000-ben épített, 2012-ben felújított hajója, a Mona Lisa. 82 m hosszú és 9,5 m széles, tehát elég pici hajó. Mondjuk nekem épp elég, vagy az is lehet, hogy pont ez lesz benne a nehézség, nem tudom. Így néz ki. Hát nem gyönyörű?

A 49 kabin maximum 100 utasát ebben az étteremben fogjuk kiszolgálni. 100 fő nem tűnik olyan soknak, egy átlagos szállodai reggeliztetés 200 főtől indul, bár ott vagyunk is rá annyian felszolgálók, mint az oroszok. De vészhelyzetben 230 főt már reggeliztettem le 2 kollégával meg egy menedzserrel, gyanítom, itt is kb. ilyen arányok lesznek. Mindegy, azt már tudom, hogy megcsinálható. 

Ez meg itt a bár. Cukorfalat az egész, imádom a színeket, olyan barátságos és otthonos, meleg hangulatú. Van még táncparkett, napozóterasz, ajándékbolt is. Meg wifi, amit remélem, mi is használhatunk...

Merthogy a blogom ezennel egy időre átlényegül hajónaplóvá, mármint ha sikerül áthidalni a technikai akadályokat a fedélzeten is. Ha nem, akkor marad a szabadnapokon a városi kirándulás közben az internetkávézók használata.

Még annyi van hátra, hogy nyitni kell egy bankszámlát, amire a fizetésem érkezik majd, be kell mennem az irodába aláírni a szerződésemet, átvenni a munkaruhát, és ott fogom megtudni azt is, hogy melyik városban kell beszállnom, és hogyan meg mikor kell oda kiutaznom. Maga a hajó az Elbán és a Rajnán közlekedik, gondolom a köztes részt az Északi-tengeren át teszi meg, kicsit hiányosak még a térképészeti ismereteim. Mivel most indul a szezon, esélytelen, hogy közeli helyen kell beszállnom, így először irány Németország vagy Hollandia, vagy akár Franciaország, mivel Strasbourg a Croisi Europe székhelye. Ez azt is jelentheti, hogy repülnöm kell, s ettől eléggé be vagyok tojva, mert még sosem ültem repülőn... 

És ez fogja fogadni a vendégeket, amint beszállnak: bal oldalon a recepciós, jobb oldalon pedig Mona Lisa mosolya. Nagyon remélem, én is szerencsésen megérkezem a fedélzetre, szóval akit aggaszt a további sorsom, esetleg velem együtt kívánja végigszenvedni a kalandjaimat, az jobb oldalon fent fel tud iratkozni a blogfrissítéseimre. Gyaníthatóan kb. hetente fogok tudni jelentkezni, amikor szabadnapom lesz és ráérek írogatni. Vagy nem.

Úristen, még mindig nem hiszem el...

Ölelés!

Ha-jót akarok

Legutóbb ott hagytam abba, hogy a fejembe vettem, hajózni fogok. Évek óta foglalkoztat már a dolog, nem is tudom, mi tartott vissza eddig. Idén nyáron "főpróbát" tartottam azzal, hogy lementem 5 hónapra a Balatonhoz dolgozni. Attól tartottunk Sütivel, hogy nehezen fogjuk viselni a távollétet egymástól, hiszen annyira össze vagyunk nőve - és így is lett. Még annak ellenére is, hogy a Balaton azért autóval két óra, és ha volt pár szabadnapunk, meglátogathattuk egymást.

De végülis működött. Tihanyi munkásságom során elég jól rendbehoztuk az anyagiakat, és ősszel, mikor hazaköltöztem, ki tudtunk venni egy vacak, lepukkant albérletet, ami teljesen el van hanyagolva, de legalább három szobás és macskabarát. Majd lehetett nekiállni felújítani, eddig egy szoba van szinte teljesen készen, lassan a paranoid tulajt is betörjük, szóval egész jól megy.

Ment, eddig. Mert miért ne, mindig közbejön valami. Hol a fogammal kell sürgősen orvoshoz fordulni, hol egy hirtelen kiadás, most tél végén a rendezvények hiánya miatt pedig nekem alig van munkám. Természetesen a Páromék éttermében is ekkor üt be a felújítás, ő sem tud annyit keresni, a költségeink persze állandóak, gazdálkodd ki.

És amikor úton-útfélen olyan pályakezdőkkel találkozom, akik lazán újságolják, hogy "ja, amúgy dolgoztam kint 4 hónapot Cipruson/Londonban/Spanyolországban", és visszakérdezek, hogy hogyan jutott ki és miért jött haza, leesett az állam. Kiment, mert jó bulinak tűnt, ja, az angol nem annyira megy, amúgy nem volt még soha felszolgáló sem, de aztán hazajött, mert hiányzott a család meg a barátok... Pffff...

Kábé itt szívtam fel magam. Angol megy, német megy, felszolgálni is csak-csak tudok már, irány az ügynökség, hajóra fel. Pont. Páromnak nem adtam sok alternatívát, közöltem, hogy megyek és kész, gyúrjon rá az angolra kicsit, fél év múlva jöhet utánam. Legnagyobb meglepetésemre szinte rögtön igent mondott.

Na jó, hajó. A Crew Agency partyszervíz cég, ahol jelenleg dolgozom, hajóra is közvetít munkaerőt, ezt akartam először megpróbálni. Anikó barátnőm a Duna Rapszódiánál dolgozott, a Croisi Europe társaság hajóin, ki is faggattam rögvest, hogy mi kell hozzá, és nekifeszültem ennek is. Kettőből egy csak bejön... Szóval hozzávalók:

1. Europass önéletrajz idegen nyelven
2. ...mosolygós fényképpel (óóóó, hogy a franc essen bele, irány a fogászat, mínusz 40000)
3. Referencialevél (harmadik nekifutásra ez is meglett)
4. Stabil nyelvtudás
5. Szakmai gyakorlat (nem feltétel, de előny. Miiiiii?????)

A stabil nyelvtudással még az az aprócska gondom van, hogy bármilyen helyzetben folyékonyan beszélek angolul, némi gyakorlás után németül is, kivéve állásinterjún. De komolyan, vágtak már ki emiatt. :) Ez ciki. Süti biztatott, a cél szentesíti az eszközt, ne parázzak, ha meg kell szólalnom, beszéljek a hobbimól vagy akármiről, csak folyékonyan. Oké. Megpróbálom.

Első körben bevittem az önéletrajzomat a Duna Rapszódiához, ahol éppen két másik hölgy is a jelentkezési lapot töltögette, mint kiderült, szobalány pozícióra. Az egyik asszisztens csaj gyorsan tartott is nekünk hármunknak egy tájékoztatót, és mivel Süti is elkísért, ő is végighallgathatta. (Néha ránéztem, az arca egy tanulmány volt, főleg a tányércipelési technika láttán, de erről később.) Szóval kiderült:

1. Kiváló dolog, hogy szállodában meg rendezvényeken dolgozom, mert ide éppen ez kell.
2. Mégiscsak tudok angolul, bár lányos zavaromban azt mondtam a kimondottan férfias megjelenésű pasimra, hogy ő a girlfriendem, de legalább mind jót röhögtünk.
3. A németre váltással akadtak problémáim, közöltem is gyorsan angolul, hogy túl hirtelen volt a switch, a csaj mondta, nem baj, ő ilyen helyzetben a franciát is simán belekeveri, mert egy idő után már azt sem tudja a hajós, hogy milyen nyelven beszél. :) Ez vicces.
4. Ha figyelek, megtanulok franciául is, neki is sikerült a 9 év alatt, most már jobban nyomja, mint az angolt. (Na azt kétlem, hogy nekem jobban megy majd a francia, de ki tudja, úgyis akartam tanulni még egy nyelvet.)
5. Munkaruhát adnak, cipőt kell csak vinni, a kaja szuper, a szállás 3-4 személyes kabin (ÁÁÁÁÁÁ!!!)
6. Heti egy szabadnap, napi 8-10 óra (csak? :D Laza...), január-februárban pihenünk itthon, de erre is jár a fizetés.
7. A fizu alaphangon 1075 Euro/hó, plusz a jatt (300-600 Euro), de úgysem tudod elkölteni a vízen.
8. A kiutazás költsége 95000 Ft, de a bankon keresztül levonják az első fizuból, no para (huhhhh!)

+1: Hülyén fogják a tányérokat. A középső 3 ujjal tartják az alsó tányért, a tenyérbe teszik a másikat, harmadik a másik kézben, többet nem is kell vinni... Döbbenet. Megpróbáltam, sehogy nem áll rá a kezem, hogy ilyen gyógyos módon fogjam a cuccot, ha stabilan áll a tányér, végülis úgy viszem, ahogy akarom, mondta a csaj, szóval maradok a megszokottnál, asszem.

Hát így lett az első körből az utolsó is egyben. Nem lehetett visszakozni. Főleg, miután a csaj átfutotta az önéletrajzomat és közölte, hogy mivel most akkor le is interjúztatott, a nagyinterjúra be sem kell mennem, mert ugyanezt fogja elmondani másnap is. Menjek szépen haza, szerezzek be egy 3 nyelvű anyakönyvi kivonatot a szülővárosom anyakönyvi hivatalából, és várjam a telefont, február végén már akár hívhatnak és lehet is indulni. A társaság 42 hajóján mindig van üres pozíció, szóval a február lehet március, május vagy június is akár...

Na most ennek örüljek vagy nem?

Örülök. És várok. Addig eljárok melózgatni a szállodába, varrok egy-két patchwork takarót, vagy mittomén.

Nem hiszem el, ez ilyen egyszerű lenne??? Ha van valami fejlemény, jelentkezem!

A színfalak mögött

Már elmúltam 30, amikor rájöttem, hogy mi akarok IGAZÁN lenni: felszolgáló. Először jött egy szentendrei szórakozóhely, majd egy kis vidéki étterem, végül a Párom fejéből kipattant a nagy ötlet, miszerint nekem jobban állna az elegancia (nyehhehhe...), így bekerültem a szállodák világába. Aztán jól meglepődtem azon, amit ott tapasztaltam. Az oké, hogy nem árt némi nyelvtudás, ki kell tudni vinni 3 tányért, és az sem mindegy, hogy teszem azt le a páciens kedves vendég elé. Bort kell kínálni, amiből nem baj, ha ki tudod húzni a dugót a vendég szeme láttára is anélkül, hogy kiborítod az egészet vagy beletöröd a dugót, és igen, az a hülye pezsgő bizony kifut a pohárból, ha egyszerre próbálod kitölteni. Apróságok. Na de mi van a színfalak mögött? (Érdemes ráklikkelni a lenti képre, nagyon mókás. Ez lóg a Hotel Intercontinental konyhájában, mindig találok rajta valami újabb néznivalót, ha elmegyek mellette.)

Hát körülbelül ez. Káosz. Millió evőeszköz és pohár, amit el kell törölni. Mindig útban van a szobaszervizes kocsi, persze ha keresel valamit, amire le tudod tenni a púposra pakolt tálcát, nincs egy talpalatnyi hely sehol. Valami füstöl, megkérdezed, hogy ez normális-e, válasz nuku, aztán fél perc múlva hallod, hogy iszonyú csúnyán káromkodik a szakács, és az egész olyan vicces akkor és ott, hogy fegyelmezni kell az arcizmokat, hogy mire kiérsz a vendégtérbe, el tudd fojtani a röhögést. Nem egyszerű. Néha repül a tálca, padlón csattan a kávéscsésze, megtanulsz mosolyogva és halkan szentségelni, és ha valami hülyeséget kérnek tőled, már bólintasz is rá, úgyis tökmindegy, egy perc múlva már nem figyel rád senki. És igen, van, hogy a konyhafőnök úgy üvölt, mint Gordon Ramsey.

De persze sokszor vicces is. Kinek mi jut eszébe arról, hogy homárparty? Neeeem, természetesen igazi homárról beszélünk, még mozog a szerencsétlen, amikor betolják a konyhára egy nagy gurulós állványon, és a szakácsok azon röhögnek, hogy könnyek között veszek tőle búcsút, mielőtt pirosra fő és tálalásra kerül. (Arra azért felhívják a figyelmemet, hogy míg él, ne nagyon piszkáljam, mert elég ideges a nyomorult az utolsó perceiben, szóval könnyen megszabadíthat egy ujjpercemtől, s úgy bajos kivinni a tányérokat.)

Néha 4-5 óra munka, olyan korai időpontban, hogy mire felébredsz, már végeztél is. Aztán meg 18 óra egyhuzamban, s már lefeküdni sem érdemes. Szilveszterkor dupla műszak, egy gálavacsi meg egy reggeliztetés egymás után, lendületből végig lehet nyomni, no problem. Főleg, ha ilyen körülmények között is tudsz röhögni:

0 óra 0 perc, szól a Himnusz, és koccintás helyett üvegcserepeket takarítok a lépcsőről. Kollégám egy tálcával igyekezett fel az emeletre, amin kb. 40 pohár pezsgő volt. Igen, csak volt, mert a lépcsőn előtte álló kollegina "nagy rutinnal" lépett kettőt hátrafelé, beleseggelt a tálcába, és anélkül, hogy észrevett volna bármit is, segítségnyújtás nélkül elhajtott. A vendégek eközben lefelé hömpölyögnek, még a gyakorlott öreg pincérek is két kézzel markolják a tálcát, akkora a tumultus, takarítót találni esélytelen, oldd meg. Megoldjuk. Nem őszinte a mosolyom, mint a mellékelt ábra mutatja.

Itt már annál inkább. Van, amikor lecsúszik egy koktél, és még a menedzser is félrenéz, vagy éppen ő készíti a sztárfotót... A kollégák is tök jó fejek, persze Sütivel egyik sem ér fel (ő a másik felem, ha valaki nem tudná), de csinoskák így zakósan-nyakkendősen, na!

És persze csillogás, pompa, minden szép és finom és nagy és elit - ahogy a vendég látja, mert általában sikerül ezt kihozni a fent említett káoszból. Imádom.

De mégis... van az a pillanat, amikor az ember feláll és azt mondja: "Lépjünk tovább!" Nálam ez nem mindig pillanat, jelen esetben egy elég hosszú folyamat volt, talán biztonsági játékos lettem az elmúlt időben, nem tudom. Aki ismer, az tudja, hogy még pár évvel ezelőtt is hajlamos voltam fejest ugrani a semmibe, amolyan "mit-veszíthetek?"-hozzáállással. Most meg arra vártam, hogy rendbe jöjjön az életem, ezért dolgoztam, sikerült, és mégis... Nem vagyok elégedett. Ami szerintem nagyszerű dolog! Elégedetlennek lenni azért szuper, mert hatalmas motivációt ad ahhoz, hogy menjek megint tovább, csak egy kicsit, egy lépést, na még egyet, még egyet, és amíg tapogatózom előre, addig biztos alapokra helyezem a jelent, hogy legyen honnan elrugaszkodni, ha megint ugrani kell. És most megint ugrásra kész vagyok.

Szóval pakolgatom még kicsit az evőeszközöket, hozom-viszem a tálcát, tányért, igenpersze, hogynetessék, jóétvágyat. De a terv már megvan, csak várni kell még egy kicsit, hogy mások is rábólintsanak. A következő munkahelyem reményeim szerint úszni fog a vízen.

Hát akkor neki is futok. Most.

Üdv:

Mégis scrapbook

Mégis scrapbookos témával indítok, pontosabban egy alkotásommal, de nem véletlenül. Valami olyan dolgot készítettem, ami egy átfogó képet mutat az elmúlt éveimről, és némileg definiálja, hogy ki is vagyok mostanság.

Nos, leginkább BOLDOG.

Dióhéjban. 2009 óta, amikor is Pestre költöztem, próbáltam megtalálni magamat, az ideális munkát, lakhelyet, pasit stb. Én még megvagyok, jelentem, ez azért jó hír. Az ideális meló ugye az lenne, hogy semmit nem csinálok, csak dől a lé, de mivel ilyen nem létezik, a legkisebb ellenállás irányába haladva vendéglátós lettem. Kicsit későn jöttem rá, hogy ezt akarom, pedig sejthető volt már régen, a vendéglátós pasikhoz való vonzódásom miatt is, meg amúgy is. A lakhelyem sosem volt konstans, jelenleg éppen egy lepukkant panelben írom ezt, és csak remélni tudom, hogy hamarosan szebb környezetet tudunk teremteni. TudUNK, ugyanis ketten küzdünk az életbenmaradásért, immár vagy 4 éve. És erről a 4 évről született egy kis album. Íme! (A képek kattintásra megnőnek. Bárcsak a bankszámlám összegéről is elmondhatnám ezt...)

Dobozalbum. Nem újdonság, évekkel ezelőtt is divatos volt már, annyit változtattam rajta, hogy a belsejébe egy harmonika került, amit telepakoltam képekkel. Összesen 35 pici fotó van benne. Az inspirációt innen vettem:

http://pracowniawycinanki.blogspot.hu/2015/08/album-in-box-albumik-w-pudeku.html?m=1

Na de nem is ez a lényeg, ha láttál már pasit bőgni, tudod, hogy mi a fontos. Az első oldalnál törött el a mécses, az újrakezdéses dolognál, mert hogy mi ketten mindent újrakezdtünk. Borult a bili, ugrott a ház, az előző párkapcsolat, az egzisztencia, kaptuk az ívet jobbról-balról (legalább kiderült, ki a barát és ki az, aki csak tettette), volt rossz és jó, könnyű és nehéz (inkább utóbbi). Volt bujkálás, felvállalás, balhé-hiszti-cirkusz, de mostanra az eltelt idő minket igazolt és a kedélyek is elsimultak. Minden pillanatra emlékezni akarunk. Ettől MÁS a mi kapcsolatunk, ettől igazi.

Nem az a hagyományos love story, és kizárt dolognak tartottam, hogy hagyományos színeket használjak. Süti (kedves párom) meglepő érdeklődést mutat a scrapbook iránt, és rájöttem, hogy az tetszik neki, amin sok nézni- és piszkálnivaló van. Meg színek. Hülye pólókat hord, például türkizt, idétlen feliratokkal, és nem tud nyugton lenni egy percig sem. Olyan, mint én. Az album ezért ilyen tarka.

Az alsó képek Filatorigátnál, a graffitis fal előtt készültek. Ha megfordítod a monitort, jobban látszanak a részletek, mindenesetre kb. ilyenek vagyunk mi.

Mindig mosolygunk együtt. Na jó, nem mindig, de nem is sokáig tart egy-egy mosolyszünet. Kibírtuk már együtt, kibírtuk hónapokig külön is, dolgoztunk párban és több száz km-re egymástól. Fogalmunk nincs, merre tartunk, de együtt megyünk, az már 100%.

Az élet nagy pillanatait nem feltétlenül megcselekedjük. Van, hogy egyszerűen megtörténnek. Játékból meggyűrűzzük egymást, ketten falunk egy lángost, pincérnek öltözünk és munkát imitálunk, vagy elkapjuk egy esküvőn a (szándékosan) felénk hajított dolgokat.

Hülye helyeken randizunk, körbebiciklizzük a Balatont és a Fertő-tavat, kagylóból szívet formázunk a homokba a Rómain, és marhára tudunk bulizni. És persze közben nem vagyunk tökéletesek, de nem is azért szeretjük egymást, hanem annak ellenére, hogy nem vagyunk azok.

Két bolond egy pár.

Szerintem folyt. köv. hamarosan... :)