M, mint...

Öregszem, na. 29 éves lettem 21-én. Ez a megrázó(?) tény és a közelmúltban történt dolgok alkalmat adtak egy kis önvizsgálatra, magambanézésre, töprengésre. Legfőbb eredménye az volt, hogy nem érzem magam annyinak, valamint hogy azért jó ez a 29 így is, mert annyi mindent megéltem már, hogy a tapasztalataim nélkül bizony szegényebb lennék. Ráadásul az alkotói válságból is kilábalni látszom, a scrap.hu-n találtam egy remek vázlatot, amit Ancsika készített, és egyből rávetettem magam. A strandolós képeimből így lett végül ez az oldal.

Maga az elkészítés nem volt nagy teljesítmény, eltekintve attól, hogy fél napon keresztül válogattam és tologattam azt a sok apró mütyürt, ami most szépen itt sorakozik kör alakban a képek körül. A körről nekem egyébként alapból az óra, az idő jut eszembe, meg a teljesség, meg hogy kerek a világ. Hát most még nagyon nem az, de már alakul, egyelőre talán tojást formáz (nem zápot!), hmmm... majd kikerekedik.

Ja, először is egy Oscar-díjkiosztós köszönetsor, mielőtt elfelejtem. Szóval köszi Ancsikának a remek vázlatért. Aztán köszönöm Betsie-nek a rózsaszín, feliratos papírvirágokat és az M betűt, ami nem az, amit tőle kaptam, csak annyira tetszik, hogy körberajzoltam és csináltam méééég, hogy legyen sok-sok különböző színű Mesibetűm. Hanától kaptam a helyes fémszíveket, puszi érte! És végül, de nem utolsósorban, Kuznyectől származnak azok az igen apró, de nagyon kedvenc papírvirágocskák, amelyek rózsaszín és zöld színükkel pont passzolnak az egész cucchoz. A szülinapomra lepett meg velük, köszi, Ági!

És íme az oldal, amit ezekből hoztam össze.

Az oldal sok jelentéssel bír. Két Ji-King szimbólum köré épül, a felső a "férjhez menő lány", az alsó a "nagy aratás" jelképe. Ha valaki nem ismerné, ezek Müller Péter Jóskönyvében találhatóak, ettől a könyvtől kértem tanácsot másfél hónapja és aztán legutóbb egy hete is, hogy mi lenne a helyes cselekedet, mit tegyek a jelenlegi helyzetemben. Lehet hinni benne, vagy butaságnak tartani, de nekem most irányt mutatott, és igyekszem ehhez tartani magam, mert a szívem egyébként is ezeket diktálná.

A "férjhez menő lány" jelét kaptam elsőként. Nem házasságot jelent, hanem rosszat: háttérbe szorulást, és egy nagy problémát, amire nincs gyors és fájdalommentes megoldás, csak az idő segít rajta. Azért tettem a fejemet ábrázoló képhez, mert ennek az elviselése bizony agymunka lesz, minden ott dől el először. Amit a jósjel sugall: türelem és állhatatosság. A kép alatti csíkok kihúzhatóak, a következő szavak vannak rajtuk:

• Méltóság. Méltósággal viselni egy méltatlan helyzetet, mert ez az egyedüli dolog, amit tenni lehet vele.


• Mosoly. Mindent el kell takarni vele, hogy ne lássa senki, mi zajlik éppen bennem, így nem válok sebezhetővé. Meg a mosoly amúgy is egy olyan görbe, amely mindent egyenesbe hoz...


• Mentális erő. Ez kell ahhoz, hogy elviseljem a rossz dolgokat, ne omoljak össze, és a magam javára fordítsam a történéseket.


• Megnyugvás. És nem belenyugvás(!), hanem a saját nyugalmam, harmóniám megtalálása.

Nemrég újabb jóslatot adott a könyv, és az újabb jel azt mutatta meg, hogy jó úton járok. A lábam mellé került, mert azzal haladok előre, az előrelépést, ha csak jelképesen is, de azzal teszem meg. A "nagy aratás" jele azt ígéri, hogy beérik a fáradozásaim gyümölcse, és siker koronázza a törekvéseimet. Egyben arra is figyelmeztet, hogy ha már nekem lesz, adnom kell másoknak is a jó dolgokból, mert ha önző leszek, elveszítek mindent. A csíkokon ez áll:

• Megújulás. Valami új, valami jó dolog kezdete, új és okosabb emberré válás.


• Megfontoltság. Na ez az, okosnak lenni és nem eltékozolni a lelki, anyagi javakat, és juttatni belőle annak is, akinek szüksége van rá. Egy jó szó, egy baráti gesztus nem is kerül semmibe, mégis sokszor mennyit jelent...


• Megbecsülés. Az is, amit kiharcolok magamnak, és az is, ahogy megbecsülöm a jó dolgokat. Élek, és nem visszaélek a helyzettel.


• Mérce. Ez nem volt benne a jósjel magyarázatában, csak a saját kiegészítésem. Nagyon, nagyon magas mérce magammal és másokkal szemben is, egy olyan szűrő, amin nem folyhat át bárki, és amin keresztül a saját cselekedeteimet is vizsgálom: megfelel-e az elveimnek, az értékrendemnek? Mellesleg a láb angolul "foot", ami egy angolszász mértékegység is, erre nemrég jöttem rá, milyen érdekes.

Van még a sarokban az M betű, ami jelent engem, és a csíkokon lévő szavak közös kezdőbetűje is egyben. Na és az óra. Egy régi Reader's Digest magazinból ollóztam ki, 3D-s szivaccsal emeltem meg. Jelenti a szülinapomat, mint az idő múlását, és jelenti azt is, hogy ennek a jóslatnak idő kell a beteljesüléséhez és megvalósításához. Szóval az idő most nagy haver. Mindent megold, mindig segít.

Szóval ezt jelenti nekem az M betű. M, mint... more than words.

Elnézést azoktól, akiknek túl sok voltam most, de nem vigyoroghatok állandóan és ész nélkül, néha meg kell állnom gondolkodni is. Ez megvolt, most már hajrá előre, maradok tisztelettel:

Mesi

Költözés - folytatásos őrület (3. fejezet)

Arra már pénteken rájöttem, hogy valami nem stimmel. Bár a számítógépet Mizo hathatós közreműködése ellenére összeszereltem (nem volt egyszerű, mert rágott, csócsált és mindenáron le akarta nyelni a zsinórokat), és meg is veregettem a saját vállamat, miután megjelent a monitoron a Windows-jel, az internet az istenért nem akart összejönni. 1412, T-Online távsegítség és egy unott hangú pasival történő félórás beszélgetés után feladtam. Vége az életemnek. Fuccs a civilizációnak. Agyrém. Vasárnap pedig folytatódott a szívás.

9.00.
Erással és egy porszívóval karöltve átmegyünk a régi lakásba, hogy mi majd aztán jól kitakarítunk, áthozzuk a maradék holmit és végre vége. Sietni kell, mert 14 órakor Forma-1 futam, az első jó dolog a héten. Az ajtóban reflexből a lábamat nyújtom be először, hogy az esetlegesen szökni készülő kis fekete macskát visszarugdossam a lakásba, majd rájövök, erre már semmi szükség, kis fekete macska rég odaát héderel, semmi baja a világon. Hát hajrá. Az erkéllyel kezdjük, tele van mindennel, talán még halott német katonát is találhatunk. Hát, ő nem került elő, viszont 2 köbméter újság, Gábor fél éves Food-Expresszes szórólapjai és a tavalyelőtti festéshez használt eszközök igen. Talán dobáljuk le az egészet az erkélyről, javaslom Erásnak, mire ő benyom egy Raffaellót, nyilván öngyilkossági szándékkal, mivel a cukra már a látványtól az egekbe szökött. Nem dobjuk. Jó. Dobozolunk, két fordulóval levisszük a cuccot a konténerbe. Az erkély meglepően hamar kiürül, megy ez, lássuk a szobákat.

10.00.
A saját volt szobámban cetli figyelmeztet, hogy a nagy plüsskutyám beesett a szekrény mögé - ez az a bizonyos szekrény, amit anno négyen húztak fel az emeletre, most csak pár centivel kellene kijjebb rántani, hogy elérjem a kutyust. De nem megy. Felmászom a szekrényre, Erás felad egy kábelsínt, hogy majd azzal kipiszkálom, kutya beszorul, de legalább a pólómmal letörölgettem a szekrény tetejéről is a port. Tüsszögök, mint Mizo Szókrátészra. Hohó, mostanában úgyis súlyzóztam, mi lenne, ha leereszkednék a szekrény mögé, a lábammal felrugdosnám a kutyát, utána felhúznám magam? Erás kétkedve néz, majd megkérdezi, hogy ha bent találnék maradni a szekrény mögött, a katasztrófavédelmet hívja vagy csak dobáljon be néha valamit enni? Ettől elbizonytalanodom, a múltkor is majdnem belehaltam Gréti Daewoo-jába, neeeem, ez valóban nagggyon rossz ötlet. Minden erőnket megfeszítve kijjebb cincáljuk a szekrényt, letépjük a hátulját és megpróbálok benyúlni. A szögek hívogatóan állnak ki a hátlapból, Erás röhög, nem tudta, hogy fakírhajlamaim is vannak, mondja, másszál be te, ha ez ennyire vicces, nyögöm behúzott hassal és átlendítem a kutyát a szekrény fölött. Íves röppálya után fejen találja Erást, ez ad némi elégtételt legalább. Szobám kész. Csak másfél óra volt.

11.30.
A konyha kritikán aluli, az asztalon felejtett konyharuha alatt találok egy félig elfogyasztott csiripörit nokival, ami barátságosan integet és megpróbálja saját lábán elhagyni a tányért. Hmmmm... ez talán még a keddi ebédem volt, csak szerdán kikerült a hűtőből, akkor ez volt az a fura szag, döbbenünk rá, majd könnyes búcsút intünk a pörinek a vécécsésze fölött. Erás nyilván sokkot kaphatott, mert betúr még egy Raffaellót és velem együtt rágyújt, pedig nem is dohányzik. Ettől kellemesen megszédülünk, talán kellene valamit enni, javaslom. Majd a futam alatt ebédelünk, mondja Erás, és kilátásba helyez egy grillezett cuccokból és sütiből álló menüt, amit tegnap hozott haza egy grillpartiról. Van miért élni, lehelem, és felmászom a folyosón álló beépített szekrényhez.

12.00.
A szekrényből előkerülnek a karácsonyfadíszek, ettől kicsit megzuhanok. Mi lesz velem karácsonykor? Egyedül leszek? Erás vigasztal, 3 éve is így indultam neki a szeptembernek, mégis minden jóra fordult, most is így kell lennie. Ha te mondod, szipogom, és összeölelkezünk. Aztán eszembe jut, amikor Mizo leborította a jesszusfát, legalább erre jó esélyem van megint és már nem is olyan nagy a baj. Viszont sietni kell, mert Hamilton már lassan a rajtrácson áll az autójával, nekünk meg még fel kell nyalni a padlót, meg keríteni valakit, aki... hohó, ki fogja átvinni a maradék holmit? Erás dob egy sms-t Gábornak, ha már megígérte, ennyit igazán megtehet. Nem nyert, Gábor éppen paprikát szed a világ túlvégén, gyors körtelefon az ismerősöknek. Egyik nyaral, a másik dolgozik, a harmadik már a negyedik sörén van túl, mi meg itt állunk megfürödve, illetve anélkül, büdösen és koszosan és éhesen és fáradtan.

13.00.
A tizenötödik forduló kidobnivaló holmival megtelik a konténer, a lakás ragyog, minden bedobozolva, telefon a tulajnak, hogy jöhet átvenni a lakást. Ő örömében abba is belemegy, hogy segít átvinni a holmit az új helyre, fel ne engedjük a lakásba, mutogat Erás, Mizo még mindig illegális, ne a végén bukjunk már le. Megbeszélünk egy F-1 utáni időpontot, rohanás haza, hajrá, Hamiltooooon!

EPILÓGUS
A takarítás olyan jól sikerült, hogy a tulaj áthívta Ancsaszomszédot és megmutatta neki a lakást, hogy mi milyen iszonyat rendesek is vagyunk. Persze, hiszen a csiripörit nem látta, meg a Mizo-kincseket, meg azt sem tudhatja, hogy reggel még üres volt a konténer... Az új lakásban minden a helyén van már, egyedül a rumliszobának kinevezett helyiséggel lesz még egy harcunk, ahol a jelenlegi tulaj a cuccait, mi meg a feleslegesnek ítélt egyebeket tároljuk, és egyelőre csak kopogtatás után merünk benyitni. Hétfőn egy kellemes hangú fiatalember helyreállította telefonon keresztül a netkapcsolatomat, sikítva szerelmet vallottam neki, Szókrátésszal már egészen összebarátkoztunk, Mizo pedig olyan otthonosan érzi magát, hogy megkóstolt a szekrény tetején valami szobanövényt, amitől éjnek évadján kirakta a taccsot, szóval visszazökkent az élet a normális(?) medrébe. Pár napja a konyhában ülve joghurtot faltunk Mizoval, nyalogatta hálásan a fóliáról a finomságot, és egyszerre belémhasított egy jóleső érzés: az otthon itt van... és egy gyönyörű dal.

Tudom, egyszer valakivel együtt fogom ezt hallgatni, akinek ugyanazt jelenti majd, amit nekem. Igazi otthont, emléket és jövőt.

Költözés - folytatásos őrület (2. fejezet)

Bár már 10 nap eltelt azóta, élénken emlékszem minden mozzanatra. Szeptember 3-a, szerda.

18.00.
Miután már egy órája bezárt a bazár és még mindig bent vagyok a melóhelyen, engedélyt kérek olajra lépni. Engedély megadva, balra el, nézzük, hogy áll Erás a költözéssel. Beriasztotta ugyanis a családját, két autóval meg egy utánfutóval, hogy amíg én szorgosan pénzt keresek, majd ők átviszik a cucc nagyját. Ehhez képest amikor befutok az új albiba, még csak egy fuvaron vannak túl. Kérdőn nézek, mi a szösz, mire Erás hozzám vág egy szatyrot, Szilviszomszéd pedig felemlegeti, hogy amikor ügyfélszolgálatos volt a tudakozónál és százhetvenötödjére hívták fel vicces kedvű emberek ezzel a kérdéssel, már akkor sem esett ez olyan nagyon jól neki. Oké. Befogom. Nademégis. Erás közli, hogy a k...a mosógépem olyan kib...tt nehéz volt, hogy leszakadt a retinájuk, mire lecipelték a harmadikról és aztán fel az elsőre (itt jelzem neki, hogy csak magasföldszint, de az arcát látva inkább mégiscsak befogom). Valamint. A tömörfa szekrények és a faragott ágy bevonszolása a nagyból a kisebb szobába is igényelt némi időt, a hűtőm jelenleg a rumliszobában található, és mindenkinek tele van a tudata ezzel az egésszel, úgyhogy jó lesz belehúzni. Eközben fel is érünk a lakásba, a látvány döbbenet, a szag nem kevésbé, ugyanis az előttünk lakók nem igazán portalanítottak, így egy régi bútorraktár ehhez képest IKEA. Király.

18.30.
Át a másik lakásba, a látvány hasonló, plusz egy Mizo. Ő legalább élvezi, boldogan rágja a zsinórokat, dobozokba ugrál, és a hűtő elhúzása után előkerült kincsesbányáját túrja. Merthogy ismét előjött rég nem látott Fekete Egér, aki valahogy mindig valami alatt vagy mögött végzi, pedig Mizo egyik kedvenc játéka, egy egérszagú (az milyen?) szőregér. Na mindegy, kezdjük az ágyammal. Vagy azzal, hogy nem fér ki az ajtón. Levi, Szilviszomszéd párja és Erás tesója, Attila minden létező ujjukat odacsípik az ajtófélfákhoz, míg végre elindul lefelé az ágy, kocogok utánuk a díszpárnákkal, majd eszembe jut, hogy ilyen könnyű, apró holmikat vétek három emeleten keresztül levinni, aztán újra felmenni... nem, van erre jobb módszer is. Mesike erkélyre ki, a futó éppen az erkély alatt áll, szuper, lessétek a technikát, kedves szomszédok! "Imrebáááácsiiii!!!" kiáltással (ő Erás apukája) lelkesen ledobom a nagypárnát, a lakótelepen megáll az élet, aztán repül a paplan, pléd, kispárna, Erás gonoszul a kezembe nyom egy állólámpát, majdnem lendületből levágom azt is. Jó vicc, he-he. Még néhány apróság, számítógép (ez nem jó az erkélyen át?, érdeklődik Levi), mehet a második fuvar.

19.00.
A második fuvarral tömve lesz a majdan lakhelyemül szolgáló szoba. Bágyadtan konstatálom, hogy négy asztal, egy fél szekrénysor, egy kanapé, egy dzsungelnyi szobanövény, tízezer doboz és ruhászsák között nem látom a franciaágyamat, hol fogok aludni, asszem soká lesz még este. Amikor Erás közli, hogy a hűtőm marad a rumliszobában, mert az meg a konyhában nem fér, elszakad a cérna, és "nemigazhogymindigazvanamittiakartok" - ordítással kirohanok a lakásból, bevágom az ajtót, alszom én az üres albiban, Mizoval, ő még úgyis odaát rekedt. Két perc alatt átérek, dühből. A régi lakás ajtajában rájövök, hogy ezúttal ennek a kulcsa maradt az új helyen, éppen Andi barátnőmmel tárgyalok, hogy nála van a pótkulcs, amikor Erásék befutnak a harmadik fuvarért és közben csörög a telefonom. Kiazmármegint. Gábor. Most mentem el autóval melletted az utcán és láttam, hogy morcos vagy, mi a baj, kérdezi kedvesen, mire elzokogom neki, hogy nehem féhérehek el a szohobáááámbaaaan, brühüüüü, két perc múlva ott vagyok, mondja, és tényleg ott van. Mizo örül, én vigasztalhatatlan vagyok, ne aggódj, minden a helyére kerül majd, csak vigyük át a Dögöt, mondja, és már fel is kapja, viszi lefelé. Mizo végigüvölti a lépcsőházat, szétkarmolja Gábor hátát, az alom beborul a Skoda hátsó ülésére, de nem baj, kitartás, szóljál máskor is, ha segíthetek. Döbbenet, Gábor megölel és elhúz, én meg állok a teli szobámban és bámulok bután magam elé.

20.00.
A szekrény tetejéről valaki néz. Nagyon. Ráközelítek és meglepődve észlelem magát Szókrátészt, ahogy szoborba öntve a nyomoromat figyeli. De csak a feje. Ez hülye. Nem fogsz itt engem lesni álmomban, az tuti, gyorsan körülnézek, és találok a padlón egy tarka sapkát, ez majd mindent megold. Rápasszítom a szoborfejre és az egészet az ablak felé fordítom, Mizo felmászik mellé és érdeklődve szagolgatja, majd elegánsan az arcomba tüsszent fél kiló port. Ahááá, szóval itt sem lett leporolva, szilikózist fogok kapni álmomban, vagy idegbajt még most, mert a Szőrös már a hófehér fürdőkád peremén mászkál, pici poros mancsnyomokat hagyva maga után végig a folyosón, a fürdőben és a mosdókagylóban, de most nincs erőm kitaposni belőle a szuszt. Inkább vágok valami ösvényt az ágyig. Húzok, tolok, nyomok, 21 kiló 40 deka, maradhat? Ha most nem szülök meg, talán soha.

22.00.
Két órányi dühödt rámolás után belelépek a szoba közepén elhelyezkedő macskaalomba, erről eszembe jut, hogy Mizo nem evett még ma, de én sem. Viszont nincs internetem, csak egy rakás tyúkbél, amikkel csodát kell művelnem, ha össze akarom szerelni a számítógépemet, mert különben lőttek a civilizációnak, örökre. Majd holnap szerelek. Lenyelek egészben egy szezámmagos fonott izét, tolok rá egy kakaót, Mizo tálkája még a másik helyen van, így ő nyer egy műanyag ételes dobozt. Rág, nyel, Mesi Vodáspólót vasal, holnap meló, hűderemek. Zuhany, cigi, ájulás. Első éjszaka az új albiban, utolsó erőmmel sarkokat számolok, a harmadiknál már talán alszom is, és azt álmodom, hogy nem is igaz ez az egész.

folyt. köv.

Költözés - folytatásos őrület (1. fejezet)

Az egész úgy indult, hogy elsején költözünk, de lehet, hogy már előtte való hétvégén. Na, ebből szokás szerint nem lett semmi. Bár kaptam egy fél szabadnapot hétfőn délelőttre, eltelt rohangálással, délután meló, és estére gyorsultak fel az események. Itt kezdődik a mi kis történetünk...

20.30.
Békésen trónolok a rumli közepén az ágyon, melegszendvicset csócsálok és azon izgulok, hogy a BTK-ban (Barátok Közt) vajon mi lesz szegény Kingával, akit álnokul elrabolt a gonosz bácsi, aki egyébként nem annyira pszichopata, mint inkább szeretethiányos lúzer, és egyébként is elegem van az egész ramazuriból, pedig még el sem kezdtük igazán. Erás hazaesik, megnézi a második részt, és megpróbál rávenni, hogy pakoljunk tovább, hiszen sehol nem tartunk még.

21.20.
Pakolnánk mi, csak hová? Mibe? Meg egyébként is. Üres doboz egy szál sem, és bár bravúrosan kirámoltuk már a fél konyhát, a szobákat, bezacskóztuk a ruhákat, könyveket meg az ágyneműt, és lépni sem lehet a lakásban, itt megállt a tudományunk, mert még egy doboz nem férne el a padlón, akkor sem, ha lenne. Elmeháborodott ötlet pattan ki a fejemből: Grétinek van autója, biztosan ide is adja, vigyünk már át pár holmit, hogy legalább mozdulni lehessen. Erás némi töprengés után vállat von, neki már minden mindegy, csak haladjunk. Irány a Macambo Café, vezetni tudunk, csak két forduló és lesz itt hely.

21.30.
Gréti kissé riadtan, de átadja a slusszkulcsot, más választása nem lévén - megható a bizalma, de hát ezért a barátnőm már pár éve. Lelkemre köti, hogy ha összetöröm az aranyszínű kis Daewoo Matizt, elás a kavicságyba arccal előre, nála jobban csak én parázom, mert életemben nem vezettem még távol-keleti autót. Már a kocsiajtóval problémák adódnak, Erás kínjában röhög, nem megyünk így sehova, Gréti kirohan utánunk és aggódó arccal megmutatja, melyik a hátramenet, de látom rajta, már rég megbánta a lágyszívűségét... Biciklin érkezik a felmentő sereg, a barátja, Robi személyében, aki talpig festékes, hullafáradt, de egy szóra rááll: majd inkább vezet ő, biztos-ami-fix alapon. Hát jó. A jutalomként beígért csoki van rá ilyen hatással, vagy bájos személyem győzte meg, nem tudom, de nem is érdekel, csak menjünk már...

21.50.
Első kanyarban a ruhászsákok. Mizo riadtan les, és miután kétszer átesünk rajta, repülni is megtanul, ugyanis bevágom a szobámba és rácsukom az ajtót. A folyosóról most úgy tűnik, mintha a sötétből két kis reflektor villanna fel szabályos időközönként, ami ráadásul egyszerre biluxol és nyávog, de ez engem hidegen hagy. Nem engedlek ki, nem ám, az hiányzik még, hogy a lépcsőházban hajkurásszalak, ül, fekszik, megdöglik, legalábbis csendben tűri sorsát, jó cica. Nnna. Azért! A cucc lecipelése után újabb logisztikai probléma: hogyan fér be egy Matizba három szekrény teljes tartalma, meg három ember? Hát úgy, hogy Mesike hátra, fél fenékkel az ülésen, Erás meg Robi elől, zsákok hátul, kilátni nem kell, arra való a tükör. Várom, hogy felrobbanjon az autó, mint a reklámban. Ez most szerencsére elmarad, átérünk az új lakáshoz, kulcs elő, nem nyílik a hátsó ajtó. Na, majd a másik kulcs lesz az. Vagy a harmadik. Hmmm... nem, a negyedik sem az igazi, pedig ez az a ház, itt lakom, látod. Némi agyalás után ráébredek, hogy a szeméttárolóba próbálok behatolni, a másik beugróban van a lépcsőház... ezt még szokni kell. Erás felderül, hogy ha buliból jön haza, milyen vicces lesz majd minden ajtót végignyitogatni, talán egy-két szomszéddal is megismerkedik majd. Jó lesz. Az még pont kellene. Felvisszük a holmit, hajrá második kanyar.

22.10.
Dobozok, dobozok és megint csak dobozok. A százezredik után Erás óvatosan megjegyzi, ennyi talán elég lesz, valahová ülni is kell. Majd egyet-kettőt ölben viszek, felelem lazán, és felkapom a VIGYÁZAT, TÖRÉKENY! feliratú, alighanem a talpaspoharakat tartalmazó dobozt, ez a mai utolsó. A kocsinál döbbenet, Robi éppen a csomagtartót készül rávágni a tányérokat tartalmazó dobozra, bár ha Severin Haverunkat csapná agyon a hátsó ajtóval, attól sem lennék különösebben feldobva. Severin Haverunk a gyümölcscentrifuga, rémülten lapul a kalaptartó helyén, bár a kenyérpírító is elátkozhatta már a napot, amikor az ügyeskezű kínai munkások beszuszakolták őt egy milliméterre passzoló dobozba, minden különösebb hungarocell-védelmet nélkülözve. Bebújok hátra, poharak ölbe, Erásnak óvatlanul megemlítem, hogy az egyik könyvesdoboz még az ajtó előtt maradt, de ez nagy hiba, mert hipp-hopp felmegy érte és rámdobja. Oké, a tudománynak súlya van, na de ekkora?! Egyik kezemmel a poharakat fogom, a másikkal emelni próbálom kissé a könyvesdobozt, a harmadikkal kapaszkodom, a könyökömmel próbálom távoltartani a mellkasomba fúródó konyhai edényeket, a szempillámmal Severin Haverunkat támasztom, miközben halkan az arcomba csúszik a vérnyomásmérő és a fürdőszobamérleg. Nem is tudtam, hogy mérlegünk is van, lehelem, mire Erás lazán közli, ja, ő sem, most találta meg a szekrény aljában, két éve a vérnyomásmérő mellé kapta. Grátisz. Grátisz a füledbe, gondolom magamban, de hangosan csak annyit mondok, hogy mi a túrónak járkálok le minden héten Andihoz a földszintre méretkezni, Erás a vállát vonogatja, mit tudja ő.

22.30.
Mire megérkezünk, csak a szemem látszik ki a hátsó ülésről és mozgásképtelen vagyok. Robi és Erás szabadítanak ki, nélkülük valószínűleg 30 év múlva csontvázként találnának rám jótét lelkek, egy arany színű Matiz hátsó ülésén, a szemembe ágyazódott fürdőszobai mérleggel, fogaim közt egy vérnyomásmérőt szorítva. Az ajtónál újabb döbbenet: az új lakás kulcsa a régi lakásban maradt. Erás már nem is szentségel, vagy ha mégis, nem hallom, olyan gyorsan klaffogok el a papucsomban a házak között, még szerencse, hogy a régi albérlet 3 perc futásra van. Felrohanok, kiköpöm a tüdőmet, fusson vissza a rosseb, inkább elkötöm Erás bringáját. Az első kanyarban lerepül a papucsom, a második kanyar a kereszteződés, itt inkább nem kockáztatok: papucs le, bringakosárba belevág, zokniban tovább. Attraktív kék-fehér-rózsaszín mintás zoknimat megcsodálja a lámpánál álló két lány is, mi van akkor, na, nekem tetszik. Erás magába roskadtan ül a lépcsőn, két perc néma töprengés után ügyesen összerakja, hogy igen, ez az ő kerékpárja, és igen, akkor a kulcsa is nálam lehet, ugye nem hagytam el azt is? Nem hagytam el. Felvisszük a holmit, ennyi elég is volt mára.

23.00.
Gréti hív. Hogy hol a pasija? Meg a kocsija? Megnyugtatom, hogy mindjárt visszaszolgáltatjuk őket, csak iszunk egy korty üdítőt, mert már mindhárman vattát köpünk. Mizo játssza az agyát, bájosan apportíroz egy alufóliagolyóval, nézzétek, mit tudok, ti meg képesek voltatok egy teljes órára bezárni a sötét szobába. Megható. Gyorsan Robi kezébe nyomom a csokit, köszönetet rebegek, milyen rendes, nyögi Erás elhaló hangon, és bezárkózik a fürdőszobába. Én majd inkább reggel... vagy keljünk inkább ötkor, és pakoljunk egy kicsit? Erás szóra sem méltat, csak dühödten morog, asszem, ez most nem volt jó ötlet...

folyt. köv.