2016. április 5., kedd

Következő megálló: Bécs

A következő bejegyzéseket nagyjából azzal a dátummal teszem közzé, amikor történtek az események.
...
Ahogy szerencsésen-szerencsétlenül megint hazavetett a víz, illetve a busz, máris azon gondolkodtam, hogy miként legyen tovább. A helyzet otthon változatlan volt: kilátástalan albérletárak és bérek, undorító közélet, és teljes tanácstalanság azt illetően, hogy mi lesz velünk pár év múlva. És hát ott munkált bennem a kalandvágy is, hogy nem egészen annyi a világ, amennyit Budapestről látni lehet belőle. És ebben már biztos voltam, hiszen eljutottam eddigi életemben a legmesszebb, Strasbourgba, ami már 3 országgal van arrébb, tehát biztosan van még AZON TÚL is valami. Utazni akartam, jól keresni, biztonságban és nyugodtan élni, ráadásul Sütivel együtt, ami amúgy sem lett volna lehetséges a hajón.

Így történt, hogy 4 nap múlva kicsit átrendeztem a még ki sem pakolt bőröndömet, és elindultam Bécsbe, Süti legnagyobb morgása és tiltakozása közepette. Azt terveztem, hogy egy barátomnál fogok lakni. Amilyen gyorsan csak lehet, munkába állok, fejlesztem a hajón felidézett német nyelvtudásomat, és amint lehet, magammal viszem Sütit is.

Bécs amúgy nagyon szép. Tavaszodott, mikor megérkeztem, csak mellé még hideg is volt, meg szél. Sokkal szélsőségesebb az időjárás, mint Pesten. Ennek ellenére fáradhatatlanul dolgoztak a kertészek, hogy színes tulipánokkal ültessenek be minden talpalatnyi földet, és virágba borultak a fák is, melyekkel teljes utcahosszban tele van a város. Ja, és itt nem tépik le, meg nem lopják ki tövestül, mint otthon...


Nagyon tetszik, hogy itt rengeteg közösségi tér van. Nem csak parkok és hatalmas játszóterek, hanem intézményesített kereteken belül is sok elfoglaltságot lehet találni. Mindenféle klubok, workshopok, játszóházak, táncsulik, sportlétesítmények, szinte egymást érik. És mindenütt békében megfér egymással mindenféle nemzetiségű gyerek és felnőtt.


Imádom a bécsi épületeket! Nagyrészt olyan klasszicista stílusú lakóházak, nagy belmagasságú polgári otthonok vannak, mint Pesten, csak itt sokkal jobban vigyáznak az állagmegóvásra. Modern épületek is bőven vannak. Ami pedig szimplán ronda lenne, például szocialista stílusban épült intézmények, azt kifestik, telerakják mozaikkal, vagy bármi, csak ne legyen szürke. Egy későbbi bejegyzésemben majd mutatok rengeteg érdekes épületet. Ez itt például egy Studentenheim, azaz egyfajta koli, diákszállás, a Kolping hotelláncolat égisze alatt.


Na de vissza a munkakereséshez. Az új önéletrajzomból taktikusan kihagytam a hajót, viszont beírtam egy kicsit magasabb szintű némettudást, mint amit a magaménak éreztem. Sütit meggyőztem, hogy most angol helyett kezdjen inkább németet tanulni (egy szót sem beszélt mindeddig!), s mihelyt megtalálom a helyemet Ausztriában, befejezheti az otthoni 15-16 órázást naponta, beiratkozhat itt egy nyelvsuliba, lesz munka, pénz, bőség, áldás, békesség, málnás édesség.

Hát nem kicsit paráztam. Évekig tanultam a suliban a németet, aztán csak a Rayherben használtam írásban, amikor a termékek nevét kellett leadni a rendelésekbe. De német nyelven (pláne OSZTRÁKUL) még sosem dolgoztam. Arra felkészítettek, hogy a bécsi akcentus csak nyomokban hasonlít a Hochdeutschra (amit a suliban oktatnak), de arra nem, hogy mindenféle náció sajátos beszédét kell megértenem.

Bécsben rengeteg a külföldi. Török, szerb, magyar, szlovák, lengyel, román, arab, keleti népek élnek viszonylag békésen egymás mellett, sokan csak törik a németet. Az osztrákokkal max. hivatalokban, vagy vendégként találkozol. A hivatalnokok még szépen beszélnek, de a tősgyökeres, idősebb oszi vendégek olyan dialektust nyomnak, hogy a fülem kettéáll tőle.  Amúgy én sem értem még mindig, csak a "Gema!"-t tudom, meg azt, hogy "Host an Tschick?", előbbi kb. annyit tesz, hogy "Gyerünk, menjünk, mennyééémáááá!". Az utóbbi meg fel van írva a bécsi kukákra is, és azt jelenti, hogy "Hast du ein Tschick? - Van egy cigid?" Íme egy kis ízelítő.


A munkakeresést úgy kezdtem, hogy felnyaláboltam egy halom önéletrajzot és nekivágtam a városnak. Amelyik étterem vagy fagyizó vagy bármi megtetszett, már adtam is be. Napokig róttam az utcákat, néha reggeltől estig, otthonról vitt szendviccsel, gyümölccsel és üdítővel felszerelkezve. Bújtam a netet, emailben pályázgattam, az osztrák Facebook-csoportokba is beírtam, hogy ki és mi vagyok, milyen meló érdekel, hátha tud valaki valamit. S bár ebben reménykedtem a legkevésbé, egyszer csak rám írt egy magyar lány, hogy az ő munkahelyére keresnek pincérnőt, találkozzunk másnap és próbáljam meg. Gondolkodás nélkül igent mondtam.

Így kezdődött bécsi pályafutásom a Bellini nevezetű olaszos étteremben, nem egészen 6 nap munkakeresés után.

2016. március 26., szombat

Vigyázat, törékeny... az idegrendszerem!

Ez a bejegyzés még 2016-ban íródott, aztán úgy gondoltam, hogy nem publikálom, mert nem szeretném megörökíteni a rossz dolgokat, vagy elvenni valakinek a kedvét az effajta kalandoktól. De az elmúlt hetekben (2017 február) több megkeresést kaptam vadidegen emberektől, hogy megtalálták a blogomat és kíváncsiak, mi történt AZTÁN, mi van velem most és úgy egyáltalán milyen a hajós élet. Úgy gondolom, hogy bár biztosan nem mindenhol van úgy, mint amit én megéltem, de erre is fel kell készülni, ha valaki belevág a kalandba. S ha nekem ezt valaki az elején őszintén leírja, én talán bele sem vágok. Bár mivel egy év távlatából nézem, még hasznomra is vált ez az egész, szóval ott folytatom a sztorit, ahol abbahagytam. Aki elvesztette a fonalat, olvasson vissza. :)
...
A hét elején még azt gondoltam, hogy összeszorítom a fogamat és kitartok. A budapesti irodában a felvételi (???) során elmondták ugyan, hogy "húdenehézahajósélet", amit nem igazán vettem komolyan, hiszen lényegében a hajó is csak egy szálloda, ami úszik. A szállodákat pedig szeretem. És amikor megemlítették, hogy volt, aki az első hónapot végigsírta, de aztán, és utána, meg hogy milyen jó volt... Hát akkor kellett volna felállnom inkább.

Kezdjük azzal, hogy munkahelyen nem sírok. Jó, persze, van amikor felmegy a pumpa, de ahol már az első hetekben azt érzem, hogy nem, nem és nem akarok ezekkel az emberekkel összezárva lenni tovább egy percet sem - na akkor itt az idő vitorlát bontani. A múltkori vacsorasztori miatt pedig egyértelművé vált, hogy ezt a helyet nem nekem találták ki.

A hajós munka pedig tényleg nem nehezebb, mint egy szárazföldi munkahelyen, maximum ha azzá teszik. És itt nem a szigorú szabályokra gondolok, hiszen ha azok logikusak, egy jól működő helyen be lehet és be is kell tartani őket, különben káosz lesz. A hajón az a nehéz, hogy aki nem viseli jól a stresszt és a bezártságot, az hobbiból nekiesik a kollégájának, klikkesedés van, kibeszélés, pletyka, gonoszkodás. Ebből 36 éves koromra én már rég kinőttem.

Meglepő módon egy FRAGILE feliratú dobozzal verték be az utolsó szöget úszó koporsómba. Livraison, pakolás ezerrel, éppen az ablakon át adogatjuk egymásnak a dobozokat. Az étteremben még ott az ebéd utáni káosz, meg kéne azt is csinálni, de hát a berakodás az berakodás, akkor is, ha annyian állunk csatárláncban, hogy nem férünk el egymástól. Azon gondolkodom, hogy miért kell 10 méterre 20 ember, semmi értelme sincs, s az értelmetlen dolgokat nem igazán csípem, na mindegy.

Pincér kollégám (fiú) már másodjára vág hozzám egy hatos zsugor ásványvizet, miközben már szépen megkértem, hogy ne dobálja, mert arrébb fogok állni és nem kapom el lendületből, adja normálisan a kezembe, mert én is úgy tudom tovább adni. Hiába. Jön egy újabb doboz, rajta a "törékeny" felirat, szólok hát a következőnek, hogy vigyázzon vele ő is. Megy is tovább az infó szépen, lentről azonban felkiabál a nagyszájú felszolgáló kolléganő, hogy miért lenne ez törékeny? Nézek bután. Mert rá van írva, mondjuk? De ez sajt, mondja, és röhög. Igen, mondom, mélyhűtött élelmiszer, amit ha földhöz vágsz, ugyanúgy pozdorjává törik, mint egy pohár, tudod... Nem, a sajt nem törik, mondja, az efféle humorra fogékonyak pedig már ismét hegyezik a fülüket, kezdődik a szokásos basztatás.


Na neeeee, ebbe most tényleg nem állok bele! Fogom magam, kilépek a sorból, úgy is van ott annyi nagytudású, hogy csak be bírnak pakolni nélkülem, én pedig összeszorított szájjal kitrappolok az étterembe és rendet rakok addig. Helen, a komisszár közelít, és a kolléganő egyből szalad is hozzá árulkodni: "Heleeeeen, az Emese nem akar pakoooolniiii!"

Nem hát. Ma se, meg holnap se, meg amúgy se. Szépen odaállok Helen elé, és elmesélem neki, hogy miért is nem fogok visszajönni a szabadságomról, amelyet két nap múlva kezdenék meg. Mivel németül és elég hangosan mondom el a bánatomat, tudom, hogy hallótávolságon belül már hegyeződnek a fülek. Ezért nem felejtem el megemlíteni a szakmai hozzá nem értést, a nagyképűséget, az óvodásokra jellemző viselkedést és a folyamatos gorombaságot az újonnan érkezettekkel. Ne szívd mellre, mondja Helen, kislányok még. (Hú, ebből mi lesz...!) Nem, nekem ehhez nincs türelmem, talán nem véletlenül cserélődött le egy éven belül a hajó teljes legénysége, ezennel megnyitom a sort az idei szezonban, au revoir, tschüss, goodbye. Hát jó, mondja Helen, és pár óra múlva hozza is a papírjaimat.

A következő két napban érezhetően csendesebb a hangulat a hajón. Igyekszem mindenből kivonni magam, nem kell tanulnom a táncot sem, a közösen elvégzendő munka rám eső részét gyorsan megcsinálom, aztán rohanok kifelé a városba. Azt a megjegyzést azért látom, nem felejtették el, amikor Helen egyetértett velem abban, hogy a hajó jelenleg egy Kindergarten (óvoda), gyorsan szét is kürtölték a kikötőben, mennyire szemét vagyok. Pár jobb fej kolléga sajnálkozott kicsit, megkérdezték, hogy miért nem kérek egyszerűen hajócserét, de ezek után már nem akartam.

Woody Allen mondta: "Sohasem lennék egy olyan klub tagja, amelyik elfogadna engem." Nos, annyiban van igaza az öregnek, hogy már akkor gyanús lehetett volna, hogy nem túl válogatott a banda, amikor játszva mentem át angolul a nyelvi teszten, mégis francia-német hajóra tettek, és a kollégák nagy része nem vagy alig beszélt németül. Vagy amikor 21-22 éves magyar srácokkal volt tele a hajó, akik még vendéglátóiparban, szállodában sem dolgoztak. Nem mintha én egy öreg róka lennék, de legalább megjártam az utat 5 év alatt kocsmától a szállodákig saját erőből, és szeretnék tanulni meg fejlődni. Itt meg tényleg csak pár olyan ember volt, akinek van már tapasztalata... Gyakorlatilag bárki lehet hajós, tényleg.

Na de nem élem meg kudarcként, elhatároztam. Szépen hazamegyek, kitalálok egy B tervet és megkeresem azt a helyet, ahol minimum olyan jól érzem magam, mint a szállodában.

... és így is tettem.

Két nap múlva már a hazafelé tartó buszon szenvedtem végig 16 könyörtelen órát (soha többé busszal ekkora távolságra!), este 10-kor megérkeztem a Népligethez, végighúztam a dögnehéz bőröndömet a Kazinczy utcáig, a Párom munkahelyéig, és ott sírva-nevetve a karjába ugrottam.

Hát, ennyi volt a hajós karrierem, és most kezdhetek azon agyalni, hogyan tovább.



2016. március 22., kedd

Valami gyanús

Ez a bejegyzés még 2016-ban íródott, aztán úgy gondoltam, hogy nem publikálom, mert nem szeretném megörökíteni a rossz dolgokat, vagy elvenni valakinek a kedvét az effajta kalandoktól. De az elmúlt hetekben (2017 február) több megkeresést kaptam vadidegen emberektől, hogy megtalálták a blogomat és kíváncsiak, mi történt AZTÁN, mi van velem most és úgy egyáltalán milyen a hajós élet. Úgy gondolom, hogy bár biztosan nem mindenhol van úgy, mint amit én megéltem, de erre is fel kell készülni, ha valaki belevág a kalandba. S ha nekem ezt valaki az elején őszintén leírja, én talán bele sem vágok. Bár mivel egy év távlatából nézem, még hasznomra is vált ez az egész, szóval ott folytatom a sztorit, ahol abbahagytam. Aki elvesztette a fonalat, olvasson vissza!
...
Pár nap alatt bele lehet rázódni a munkába is. Igazából tetszik. Vendéget még nem sokat láttam, de mivel maximum 100 fő fér el a hajón, még mindig nem értem, minek az állandó pánikhangulat.

Az első turnus a hétvégén a vendégekkel szerintem teljesen jól ment. A rutinba beletartozik az is, hogy a beszállítás során fogadjuk az utasokat, szépen sorfalat állva. A munkaruha az első ilyen alkalommal spanyol cucc volt... Hát, ez pl. egy olyan pont, amit fontosnak tartok leírni, mert bár nekem semmi kifogásom ellene, de sokan nem szeretnek mindenféle göncbe bújni és idétlenkedni. Nekem ez nem okozott nehézséget.



Szóval jönnek befelé a vendégek, én a köszönés mellé még szépen rá is teszek egy lapáttal és egy spanyolos mozdulattal lépek elé. A vendég mosolyog, a kollégák meg a szájukat húzzák. Igen, ez most a helyzet, a négyből három felszolgáló kollégának bármit teszek, nem tetszik. Megy a folyamatos piszkálás, van-sapka-nincs-sapka alapon. Na de erről mindjárt írok még.

Miután a vendégeket bekísérjük a kabinjukba, és levisszük a csomagjukat is, kezdődik nekik az első vacsora. Ugyanebben a spanyol göncben vagyunk, na ez felszolgáláshoz már annyira nem praktikus, de kibírható. A kaja spanyolos és meghatározott menü van, nem a'la carte. A zene is spanyolos, az étterem is fel van díszítve. A testvérhajón, a Victor Hugón 80-as évekbeli buli van, ott színes ingekbe bújtatták a személyzetet és diszkógömbök meg retro zene fokozza a hangulatot. A vendégeknek tetszik egyébként, szemmel láthatóan.

Vacsi után Helen egyesével bemutat mindenkit a bárban, bevonulunk, mosolygunk, integetünk, majd vissza az étterembe és elpakolunk mindent, felkészülünk a másnapra. A báros kivételével kb. este 10-re végzünk is. Szóval ez azért nem olyan megerőltető, mint egy szállodában, ahol gyakran hajnal 3-ig melózunk.

A reggeli korán van, általában 7-kor kezdődik, sima szállodai büféreggeli. Na, ez körül is akkora pánikot tudnak csapni a kollégák, hogy őrület. Az előző napokban órák hosszat (tényleg!!!) rendezgették a büféasztalt: ez hol legyen, nem jó ott, legyen két centivel arrébb, oda tedd a melegítőt (Miiiiii???? Melegítőt sportoláshoz hordunk, az chaffing! - hát ezzel a beszólásommal sem szereztem jó pontot.), szóval iszonyú körülményesen csinálnak mindent. Mivel mindig egy bizonyos rend szerint kell kirakni az asztalra a dolgokat, megkérdeztem, miért nem csinálnak egy képet róla, és ki lehetne tenni a kenyeresraktárban a falra. Így van a menő szállodákban is, le van fotózva minden, alá írva a fontos tudnivalók, mindenki úgy csinálja, kész, vita nincs. Válasz, mert felnőtt emberek vagyunk, és nem kell mindent lerajzolni, meg kell jegyezni.

Ok. Majd mindjárt megjegyzem, a másik 220 tudnivaló mellett, amit szintén csak egyszer mutatnak meg. Ezt nem értem, miért nem segítenek magukon és főleg az újakon, ha kötelező mindent ugyanúgy csinálni minden alkalommal és mindenkinek. Hát akkor lefotózom a telefonnal, szájhúzgálás-pofavágás indul, 3-2-1...

Igazából egyre inkább azt kezdem érezni, hogy nem lesz ez így jó. Sokan írták-mondták már, hogy csak magyarokkal ne dolgozz együtt külföldön, mert a legaljasabb népség a saját honfitárs, ott tart be, ahol tud. Ennek ellenére bizakodva vágtam bele ebbe az egészbe, és reméltem, hogy ez másképp lesz, hiszen engem a legtöbb munkahelyen szerettek a kollégák. Hosszú Messenger-beszélgetéseket folytatok az otthoniakkal esténként, sógornőm szerint majd megszokom, Süti szerint tartsak ki, később jobb lesz, meg kell küzdeni azért, hogy befogadjanak...

...de akarom én ezt biztosan?!

Egy szép estén a vacsoraasztalnál ülünk, én a szobalányokkal, a felszolgálók másik asztalnál, már nincs is kedvem melléjük telepedni, nem akarom zavarni a pletykálást és a mocskos sztorikat, különben sem érdekelnek. Erre megjelenik Kaleb, aki egy másik hajónak a kommisszárja, és a többiek nagyon jó fejnek tartják. Állítólag amikor a mi Helenünk szabira megy, ő fogja helyettesíteni. Kaleb egy arabos beütésű fiatalember, kb. 35 éves, és megszólalásig jól néz ki. Mondom megszólalásig. Mert hogy leül pont az én asztalomhoz és beszédbe elegyedik az egyik régebbi szobalánnyal, majd bemutatnak engem, az "új lányt". Mondják neki, hogy magyar vagyok, udvariasan üdvözlöm, kezet nyújtok, majd Kaleb nekiveselkedik, hogy megcsillogtassa magyar szókincsét. A következő formában:

"Helló, szopsz borért?"

A hirtelen beálló csendben leesik az állam, és bár tudom, hogy ezt poénnak szánta, de azért ennyi humorérzékem nincs. A többiek felröhögnek, ne szívd mellre, mondják, ezt mindenkivel eljátssza. A felszolgálók árgus szemekkel figyelik a reakciómat - nyilván mindenki hallotta, és előre tudta, hogy ez lesz.

"Nem vagyok éhes, további jó étvágyat kívánok" - mondom és felállok az asztaltól. Ha egy magát főnöknek nevező faszkalap ezt képes megtenni, és utána elvárja, hogy kövessem az utasításait, hát nagyon téved. Fejétől bűzlik itt a hal.


Amikor este elmesélem, Sütinek, ő tombol és azt mondja, hogy azzal a lendülettel borította volna rá az asztalt - bevallom, ez nekem is azonnal megfordult a fejemben. Egy fél doboz cigi elszívása után arra jutok, hogy még egy pár napig figyelek és várok. Mivel március 28-án amúgy is elküldenek SZABADSÁGRA (érted, az első fizu előtt, mert mindenki beadta a szabi időpontjára való igényét, és nekem ez az időpont jutott!!!), akkor eldöntöm, hogy visszajövök-e vagy nem.

Mindenesetre kezd gyanús lenni, hogy ez nem egy úszó szálloda, hanem egy úszó elmegyógyintézet.

2016. március 14., hétfő

Strasbourgi szabadnap, avagy ördög bújt a templomba!

Míg otthon 2-3 hobbival beértem, a hajón egyre több "kedvenc elfoglaltságom" lett.
  1. Enni-inni
  2. Aludni
  3. Egyedül lenni
  4. Zuhanyozni 
  5. Francia nyelvet tanulni 
  6. E-bookot olvasni
  7. WiFi-re vadászva kimenni a hajóról, vagy csak úgy simán lelépni bárhová.
De a legjobb a congè (ejtsd: konzsé). Szabadnap. Szabadidő napközben is volt még egyelőre, azt általában alvással töltöttem. De a congè az minden héten egy teljes nap, amikor a hajón azt csináltunk, amit akartunk, vagy ha épp kikötőben álltunk (mint akkor, a szezon elején), lehetett menni csavarogni.

Így hát egy szép hétfőn a kollégákkal kimentünk Strasbourg óvárosába. Egyszerűen tüneményes! Azt a részt Petit France-nak hívják. Keskeny csatornák hálózzák, és kisebb-nagyobb hidakon, mólókon lehet sétálni. A házak favázasak, tiritarkák és németes stílusban épültek, ami nem meglepő, hiszen Strasbourg a német-francia határon van.


Kicsit Szentendrére is emlékeztetett, főként a macskaköves utcák miatt, meg nagyon tetszettek azok a kis sikátorok is, amiken ha átsurrant az ember, néha egy teljesen más hangulatú városrészben találta magát. Egy ilyen kis utcában találtuk ezt a házat is, amelynek a homlokzatán mindenféle játékok voltak, persze sajnos nem volt nyitva, hogy megnézhessük, mi is ez.

 
A sétálóutca a Váci utcát idézte, az árak is persze, ám Strasbourgban nem csak gagyi szuvenírboltok vannak, hanem pl. színes cukorkabolt, édes illatot árasztó csokiüzlet, borszaküzlet, vintage gyönyörűségek boltja. Egyelőre nem mertem egyikbe sem bemenni, de majd egyszer...


Kicsit rossz volt, hogy csapatostul mentünk, mert sokszor szerettem volna valamit még nézegetni, fotózni, de közben a többieket sem akartam elhagyni. Azért sikerült pár jó képet csinálni.


Aztán egyszer csak jól meglepődtem, mert elkezdett kongani egy harang és majd megsüketültünk, de követtük a hangot, és már ott is álltunk a strasbourgi Notre Dame előtt! Eddig azt hittem, hogy az Párizsban van, de persze némi agyalás után rájöttem, hogy a Notre Dame az Miasszonyunkat jelent, és miért is ne lehetne bárhol ilyen nevű templom... Na, ha ez hatalmas, akkor mekkora lehet a párizsi?! Azért addig-addig forgattam a fényképezőgépet, míg csak belefért a képbe az egész katedrális, de selfizni nem lehet vele, mert vagy én nem látszom, vagy a templom teteje... 227 évig, 1647-től 1874-ig ez volt a világ legmagasabb építménye, amíg a hamburgi St. Nikolai templom túl nem szárnyalta. Ma a világ hatodik legmagasabb temploma, és a legmagasabb teljesen megmaradt középkori épület.


A 19. században Strasbourg ostromakor egy porosz ágyú eltalálta a templomot, és meghajlította a keresztet a tetején. A második világháborúban Hitler a németek nemzeti szent helyévé akarta tenni. A nagy üvegablakot sikerült is kivennie, és aztán egy sóbányában tárolta. A háború után az amerikaiak révén sikerült visszatenni méltó helyére.


A déli szárnyban található egy 18 méter magas csillagászati óra, a világ egyik legnagyobbja. Számos csillagászati adat mellett a húsvét időpontját is ki tudja számolni, jelzi az éppen látható csillagképeket, a bolygók állását, a pontos időt, dátumot. A legenda szerint a készítőjének utána kiszúrták a szemét, hogy ne tudja még egyszer megalkotni. Az enyémet viszont nem szúrták ki, így örömmel konstatáltam, hogy az előző nap tanult l'horloge szót értem, és órát jelent. Marha büszke voltam ám magamra, amikor ezt az egyet el tudtam olvasni a feliratokból.


Egy másik legenda is fűződik a katedrálishoz, arról, hogy miért fúj mindig odakint a szél: állítólag egyszer, mikor maga az Ördög szelek hátán lovagolt, megállt a katedrális előtt és meglátta magát kőbe vésve: egy vonzó fiatalember képében, ahogy a balga szűzeknek udvarol. Ettől nagyon mérges lett, és a hátából kígyók és békák másztak ki, de senki sem vette észre. Végül kiváncsian bement, hátha talál még szobrokat magáról, de nem tudott kijönni. A szelek azóta is türelmetlenül várják odakint a gazdájukat.

Hát azt vettem észre, majdnem szétfagytam, amikor továbbindultunk. Ezért nem másztunk fel a katedrálistoronyba sem, de a hideg szél miatt egy forró csokis kávét megengedtem magamnak. A többiek már ismerték ezt a GaGao nevű picurka helyet, ahol különböző forró italokat (étcsokis, Oreo-s, vaníliás, fehér forró csokit), hatalmas adag kávékat, házi gofrit, szendvicseket árulnak. Minden sárga-fekete, dilis és szerintem nagyon menő! Még a wc-ajtó is vicces volt, és egy vigyorgó zebrás képeslapot haza is hoztam onnan, a finom csokiíz emléke mellé.



Hazafelé még láttam egy-két érdekes boltot, többek közt egy sörszaküzletet, ahol a kirakatban a próbababáknak sörkupakokból meg fémdobozból volt csinálva a ruhája. Megtaláltuk a Croisi Europe irodáját, és rácsodálkoztam a tarkára festett villamosokra.


Hát ilyen egy szabadnap, amikor van idő és nyugodt az ember. Sajnos múló élvezet. A feketeleves a következő fejezetben érkezik, fénysebességgel.

Addig is üdv, most nem árulom el, hogy éppen honnan...



2016. március 11., péntek

Az első napok

Hahó, itt vagyok, jelentkezem! Aminek én örülök a legjobban, mert ez azt jelenti, hogy wi-fi közelében vagyok, és ez talán még az alvásnál is nagyobb áldás újabban nekünk. Egyelőre. Ugyanis itt bajos dolog nethez vagy akár wi-fi közelébe is jutni, szóval most egy McDonald's-ban vagyok egy rakás hangos vendég és rohangáló kiskölyök közt, amit csak azért viselek el, mert még van időnk aludni. Na de kezdjük az elején.
Hétfőn éjjel busszal érkeztünk meg Strasbourgba, a kis Mona Lisa hajóra, amely a kikötőben a testvérhajója, a Victor Hugo mögött horgonyoz, és azon átjutva érünk "haza". A kabinom pici, de legalább rumlis, két fiatalabb csajjal osztozom rajta, a nevük Andi és Szilvi. A hajó kapitánya német, a másodkapitány is, a menedzser Helen pedig francia. A többiek pedig mind magyarok. 4 másik felszolgáló van még: Donát, Eszter, Ricsi és Zsóka.


Ez a kikötő. Ilyen cuki padokkal van telerakva, mindegyik más és más. 



Kedd reggel iszonyatos motorzúgásra ébredtem. Mi a fene, hiszen mi állunk! A kabinablakon kinézve azt láttam, hogy előbb elhúz mellettünk a Douce France jobbra, aztán a La Boheme meg balra, valami manővert csináltak, helyet cseréltek.


A reggeliről jól lemaradok, mert fogalmam sincs, mikor és hol lehet enni, éjjel senki nem mondta el. Így az első meetinget és Helen bemutatkozását éhesen és két idegen nyelven hallgatom végig, mert előbb elmond mindent franciául, aztán németül. Meglepően sokat értek belőle, mármint a németből, de közli,  hogy úgyis megtanulunk franciául és kész. Ok. Le is töltöttem már két nyelvi programot, tanulok is, már sok szót tudok. Míg őt hallgatjuk, a Mona Lisa is megmozdul, átállunk a kikötő végébe a susnyásba. De tényleg oda. Lásd a fenti képet.  Bozótvágóval kell kikecmeregni a Modiglianira, ami a kantinhajó, ahol eszünk. Meg az irodákba, a városba, vagy bárhova. 

Ezután kitakarítjuk a 100 fős éttermet, meg úgy az egész hajót. Mindenki csinálja, mert mindent együtt csinálunk, így gyorsan megy.

Ebédre naggggyon durván bekajálok. Feltett szándékom, hogy ha már jó a kaja, felszedek pár kilót, itt mindenki hízik amúgy.  Remélem, Junior ( aki a chef de cuisine - konyhafőnök, és egyelőre nem a szívem csücske) szintén jól főz. 

Este szabad, elmegyek hát sétáluni "Strasziba". Kicsit csúnya a külváros,  Budapestre hajaz, csak modernebbek az épületek. Van pár rosszarcú fazon is az utcán, inkább visszamegyek, nem tűnik jó ötletnek egyedül bóklászni ezen a részen.

Mire visszaérek, a többiek az étteremben bandáznak és isznak, csatlakozom. Behatóbban megismerkedem velük,  a francia borból kevert boroskólával, majd feljön Zoli, az egyik idősebb matróz Jameson bácsi kíséretében, gyorsan megisszuk azt is. És ez így megy hajnal fél 4-ig...

Harmadnap még átvesszük a munkaruhát. Sírógörcs. Az itteni S-es méret a magyar M, L-nek felel meg. A díszegyenruhám gyakorlatilag leesik rólam, értsd: tényleg leesik a nadrág,  ha megrázom a fenekem. Kínomban bemutatót tartok Andinak a kabinban, sírunk mindketten, de már a röhögéstől, ahogy mindkét lábam belefér a takarítós nadrágba, és kenguruként ugrálok a szobában a kupi tetején. Kép nincs, ne is kérje senki!!!

A negyedik napon megtanulunk ágyat húzni. Utascsere idején a felszolgálók csinálják ezt, mert a hotesse-eknek (szobalányok) sok más dolguk van. Egész jól megy. Helen utánunk jön, ellenőriz, ha nem tetszik neki, akkor lerántja, mehet előről. Gyorsan fogunk tanulni, ugy érzem... Szerencsére amit én csináltam, az javarészt elnyeri a tetszését, de így is jó párat újra kell húzni. 

Közben megtaláltuk a megoldást a wifire: át kell menni a szomszéd városkába, a határ túloldalán fekvő Kehlbe.  Át is megyünk, benyomok egy hambit meg egy fagyit és kajakra rosszul leszek. Mi a szösz. Gyors számolás után rájövök, hogy utoljára otthon, vasárnap voltam nagyobb dolgot intézni a wc-n. Hát most teltem meg teljesen. Miután ezt elintézem, már röhögni is tudok magamon.

Az ötödik napon a jelszó: livraison (livrézon), árubepakolást jelent, és überszívás. A nap folyamán érkezett kb. 10 raklap áru. Mind eltérő időben. Kezdj neki valaminek, merülj bele, és már fel is hangzik a kiáltás: "Livraison!" Dobj el mindent, állj sorba (láncreakció), pakold be a hajóba, vissza a dolgodhoz. Jó móka.  Dél körül már biztos vagyok abban is, hogy a "Jó étvágyat!" is úgy hangzik franciául, hogy livrézoooooon, mert az utolsó előtti raklap abban a pillanatban érkezik meg, ahogy a szánkhoz emeljük az első kanál levest. Kanál eldob, pakol, anyádnak livrézon. Szerencsére időközben visszaálltunk a helyünkre, a Victor Hugo mögé, igy csak két hajón kell végighúzni az árut. Végül azért jól be tudunk kajálni, békén hagynak minket a továbbiakban.


Szerencsére még a livraison előtt beálltunk a régi helyünkre, most is így horgonyzunk. A nagy hajók sorban a Symphonie, a La Boheme és a Douce France, a kicsik közül mi horgonyzunk a túlpart felé eső oldalon.

Amúgy szép a hajó. Nem csak a miénk, mind. Most fel is vannak belül díszítve, mert szombaton befutnak az első vendégek és megyünk is velük egy kisebb utat Németországban. Spanyol est lesz, ami spanyol kaját, spanyol hangulatot és táncosnak öltözött személyzetet jelent. Erről jut eszembe, a ruhát még igazíthatom magamra, szóval elég is ennyi mára, hazaindulok lassan a német Mekiből vissza Franciaországba, át a határon. 

Még mindig nem hiszem el, hogy milyen fura minden... De élvezem!

Puszi mindenkinek, hamarosan újra jelentkezem!