2017. március 25., szombat

Csak egy átlagos nap

Amikor reggel háromszor nyomtam le a szundit, és fél órával munkakezdés előtt még feküdtem, még tök nyugodt voltam, hogy ma sem fog történni semmi érdekes. Végülis 6 órától a konyhán leszek, két felszolgálóval (Antoan és Priscilla) az oldalamon, gyorsan lenyomom ezt a kedélyes szombat hajnali műszakot, aztán szépen visszafekszem és alszom tovább, hogy a másnapi óra-előreállításra (pusztuljon, aki kitalálta!) kipihent legyek, ha már megint sötétben kell munkába járnom egy darabig. Szépen bevánszorgok dolgozni, jó tempóban nekikezdek, 6.30-kor megjön Antoan, és indulhat is a nap.

6.45-kor kinézek a konyhaajtón... és barátságosan integet két vendég. Emberek, normááááálisak vagytok? Szombat van, a reggeli 7.30-kor kezdődik, mi a búbánatos jó fenét csináltok itt? Kitrappolok, felvilágosítom őket a pontos időről, meg arról, hogy még csak most kezdem előkészíteni a meleg ételeket, okéoké, nem baj, várnak. Jó. De nem lehetne máshol, mert ha a többi vendég meglá... ööö, késő, már megláttak. És jönnek befelé. Visszafarolok a konyhába, magamra csukom a lengőajtót és kettes sebességbe kapcsolok.

Antoan próbálkozásai, miszerint még egy háromnegyed óráig távol próbálja tartani a vendégeket a büféasztaltól, rendre kudarcba fulladnak, jól van, hagyjuk is. Kiviszem az első adag bacont, hát látom ám, hogy két nő épp a konyhaajtó melletti bárasztalra készül lecuccolni. Udvariasan mondom az egyiknek, hogy a reggelit a reggelizőteremben kellene elfogyasztani, tegnap csak azért lehetett a bárban is enni, mert rottyon volt a hotel és nem fértek be egyszerre mind, de most van kb. 15 szabad asztal bent. A nő rámmered, mint aki ufót lát, majd közli, hogy de ő akkor is ott szeretne enni, és lecsapja a tányérját az üvegasztalra.

Kössssz. Semmi baj, egyél, ahol akarsz, legközelebb akár a recepción, a hallban vagy a vécében. Bánomisén. Csak az a fontos, hogy most feltétlenül a konyhaajtóba ülj, úgy, igeeeen, sőt tedd ki magad mellé a padlóra a táskádat is, jóóólvaaaan, így legalább testközelből érezheted, ha odaégetek valamit, és remélem, ha a felszolgáló a táskádon átesve a nyakadba dobja a forró lágytojást vagy a szennyes edényt, nincs harag. Ajtó újfent becsuk, Mahlzeit.

Még nincs 7.30 amikor konstatálom, hogy máris felfalták az összes rántottát. Most kéne kész lennie az első adagnak, ehhez képest állhatok neki a másodiknak, mert már 12 ember ül a teremben és sáskajárásosdit játszanak. Vidám napunk lesz. Hármas sebességben vágom a hagymát, és akkor megtörténik a baj - lendületből hozzászeletelem a jobb hüvelykujjamat is, kb fél centi magasságban, körömmel együtt. Kés eldob, vérfürdő, hogyazakibeb@szott, de jó, hogy senki nem ért magyarul, Antoaaaancsukdbeaztakurvaajtót, lekapom a főzőlapról a Käsekrainert, és körülnézek. Hol a francban van ilyenkor valaki, aki ráér? Kiszaladok a folyosóra az iroda felé, pont ott bóklászik az éjszakás recepciós, Evelyn. Gyorsan felméri a helyzetet, visszanyomjuk a hiányzó darabot az ujjam végére, fertőtleníteni nincs idő, két ragtapasz rá keresztbe, kiválasztok egy piros színű ujjszorítót, hogy ne látszódjon, ha átvérzik, gumikesztyű rá, ámen. Mehet tovább. Most már fullon van a terem, holott elvileg most kezdődne a reggeli, hogy az ég szakadjon rájuk. Priscilla meg még sehol. Apropó, mit keres itt még az éjszakás? Na mindegy, köszi, Evelyn.



8.00-kor Priscilla is befut, vesz egy nagy levegőt, és elkezd megállás nélkül beszélni, ahogy szokta. Gyorsan tájékoztatom a helyzetről és kizavarom a placcra. De hát meg kell mondani nekik, hogy csak 7.30-tól van reggeli, mondja nagyokosan, köszönjük Priscilla, szerinted nem próbáltuk? De hát ez Unsinn, meg Wahnsinn (képtelenség meg őrület), mondja, igeeeen, tudjuk, de menj már ki dolgozni az Istenért, úszik az egész kóceráj.

Nnna. Hátha most lesz egy kis nyugi, hogy a fele már lement 8.10-re. De nem. Ezek ketten, mihelyt van két szabad másodpercük, óvodásdit játszanak és mindenen összevesznek. Például még mindig azon, hogy Priscilla kifejti, hogy miként kell udvariasan tájékoztatni a vendéget arról, hogy mikortól van reggeli, mire Antoan vérben forgó szemekkel közli, hogy ne higgye, hogy nem próbáltuk meg, de nem sikerült, mert ezeknek valami konferenciájuk van. Konferenciájuk, nofene... Kimegyek a recepcióra, tudnak-e erről valamit, hogy hamarabb kellett volna kezdeni. Persze, hogy nem. Na itt a hiba, ha a vendég nem kéri korábbra a reggelit, honnan a kénköves pokolból tudjam?! Oké, mindegy, kiballagok a hátsó ajtóhoz és a hirtelen támadt üresjáratban elszívok egy cigit.

Mire visszamegyek, Antoan éppen lendületből borít le 3 poharat a kuka mellé, még csak ez hiányzott. És állnak ott ők ketten a sarkig tárt konyhaajtóban, és Priscilla már mondja, hogy "merttemindigmindentösszetörsz", és Antoan rákontráz, hogy "nemkellmindigmindentkommentálni", és zeng tőlük a hotel, és úgy érzem magam, mint egy olasz étteremben. Na ebből most van elegem. Szétzavarom őket, magamra csukom újfent (kb. tizenhetedjére) a konyhaajtót, és még hallom, hogy kint zavartalanul tovább folytatják a vitát, denemérdekelnemérdekelpapapapapapapaaaa. Mint egy óvoda, komolyan.

9 óra. Várunk még...? 27 vendéget, mondja Priscilla, az nem lehet, mondja Antoan, mindenkinek felírtad a szobaszámát, kérdezi Priscilla, naná, mondja Antoan, akkor hogy van még mindig ennyi vendég, merttebiztosannem, tepedigmindigokoskodsz, depontosankellvezetni, deénpontosanvezetem, ááááááááá!!!! Újfent szétcsapok közöttük. NEM TÖK MINDEGY, HOGY HÁNY VENDÉG JÖN MÉG??? Benne van a szoba árában, fullra toltam a svédasztalt, van mit enniük, de szóljatok, ha kifogy valami, és legyen végre csend és hagyjátok már békén egymást. Sírni szeretnék. Vagy legalább elbújni valahová egy sörrel, így kora reggel. Ez nem igaz.

Két perc múlva Pris már megint mosolyog és megjelenik a mobiljával, hogy csináljunk egy közös szelfit. Antoan úgy néz rá, mint aki fényt kapott, én gyorsan közlöm, hogy szarul áll a hajam és amúgy is haldoklom és vérzek, halasszuk. Ismét kizavarom őket a konyhából, 10 perc múlva hallom, hogy már megint mondják egymásnak valami miatt, de nem érdekel. Inkább próbálom úgy nézni a mai napomat, hogy milyen szórakoztató, változatos és kihívásokkal teli a melóm, és tényleg, ez már annyira blőd, hogy nevetni is tudok rajta. Normális esetben ugyanis tényleg így viselkedem bent:


Hát ez ma nem jött össze. A nap további részében viszont valóban röhögök mindenen. Amikor elejtek egy kávéscsészét, csak kiüvöltök, hogy nem tört el, és röhögök. Amikor jövök ki a hallban a vécéből, a lüke vendég beállítja a kofferét a női budi ajtajába, és majdnem lendületből átesem rajta, inkább ezen is csak röhögök. Fél 11-kor röhögök, hogy ezek ketten most épp azon veszekednek, hogy most rögtön vagy egy fél órával később menjünk-e kajálni, aztán azon, hogy kinek kell jobban a zsúrkocsi, aztán hogy a két kanálnyi megmaradt joghurtot kiborítsuk vagy megegye a személyzet, és közben egyik sem halad a melóval. Rábasztatok, mert amíg ti marakodtok, addig engem nyugodtan hagytok dolgozni, úgyhogy én kész leszek időre, ti meg nem, és Frau Müllner nem engem fog letolni, hogy már nem tudja hová csúsztatgatni a rengeteg túlórát.

Otthon leszerelem az ujjamról a hevenyészett kötést, annyira nem is súlyos a dolog. A lakótársam ad egy Chewbaccás ragtapaszt, amivel rögzítem a már szinte a helyére forrt ujjcafatomat, bedobok egy sört, megírom ezt a bejegyzést, és elmegyek aludni, mert az éjjel lesz az óraátállítás, hogy pusztuljon el, aki kitalálta. Ja és KEEP SMILING.


2017. március 23., csütörtök

Iszol te rendesen?

Bécsben és egész Ausztriában, Magyarországhoz hasonlóan központi szerepet játszik az ivás. Az italokról annyit, hogy ha aznap sörakció van a boltban, azt rögtön látni lehet, ha lemész az utcára, mert mindenki kartonszámra viszi a dobozos sört, és tényleg olcsó is ilyenkor (meg amúgy is). 45-60 cent körül van darabja akciósan, tehát 11-15 € egy karton, aprópénz a helyieknek, de még nekünk se sok. És rengetegféle sör van, minden héten van sörakció, az oszik meg nagyon tudnak inni és szoktak is.

Hétköznap is tele vannak a helyi pubok, holott egymást érik, s mindegyik megél. Azt nem értem, a helyiek hogy élnek meg, ha mindennap isznak éjszakáig, tehát valószínűleg nem viszik másnap túlzásba a munkát, viszont a pubban 3,50 €-tól kezdődik a korsó sör. Időnként mi is elmegyünk, szigorúan kutatási célzattal, kizárólag megbízható baráti felügyelettel, és teszteljük ezt az életstílust, aminek persze sosincs jó vége.


Der Stern Club. Mondhatnám, hogy a Galaxis söpredékének gyűjtőhelye, de inkább nem mondom, mert mi is oda járunk. Magyar tulaj, magyar pultoslányok és magyar vendégek. Ha néha be-betéved egy helyi (vagy egyéb külföldi), általában érdeklődéssel próbál akklimatizálódni kb. fél óráig, aztán feladja, amint meghallja, hogy a vendégsereg egy emberként üvölti, hogy KÖÖÖRKÖZEPÉÉÉNÁLLOK. Logóján az otthon most annyira vitatott önkényuralmi Heineken-szimbólum, minket nem zavar, sötétben is jól látni legalább.

Itt rendezik meg hétfőnként a Quiz Night-ot, ami pont ugyanaz, mint az otthoni, és mivel mi Szentendrén évekig jártunk, nagyon örültünk, hogy Bécsben is megtaláltuk a kedvenc hétfői szórakozásunkat. Itt még gyerekcipőben jár a kvízelés, nincs regisztrálva a csapatunk sem, de idővel eljön ez is. Amúgy meg mindenkinek ajánlom.

Nagyon sokat isznak itt a népek. Hétvégék után megszokott látvány a szelektív kukák tetején elhelyezett, kb. egy teljes kocsmára való italkészlet üres üvege. De legalább oda teszik, nem nagyon dobálják el. Ha valaki kiviszi a szórakozóhelyről a poharát, reggel szépen a kapu környékén megtalálja a személyzet. A kocsmákban, bárokban lehet dohányozni, így amikor buli után megszagolom a ruháimat, az felér egy nikotinmérgezéssel. Amúgy az éttermekben is lehet. Meg mindenhol. Cigiautomata is van ám a legtöbb helyen, s az utcán is így lehet vásárolni a Tabak Trafikok nyitvatartási ideje után. Sportszerű nehezítésként bankkártyát kell beledugni, ezzel igazolva, hogy elmúltál 16(!) éves. Ezzel kezdetben volt ám gondom, hiába dugdostam bele a magyar bankkártyámat, nem fogadta el - később kiderült, csak az osztrák bankkártyát értelmezi.


Az osztrák borok nagyon szörnyűek, legalábbis amit eddig kóstoltam. Itt a leggyakoribb bor a Grüner Veltliner (Zöldveltelini), ez ilyen nemzeti lőré, mindenhol ezt adják. Vannak mindenféle cuvé-ik, minden helyen van Hauswein (házibor), amelyek gyanítom, otthon pancsolt dolgok lehetnek. Vannak igazán menő borozós helyek is, árak az egekben, itt lehet kapni a normálisabb nedűket. Átlagos kis szállodában, plázás étteremben nem ajánlom a kóstolgatást. Amúgy gyönyörű szőlőültetvényeik vannak, és állítólag híres a borkultúrájuk, de nem vagyok nagyon boros, így nem tanulmányoztam behatóbban. Amúgy is mindent Spritzernek, azaz fröccsnek isznak, mértékegység a Viertel (1/4 liter) és az Achtel (1/8 liter), és a legritkább esetben használnak mércét, helyette rányomtatják a boros pohárra a beosztást, vagy ha nem, akkor kb. szemre mérik. Sose fogom megszokni.

A boltokban hihetetlen kínálat van mindenféle italból, és minden szénsavas üdítőt Limonade néven találhatsz, a Coca-Colát is, rostos baracklére pedig úgy kell vadászni legnagyobb bánatomra. Helyette viszont van Almdudler. Rendkívül népszerűek a smoothie-k, természetesen előre elkészítve is lehet kapni, meg minden magára valamit is adó utcában van egy bio-vegán gyümölcs- és zöldségpréselményeket áruló hely.

És elérkeztünk a kávékhoz, amitől helyből távolugrom itt. A cappuccino az cappucino, a melange is cappuccino, ha viszont olyan melange-ot akarsz, ami otthon van, alul méz, rajta tej, kávé és tejhab szép csíkosan, azt ne is várd. Ám ha kérsz egy hosszú kávét sok hideg tejjel (Verlängerte mit viel Milch, bitte!), megáll a tudomány. Jobb esetben ilyenkor felajánlják a Grosser Braunert, ami egy hosszú kávé benne egy hangyaf*sznyi tejjel, de kaptam már helyette Lattét vagy Cappuccinot is. Az, hogy belerakjanak egy bögrébe egy hosszú kávét és felhúzzák hideg tejjel, az nem megy, de legalább választhatsz, hogy rendes tejjel, netán szója-, rizs-, zab-, mandula- vagy mogyorótejjel akarod, amelyek ugye nem tejek, viszont itt sok a vegán, és mindenféle növényi lónyállal rontják el az állítólag híres bécsi kávéjukat. Egyszer egy bácsi az első itteni munkahelyemen kért egy kleiner brauner gross-t (kis barna nagyot). Hát csak néztem hülyén, azt hittem szívat, így tőlem (akkor még) akarhatott bármit, nem kapott. Most már tudom, a kleiner brauner az a presszókávé kis tejjel, és mivel gross, azaz nagy, ezért helyből duplát akart csórikám. Mondhatta volna doppelte Espresso mit Milch-nek, akkor talán felfogom... :) Kiköltözésem után gyorsan felébredt bennem az igény egy baristaképzésre, mert itt minden annyira más, mint ahogy otthon tanultam, hogy nem árt megtanulni a helyi szokásokat. Mint például ezt, elrettentő példának - nyilván nem helyi lakosok követték el a táblafeliratot, meg nem is valami elit helyen, az árakat elnézve.


Ennyit az ivászatról egyelőre, egyszer majd élménybeszámolok a dolgok hogyanjáról is, az szórakoztatóbb. Mert inni kell, hogy ki ne száradjunk.

Prosit!

2016. június 1., szerda

A Bellini

Az első osztrák munkahelyem valójában olasz. Legalábbis a konyhája mindenképpen, ám a főnök félig osztrák, félig román, a felesége (a szakácsnő) román, a pizzaszakács és a mosogató valami afgán, a pincércsajok meg magyarok, egy kivételével, aki franc-se-tudja-honnan-jött, de legalább buta és lusta egyszerre.

Bemutatom a Bellinit, ahol még jól is érezhettem volna magamat mindezek ellenére.


Külsőre teljesen normális helynek tűnik, egy nagy irodaház alsó szintjén van, ehhez igazodik a nyitvatartása is. Napi kifizetés, jatt megtartható, cserébe viszont - mint utóbb megtudtam - a Főni "elfelejtett" bejelenteni. Elsőre ez nem is okozott gondot, örültem, hogy gyorsan munkát kaptam, és tetszett is a pörgés, ami az ebédidőben volt (kb. 11.30-14.30). Jöttek a menüsök, választottak, megkapták, felfalták, fizettek, kész. Ezután leültünk mi is enni, ha rövid műszakban voltam, akkor 3-kor mehettem haza. Ha egész napos voltam, akkor kis takarítgatás, előkészülés a délutáni-esti a'la carte etetésre, ami nem volt egy nagy durranás, de pottyant bőven jatt, ha kedves voltam. Egy-egy ilyen napon volt, hogy 100 Euro körül vittem haza, s bizony jól is jött ez akkor a kezdetek kezdetén.

Magyar kolléganőim (Judit és Bea) szintén pincérek voltak, és állandó kisegítőként ott ette a fene minden nap Marát is, aki a fent említett, talán szerb származású, buta és lusta példány volt. Olyannyira, hogy egy kávét nem tudott lefőzni egy olyan házi használatra gyártott kicsi kávégéppel, amin 1 (egy) gombot kellett megnyomni. És nem is főzte le sose, hiába mutattam meg neki, hiába úszott az étterem, hiába várt 15 perce a vendég, nem és nem és az Istennek sem. Namármost azért volt ilyen a kávégép, mert a másik állítólag elromlott, de amíg ott dolgoztam, valahogy nem akart megjönni a szervízből. Gyanítom, pénzügyi okai voltak ennek (is). Emiatt a cappuccino úgy készült, hogy lefőztél egy hosszú kávét, majd fogtad a dobozos tejet, felráztad, és a tej habját ügyesen rányomtad a kávé tetejére. Hidegen. Amikor először megláttam, az életkedvem elment. (Aki nem tudná, a cappuccino egy presszókávé, tej és tejhab 1/3-1/3 arányban.) De hasonló sufni-tuning módszerrel "készült" az ásványvíz is, a szénsavas üvegébe szódát kellett tölteni, a mentesébe csapvizet. Alapvetően nagyon finom a csapvíz Bécsben, de 2.90 Euroért 0,33l csapvíz azért a duuuurva kategória...

Pár napja lehettem ott, amikor ebédidőben hatalmas üvöltést és szitkozódást hallottam az amúgy nyitott, körbejárható konyha felől: a Főni szidta a már majdnem síró magyar kolléganőmet, Beát. A következő pillanatban Bea lecsapta a kötényét, magyarul elküldte a francba a főnit és kilépett. Judit és én ott álltuk, sajnálgattuk egy kicsit, de nagyon nem volt erre idő, mert dolgozni kellett. Másnap a Bea megjelent az egyik szemközti étteremben, ahol nem volt soha üvöltés, és talán még azóta is ott dolgozik...

Judit közben szintén ezerrel melót keresett. Ezért a főni kerített egy Borisz nevű srácot, valami ismerősét, aki egyébként tök jól is dolgozott, csak nem tudott mindig jönni. Volt még egy másik régebbi alkalmazott, Peti, szintén be-beugrált néha. Hellyel-közzel megvolt a létszám, nem szakadtunk meg, főleg hogy túl sok vendég sem volt. Csak a menüsök jöttek kényszerből, meg néha egy-egy betévedő, aki többé nem jött vissza, mert az étel unalmas és időnként olyan szar volt, hogy inkább nem ettem. A napi leves általában instant "húsleves" volt. Üresen csontleves, ha belefőztek pár répát, akkor zöldségleves, ha levesgyönggyel volt gazdagítva, akkor Backerbsensuppe, ha brokkolival meg tejszínnel pürésítették, akkor brokkolikrémleves, ha pedig megmaradt a brokkolikrémleves, akkor tettek még rá levesgyöngyöt és az is Backerbsensuppe.

A frissensültek és a tészták átlagos minősítést érdemeltek. Néha egy kicsit vizesebb volt a paradicsomszósz, fűszerek random sok vagy kevés, volt hogy szépen tálaltak, volt hogy visszaadtam, hogy rakják fel rendesen a tányérra, mert ezt ki nem viszem. Ilyenkor nem voltam túl népszerű persze. De amikor a vendég közölte udvariasan, hogy ilyen szar bolognait még nem evett, kóstoltam-e, akkor mit lehet mondani? Azt feleltem, hogy nagyon sajnálom, én ezért eszek otthon, és szóltam a főninek, majd sürgősen leléptem cigizni, hogy mire üvölteni kell valakivel, én ne legyek a közelben.

A pizza egész jó lett volna, ha nem tudod, hogy az afgán pizzaszakács, Kerim soha nem mos kezet. Mondjuk a kemencében nyilván elpusztul minden baci, de azért na. Kerim a főni "fia" volt, legalábbis  a főni így emlegette, normális fizetést kapott, és a menekülteknek járó pénzével együtt gusztustalanul jól keresett. Cserébe ha nem volt kedve, nem dolgozott. Állandóan a szex járt a fejében, minket csajokat is tiszteletlenül kezelt, mellé pedig mocskos kis besúgó volt. Ha beszóltál neki, rohant árulkodni, és mellé még kitalált pár hibát, amit aznap "elkövettünk". Néha olyan amőba formájú pizzákat csinált, hogy lelógott a tányérról, és ezzel gyönyörűen szétégettük a karunkat szervírozás közben. Ha elfogyott az ananász, akkor aznap nem volt több hawaii pizza, pedig csak át kellett volna szaladni a mellettünk levő boltba. A boltosokkal szintén jóban volt a főni és minden nap ott zabált az egész vezetőség ingyen, mellé pedig még röhögve szekáltak is, olyan lenézős stílusban, amit amúgy is imádok.


De azért néha jó is volt, olyan könnyen jött pénznek éreztem a dolgot, mosolyogni is tudtam hozzá. Egész addig amíg egyszer minden előzetes figyelmeztetés nélkül a főni odahívott és kirúgott. Kérdeztem, miért? Mondta, hogy mert nem beszélek jól németül és nem értjük meg egymást. Tény, hogy volt még mit tanulnom, de a vendégekkel is folyamatosan kommunikáltam, csak a főnit nem mindig értettem, amikor román-osztrák keveréknyelven üvöltött, így ilyenkor csak mosolyogtam és mondtam neki, hogy oké. Az egyik barátnőm azt mondta, hogy ilyenkor biztosan nem is szid, csak nagyon hangosan dícsér... Igazából nem is voltam rá kíváncsi ilyenkor, hogy mit akar, és örültem, hogy nem értem. Gondolom, ezt unta meg. 

Jól van, kicsit meg voltam sértve ugyan, de nem különösebben érdekelt a dolog. Amúgy is akartam keresni valami igényesebb helyet, mert az otthonról hozott tapasztalataim alapján ez nem az a hely volt, ahol huzamosabb ideig kívántam volna dolgozni. Már éppen belelendültem volna a keresgélésbe, amikor egy szép vasárnap éjjelen, 23 órakor csörgött a telefonom és ki volt a vonalban, na ki? Hát a FŐNI! Judit talált másik munkahelyet és felmondott, a fiúk nem érnek rá, a Mara egyedül kevés, és ő hétfőn nem tud kinyitni, mert nincs pincérnője... Mondjuk a Mara nemritkán bunkó volt a vendéggel, de tartotta a markát jattért, mellé még lassú és mosolyogni sem tud, hát nem vagy vele kisegítve, főni, gondoltam.

Nagyon röhögtem magamban, de csak annyit mondtam, hogy át kell gondolnom még, majd hívom. Tudtam, hogy vissza fogok menni, mert a pénz azért kell, és könnyebb úgy keresgélni is, ha közben nem halok éhen, szóval megvártam, míg elalszik a főni és felhívtam, hogy na jó, bemegyek, de csak ha nem üvöltözik velem.

Innentől már nem is érdekes a történet, igazából előre borítékolni lehetett. A következő napokban én voltam a kedvenc, gyűjtögettem a pénzemet szépen, nézelődtem munka után. Már kilátásban volt a következő helyem, csak kicsit várnom kellett rá. Egy szép júniusi délben szóvá tettem a Kerimnek, hogy ha a vendégnek még csak extra kívánsága sincs, mindössze annyit kér, hogy ha már elfogyott újfent a menüben kínált hawaii pizza (értsd: megint mindenki lusta volt ananászt venni), hadd kapjon egy azonos értékű pizzát a menüjébe, szerintem ez azért megoldható. Ment a pofahúzogatás ezerrel, hogy menjek vissza és mondjam meg a vendégnek... mondom, mondd meg te, ha ez a válasz. Közben megjelent a főni, hogy miről megy a diskurzus, különben meg mi ez a leves a tálalópulton. Mondtam neki, hogy az pedig egy tévedés a felesége részéről, mert a vendég salátát kért és arra várok, hogy kész legyen. Na ez kiverte a biztosítékot, a főni úgy elkezdett üvölteni, hogy összekoccantak a karomon a tányérok...

...amelyeket szépen letettem a tálalóra. Majd kiszedtem a kötényzsebből a tollat meg a felíróblokkot, nagy ívben bevágtam a konyhára, aztán levettem a kötényt, repült az is utánuk. A vendégek döbbent fejét látva egy elegáns meghajlással megköszöntem a lehetőséget, további jó étvágyat kívántam, elkértem a pénzemet és leléptem.

Ha véletlenül megvan még a hely a 10. kerületben a Business Park legmagasabb épületének aljában, nem ajánlom senkinek, vendégként és alkalmazottként sem. Nekem viszont tök jó tapasztalat volt, hogy mire kell figyelnem a továbbiakban, és büszke vagyok magamra, hogy túléltem az első munkahelyemet Bécsben. A legtöbben ilyenkor megfutamodnak és hazamenekülnek, az én mottóm viszont ez: "Ha elsőre nem sikerül, csináld lelkesebben!"

2016. április 5., kedd

Következő megálló: Bécs

A következő bejegyzéseket nagyjából azzal a dátummal teszem közzé, amikor történtek az események.
...
Ahogy szerencsésen-szerencsétlenül megint hazavetett a víz, illetve a busz, máris azon gondolkodtam, hogy miként legyen tovább. A helyzet otthon változatlan volt: kilátástalan albérletárak és bérek, undorító közélet, és teljes tanácstalanság azt illetően, hogy mi lesz velünk pár év múlva. És hát ott munkált bennem a kalandvágy is, hogy nem egészen annyi a világ, amennyit Budapestről látni lehet belőle. És ebben már biztos voltam, hiszen eljutottam eddigi életemben a legmesszebb, Strasbourgba, ami már 3 országgal van arrébb, tehát biztosan van még AZON TÚL is valami. Utazni akartam, jól keresni, biztonságban és nyugodtan élni, ráadásul Sütivel együtt, ami amúgy sem lett volna lehetséges a hajón.

Így történt, hogy 4 nap múlva kicsit átrendeztem a még ki sem pakolt bőröndömet, és elindultam Bécsbe, Süti legnagyobb morgása és tiltakozása közepette. Azt terveztem, hogy egy barátomnál fogok lakni. Amilyen gyorsan csak lehet, munkába állok, fejlesztem a hajón felidézett német nyelvtudásomat, és amint lehet, magammal viszem Sütit is.

Bécs amúgy nagyon szép. Tavaszodott, mikor megérkeztem, csak mellé még hideg is volt, meg szél. Sokkal szélsőségesebb az időjárás, mint Pesten. Ennek ellenére fáradhatatlanul dolgoztak a kertészek, hogy színes tulipánokkal ültessenek be minden talpalatnyi földet, és virágba borultak a fák is, melyekkel teljes utcahosszban tele van a város. Ja, és itt nem tépik le, meg nem lopják ki tövestül, mint otthon...


Nagyon tetszik, hogy itt rengeteg közösségi tér van. Nem csak parkok és hatalmas játszóterek, hanem intézményesített kereteken belül is sok elfoglaltságot lehet találni. Mindenféle klubok, workshopok, játszóházak, táncsulik, sportlétesítmények, szinte egymást érik. És mindenütt békében megfér egymással mindenféle nemzetiségű gyerek és felnőtt.


Imádom a bécsi épületeket! Nagyrészt olyan klasszicista stílusú lakóházak, nagy belmagasságú polgári otthonok vannak, mint Pesten, csak itt sokkal jobban vigyáznak az állagmegóvásra. Modern épületek is bőven vannak. Ami pedig szimplán ronda lenne, például szocialista stílusban épült intézmények, azt kifestik, telerakják mozaikkal, vagy bármi, csak ne legyen szürke. Egy későbbi bejegyzésemben majd mutatok rengeteg érdekes épületet. Ez itt például egy Studentenheim, azaz egyfajta koli, diákszállás, a Kolping hotelláncolat égisze alatt.


Na de vissza a munkakereséshez. Az új önéletrajzomból taktikusan kihagytam a hajót, viszont beírtam egy kicsit magasabb szintű némettudást, mint amit a magaménak éreztem. Sütit meggyőztem, hogy most angol helyett kezdjen inkább németet tanulni (egy szót sem beszélt mindeddig!), s mihelyt megtalálom a helyemet Ausztriában, befejezheti az otthoni 15-16 órázást naponta, beiratkozhat itt egy nyelvsuliba, lesz munka, pénz, bőség, áldás, békesség, málnás édesség.

Hát nem kicsit paráztam. Évekig tanultam a suliban a németet, aztán csak a Rayherben használtam írásban, amikor a termékek nevét kellett leadni a rendelésekbe. De német nyelven (pláne OSZTRÁKUL) még sosem dolgoztam. Arra felkészítettek, hogy a bécsi akcentus csak nyomokban hasonlít a Hochdeutschra (amit a suliban oktatnak), de arra nem, hogy mindenféle náció sajátos beszédét kell megértenem.

Bécsben rengeteg a külföldi. Török, szerb, magyar, szlovák, lengyel, román, arab, keleti népek élnek viszonylag békésen egymás mellett, sokan csak törik a németet. Az osztrákokkal max. hivatalokban, vagy vendégként találkozol. A hivatalnokok még szépen beszélnek, de a tősgyökeres, idősebb oszi vendégek olyan dialektust nyomnak, hogy a fülem kettéáll tőle.  Amúgy én sem értem még mindig, csak a "Gema!"-t tudom, meg azt, hogy "Host an Tschick?", előbbi kb. annyit tesz, hogy "Gyerünk, menjünk, mennyééémáááá!". Az utóbbi meg fel van írva a bécsi kukákra is, és azt jelenti, hogy "Hast du ein Tschick? - Van egy cigid?" Íme egy kis ízelítő.


A munkakeresést úgy kezdtem, hogy felnyaláboltam egy halom önéletrajzot és nekivágtam a városnak. Amelyik étterem vagy fagyizó vagy bármi megtetszett, már adtam is be. Napokig róttam az utcákat, néha reggeltől estig, otthonról vitt szendviccsel, gyümölccsel és üdítővel felszerelkezve. Bújtam a netet, emailben pályázgattam, az osztrák Facebook-csoportokba is beírtam, hogy ki és mi vagyok, milyen meló érdekel, hátha tud valaki valamit. S bár ebben reménykedtem a legkevésbé, egyszer csak rám írt egy magyar lány, hogy az ő munkahelyére keresnek pincérnőt, találkozzunk másnap és próbáljam meg. Gondolkodás nélkül igent mondtam.

Így kezdődött bécsi pályafutásom a Bellini nevezetű olaszos étteremben, nem egészen 6 nap munkakeresés után.

2016. március 26., szombat

Vigyázat, törékeny... az idegrendszerem!

Ez a bejegyzés még 2016-ban íródott, aztán úgy gondoltam, hogy nem publikálom, mert nem szeretném megörökíteni a rossz dolgokat, vagy elvenni valakinek a kedvét az effajta kalandoktól. De az elmúlt hetekben (2017 február) több megkeresést kaptam vadidegen emberektől, hogy megtalálták a blogomat és kíváncsiak, mi történt AZTÁN, mi van velem most és úgy egyáltalán milyen a hajós élet. Úgy gondolom, hogy bár biztosan nem mindenhol van úgy, mint amit én megéltem, de erre is fel kell készülni, ha valaki belevág a kalandba. S ha nekem ezt valaki az elején őszintén leírja, én talán bele sem vágok. Bár mivel egy év távlatából nézem, még hasznomra is vált ez az egész, szóval ott folytatom a sztorit, ahol abbahagytam. Aki elvesztette a fonalat, olvasson vissza. :)
...
A hét elején még azt gondoltam, hogy összeszorítom a fogamat és kitartok. A budapesti irodában a felvételi (???) során elmondták ugyan, hogy "húdenehézahajósélet", amit nem igazán vettem komolyan, hiszen lényegében a hajó is csak egy szálloda, ami úszik. A szállodákat pedig szeretem. És amikor megemlítették, hogy volt, aki az első hónapot végigsírta, de aztán, és utána, meg hogy milyen jó volt... Hát akkor kellett volna felállnom inkább.

Kezdjük azzal, hogy munkahelyen nem sírok. Jó, persze, van amikor felmegy a pumpa, de ahol már az első hetekben azt érzem, hogy nem, nem és nem akarok ezekkel az emberekkel összezárva lenni tovább egy percet sem - na akkor itt az idő vitorlát bontani. A múltkori vacsorasztori miatt pedig egyértelművé vált, hogy ezt a helyet nem nekem találták ki.

A hajós munka pedig tényleg nem nehezebb, mint egy szárazföldi munkahelyen, maximum ha azzá teszik. És itt nem a szigorú szabályokra gondolok, hiszen ha azok logikusak, egy jól működő helyen be lehet és be is kell tartani őket, különben káosz lesz. A hajón az a nehéz, hogy aki nem viseli jól a stresszt és a bezártságot, az hobbiból nekiesik a kollégájának, klikkesedés van, kibeszélés, pletyka, gonoszkodás. Ebből 36 éves koromra én már rég kinőttem.

Meglepő módon egy FRAGILE feliratú dobozzal verték be az utolsó szöget úszó koporsómba. Livraison, pakolás ezerrel, éppen az ablakon át adogatjuk egymásnak a dobozokat. Az étteremben még ott az ebéd utáni káosz, meg kéne azt is csinálni, de hát a berakodás az berakodás, akkor is, ha annyian állunk csatárláncban, hogy nem férünk el egymástól. Azon gondolkodom, hogy miért kell 10 méterre 20 ember, semmi értelme sincs, s az értelmetlen dolgokat nem igazán csípem, na mindegy.

Pincér kollégám (fiú) már másodjára vág hozzám egy hatos zsugor ásványvizet, miközben már szépen megkértem, hogy ne dobálja, mert arrébb fogok állni és nem kapom el lendületből, adja normálisan a kezembe, mert én is úgy tudom tovább adni. Hiába. Jön egy újabb doboz, rajta a "törékeny" felirat, szólok hát a következőnek, hogy vigyázzon vele ő is. Megy is tovább az infó szépen, lentről azonban felkiabál a nagyszájú felszolgáló kolléganő, hogy miért lenne ez törékeny? Nézek bután. Mert rá van írva, mondjuk? De ez sajt, mondja, és röhög. Igen, mondom, mélyhűtött élelmiszer, amit ha földhöz vágsz, ugyanúgy pozdorjává törik, mint egy pohár, tudod... Nem, a sajt nem törik, mondja, az efféle humorra fogékonyak pedig már ismét hegyezik a fülüket, kezdődik a szokásos basztatás.


Na neeeee, ebbe most tényleg nem állok bele! Fogom magam, kilépek a sorból, úgy is van ott annyi nagytudású, hogy csak be bírnak pakolni nélkülem, én pedig összeszorított szájjal kitrappolok az étterembe és rendet rakok addig. Helen, a komisszár közelít, és a kolléganő egyből szalad is hozzá árulkodni: "Heleeeeen, az Emese nem akar pakoooolniiii!"

Nem hát. Ma se, meg holnap se, meg amúgy se. Szépen odaállok Helen elé, és elmesélem neki, hogy miért is nem fogok visszajönni a szabadságomról, amelyet két nap múlva kezdenék meg. Mivel németül és elég hangosan mondom el a bánatomat, tudom, hogy hallótávolságon belül már hegyeződnek a fülek. Ezért nem felejtem el megemlíteni a szakmai hozzá nem értést, a nagyképűséget, az óvodásokra jellemző viselkedést és a folyamatos gorombaságot az újonnan érkezettekkel. Ne szívd mellre, mondja Helen, kislányok még. (Hú, ebből mi lesz...!) Nem, nekem ehhez nincs türelmem, talán nem véletlenül cserélődött le egy éven belül a hajó teljes legénysége, ezennel megnyitom a sort az idei szezonban, au revoir, tschüss, goodbye. Hát jó, mondja Helen, és pár óra múlva hozza is a papírjaimat.

A következő két napban érezhetően csendesebb a hangulat a hajón. Igyekszem mindenből kivonni magam, nem kell tanulnom a táncot sem, a közösen elvégzendő munka rám eső részét gyorsan megcsinálom, aztán rohanok kifelé a városba. Azt a megjegyzést azért látom, nem felejtették el, amikor Helen egyetértett velem abban, hogy a hajó jelenleg egy Kindergarten (óvoda), gyorsan szét is kürtölték a kikötőben, mennyire szemét vagyok. Pár jobb fej kolléga sajnálkozott kicsit, megkérdezték, hogy miért nem kérek egyszerűen hajócserét, de ezek után már nem akartam.

Woody Allen mondta: "Sohasem lennék egy olyan klub tagja, amelyik elfogadna engem." Nos, annyiban van igaza az öregnek, hogy már akkor gyanús lehetett volna, hogy nem túl válogatott a banda, amikor játszva mentem át angolul a nyelvi teszten, mégis francia-német hajóra tettek, és a kollégák nagy része nem vagy alig beszélt németül. Vagy amikor 21-22 éves magyar srácokkal volt tele a hajó, akik még vendéglátóiparban, szállodában sem dolgoztak. Nem mintha én egy öreg róka lennék, de legalább megjártam az utat 5 év alatt kocsmától a szállodákig saját erőből, és szeretnék tanulni meg fejlődni. Itt meg tényleg csak pár olyan ember volt, akinek van már tapasztalata... Gyakorlatilag bárki lehet hajós, tényleg.

Na de nem élem meg kudarcként, elhatároztam. Szépen hazamegyek, kitalálok egy B tervet és megkeresem azt a helyet, ahol minimum olyan jól érzem magam, mint a szállodában.

... és így is tettem.

Két nap múlva már a hazafelé tartó buszon szenvedtem végig 16 könyörtelen órát (soha többé busszal ekkora távolságra!), este 10-kor megérkeztem a Népligethez, végighúztam a dögnehéz bőröndömet a Kazinczy utcáig, a Párom munkahelyéig, és ott sírva-nevetve a karjába ugrottam.

Hát, ennyi volt a hajós karrierem, és most kezdhetek azon agyalni, hogyan tovább.