2016. március 14., hétfő

Strasbourgi szabadnap, avagy ördög bújt a templomba!

Most hogy itthon vagyok ismét egy kis időre, folytatom a blogomat. Hivatalosan már május közepe van, de a dátumozást a történtekhez igazítva folytatom. Némi lemaradással ugyan, de mivel azóta olyan sok minden történt, és nem akarom kihagyni az okokat, ott tartottunk, hogy Strasbourgban tengetem a napjaimat, mert áll a hajó és márciusban még csak hétvégi utak vannak.

Míg otthon 2-3 hobbival beértem, a hajón egyre több "kedvenc elfoglaltságom" lett.
  1. Enni-inni
  2. Aludni
  3. Egyedül lenni
  4. Zuhanyozni 
  5. Francia nyelvet tanulni 
  6. E-bookot olvasni
  7. WiFi-re vadászva kimenni a hajóról, vagy csak úgy simán lelépni bárhová.
De a legjobb a congè (ejtsd: konzsé). Szabadnap. Szabadidő napközben is volt még egyelőre, azt általában alvással töltöttem. De a congè az minden héten egy teljes nap, amikor a hajón azt csináltunk, amit akartunk, vagy ha épp kikötőben álltunk (mint akkor, a szezon elején), lehetett menni csavarogni.

Így hát egy szép hétfőn a kollégákkal kimentünk Strasbourg óvárosába. Egyszerűen tüneményes! Azt a részt Petit France-nak hívják. Keskeny csatornák hálózzák, és kisebb-nagyobb hidakon, mólókon lehet sétálni. A házak favázasak, tiritarkák és németes stílusban épültek, ami nem meglepő, hiszen Strasbourg a német-francia határon van.


Kicsit Szentendrére is emlékeztetett, főként a macskaköves utcák miatt, meg nagyon tetszettek azok a kis sikátorok is, amiken ha átsurrant az ember, néha egy teljesen más hangulatú városrészben találta magát. Egy ilyen kis utcában találtuk ezt a házat is, amelynek a homlokzatán mindenféle játékok voltak, persze sajnos nem volt nyitva, hogy megnézhessük, mi is ez.

 
A sétálóutca a Váci utcát idézte, az árak is persze, ám Strasbourgban nem csak gagyi szuvenírboltok vannak, hanem pl. színes cukorkabolt, édes illatot árasztó csokiüzlet, borszaküzlet, vintage gyönyörűségek boltja. Egyelőre nem mertem egyikbe sem bemenni, de majd egyszer...


Kicsit rossz volt, hogy csapatostul mentünk, mert sokszor szerettem volna valamit még nézegetni, fotózni, de közben a többieket sem akartam elhagyni. Azért sikerült pár jó képet csinálni.


Aztán egyszer csak jól meglepődtem, mert elkezdett kongani egy harang és majd megsüketültünk, de követtük a hangot, és már ott is álltunk a strasbourgi Notre Dame előtt! Eddig azt hittem, hogy az Párizsban van, de persze némi agyalás után rájöttem, hogy a Notre Dame az Miasszonyunkat jelent, és miért is ne lehetne bárhol ilyen nevű templom... Na, ha ez hatalmas, akkor mekkora lehet a párizsi?! Azért addig-addig forgattam a fényképezőgépet, míg csak belefért a képbe az egész katedrális, de selfizni nem lehet vele, mert vagy én nem látszom, vagy a templom teteje... 227 évig, 1647-től 1874-ig ez volt a világ legmagasabb építménye, amíg a hamburgi St. Nikolai templom túl nem szárnyalta. Ma a világ hatodik legmagasabb temploma, és a legmagasabb teljesen megmaradt középkori épület.


A 19. században Strasbourg ostromakor egy porosz ágyú eltalálta a templomot, és meghajlította a keresztet a tetején. A második világháborúban Hitler a németek nemzeti szent helyévé akarta tenni. A nagy üvegablakot sikerült is kivennie, és aztán egy sóbányában tárolta. A háború után az amerikaiak révén sikerült visszatenni méltó helyére.


A déli szárnyban található egy 18 méter magas csillagászati óra, a világ egyik legnagyobbja. Számos csillagászati adat mellett a húsvét időpontját is ki tudja számolni, jelzi az éppen látható csillagképeket, a bolygók állását, a pontos időt, dátumot. A legenda szerint a készítőjének utána kiszúrták a szemét, hogy ne tudja még egyszer megalkotni. Az enyémet viszont nem szúrták ki, így örömmel konstatáltam, hogy az előző nap tanult l'horloge szót értem, és órát jelent. Marha büszke voltam ám magamra, amikor ezt az egyet el tudtam olvasni a feliratokból.


Egy másik legenda is fűződik a katedrálishoz, arról, hogy miért fúj mindig odakint a szél: állítólag egyszer, mikor maga az Ördög szelek hátán lovagolt, megállt a katedrális előtt és meglátta magát kőbe vésve: egy vonzó fiatalember képében, ahogy a balga szűzeknek udvarol. Ettől nagyon mérges lett, és a hátából kígyók és békák másztak ki, de senki sem vette észre. Végül kiváncsian bement, hátha talál még szobrokat magáról, de nem tudott kijönni. A szelek azóta is türelmetlenül várják odakint a gazdájukat.

Hát azt vettem észre, majdnem szétfagytam, amikor továbbindultunk. Ezért nem másztunk fel a katedrálistoronyba sem, de a hideg szél miatt egy forró csokis kávét megengedtem magamnak. A többiek már ismerték ezt a GaGao nevű picurka helyet, ahol különböző forró italokat (étcsokis, Oreo-s, vaníliás, fehér forró csokit), hatalmas adag kávékat, házi gofrit, szendvicseket árulnak. Minden sárga-fekete, dilis és szerintem nagyon menő! Még a wc-ajtó is vicces volt, és egy vigyorgó zebrás képeslapot haza is hoztam onnan, a finom csokiíz emléke mellé.



Hazafelé még láttam egy-két érdekes boltot, többek közt egy sörszaküzletet, ahol a kirakatban a próbababáknak sörkupakokból meg fémdobozból volt csinálva a ruhája. Megtaláltuk a Croisi Europe irodáját, és rácsodálkoztam a tarkára festett villamosokra.


Hát ilyen egy szabadnap, amikor van idő és nyugodt az ember. Sajnos múló élvezet. A feketeleves a következő fejezetben érkezik, fénysebességgel.

Addig is üdv, most nem árulom el, hogy éppen honnan...



2016. március 11., péntek

Az első napok

Hahó, itt vagyok, jelentkezem! Aminek én örülök a legjobban, mert ez azt jelenti, hogy wi-fi közelében vagyok, és ez talán még az alvásnál is nagyobb áldás újabban nekünk. Egyelőre. Ugyanis itt bajos dolog nethez vagy akár wi-fi közelébe is jutni, szóval most egy McDonald's-ban vagyok egy rakás hangos vendég és rohangáló kiskölyök közt, amit csak azért viselek el, mert még van időnk aludni. Na de kezdjük az elején.
Hétfőn éjjel busszal érkeztünk meg Strasbourgba, a kis Mona Lisa hajóra, amely a kikötőben a testvérhajója, a Victor Hugo mögött horgonyoz, és azon átjutva érünk "haza". A kabinom pici, de legalább rumlis, két fiatalabb csajjal osztozom rajta, a nevük Andi és Szilvi. A hajó kapitánya német, a másodkapitány is, a menedzser Helen pedig francia. A többiek pedig mind magyarok. 4 másik felszolgáló van még: Donát, Eszter, Ricsi és Zsóka.


Ez a kikötő. Ilyen cuki padokkal van telerakva, mindegyik más és más. 



Kedd reggel iszonyatos motorzúgásra ébredtem. Mi a fene, hiszen mi állunk! A kabinablakon kinézve azt láttam, hogy előbb elhúz mellettünk a Douce France jobbra, aztán a La Boheme meg balra, valami manővert csináltak, helyet cseréltek.


A reggeliről jól lemaradok, mert fogalmam sincs, mikor és hol lehet enni, éjjel senki nem mondta el. Így az első meetinget és Helen bemutatkozását éhesen és két idegen nyelven hallgatom végig, mert előbb elmond mindent franciául, aztán németül. Meglepően sokat értek belőle, mármint a németből, de közli,  hogy úgyis megtanulunk franciául és kész. Ok. Le is töltöttem már két nyelvi programot, tanulok is, már sok szót tudok. Míg őt hallgatjuk, a Mona Lisa is megmozdul, átállunk a kikötő végébe a susnyásba. De tényleg oda. Lásd a fenti képet.  Bozótvágóval kell kikecmeregni a Modiglianira, ami a kantinhajó, ahol eszünk. Meg az irodákba, a városba, vagy bárhova. 

Ezután kitakarítjuk a 100 fős éttermet, meg úgy az egész hajót. Mindenki csinálja, mert mindent együtt csinálunk, így gyorsan megy.

Ebédre naggggyon durván bekajálok. Feltett szándékom, hogy ha már jó a kaja, felszedek pár kilót, itt mindenki hízik amúgy.  Remélem, Junior ( aki a chef de cuisine - konyhafőnök, és egyelőre nem a szívem csücske) szintén jól főz. 

Este szabad, elmegyek hát sétáluni "Strasziba". Kicsit csúnya a külváros,  Budapestre hajaz, csak modernebbek az épületek. Van pár rosszarcú fazon is az utcán, inkább visszamegyek, nem tűnik jó ötletnek egyedül bóklászni ezen a részen.

Mire visszaérek, a többiek az étteremben bandáznak és isznak, csatlakozom. Behatóbban megismerkedem velük,  a francia borból kevert boroskólával, majd feljön Zoli, az egyik idősebb matróz Jameson bácsi kíséretében, gyorsan megisszuk azt is. És ez így megy hajnal fél 4-ig...

Harmadnap még átvesszük a munkaruhát. Sírógörcs. Az itteni S-es méret a magyar M, L-nek felel meg. A díszegyenruhám gyakorlatilag leesik rólam, értsd: tényleg leesik a nadrág,  ha megrázom a fenekem. Kínomban bemutatót tartok Andinak a kabinban, sírunk mindketten, de már a röhögéstől, ahogy mindkét lábam belefér a takarítós nadrágba, és kenguruként ugrálok a szobában a kupi tetején. Kép nincs, ne is kérje senki!!!

A negyedik napon megtanulunk ágyat húzni. Utascsere idején a felszolgálók csinálják ezt, mert a hotesse-eknek (szobalányok) sok más dolguk van. Egész jól megy. Helen utánunk jön, ellenőriz, ha nem tetszik neki, akkor lerántja, mehet előről. Gyorsan fogunk tanulni, ugy érzem... Szerencsére amit én csináltam, az javarészt elnyeri a tetszését, de így is jó párat újra kell húzni. 

Közben megtaláltuk a megoldást a wifire: át kell menni a szomszéd városkába, a határ túloldalán fekvő Kehlbe.  Át is megyünk, benyomok egy hambit meg egy fagyit és kajakra rosszul leszek. Mi a szösz. Gyors számolás után rájövök, hogy utoljára otthon, vasárnap voltam nagyobb dolgot intézni a wc-n. Hát most teltem meg teljesen. Miután ezt elintézem, már röhögni is tudok magamon.

Az ötödik napon a jelszó: livraison (livrézon), árubepakolást jelent, és überszívás. A nap folyamán érkezett kb. 10 raklap áru. Mind eltérő időben. Kezdj neki valaminek, merülj bele, és már fel is hangzik a kiáltás: "Livraison!" Dobj el mindent, állj sorba (láncreakció), pakold be a hajóba, vissza a dolgodhoz. Jó móka.  Dél körül már biztos vagyok abban is, hogy a "Jó étvágyat!" is úgy hangzik franciául, hogy livrézoooooon, mert az utolsó előtti raklap abban a pillanatban érkezik meg, ahogy a szánkhoz emeljük az első kanál levest. Kanál eldob, pakol, anyádnak livrézon. Szerencsére időközben visszaálltunk a helyünkre, a Victor Hugo mögé, igy csak két hajón kell végighúzni az árut. Végül azért jól be tudunk kajálni, békén hagynak minket a továbbiakban.


Szerencsére még a livraison előtt beálltunk a régi helyünkre, most is így horgonyzunk. A nagy hajók sorban a Symphonie, a La Boheme és a Douce France, a kicsik közül mi horgonyzunk a túlpart felé eső oldalon.

Amúgy szép a hajó. Nem csak a miénk, mind. Most fel is vannak belül díszítve, mert szombaton befutnak az első vendégek és megyünk is velük egy kisebb utat Németországban. Spanyol est lesz, ami spanyol kaját, spanyol hangulatot és táncosnak öltözött személyzetet jelent. Erről jut eszembe, a ruhát még igazíthatom magamra, szóval elég is ennyi mára, hazaindulok lassan a német Mekiből vissza Franciaországba, át a határon. 

Még mindig nem hiszem el, hogy milyen fura minden... De élvezem!

Puszi mindenkinek, hamarosan újra jelentkezem! 


2016. március 6., vasárnap

Babaalbum és egy takaró az utolsó pillanatokban

Hát eljött az utolsó nap indulás előtt... Nem mondhatnám, hogy végig izgultam a napot, inkább pakolásztam, gyorsan befejeztem unokahúgomnak a takaróját és a kis albumját, és most feltöltöm, ahogy megígértem.

Először a takaró. Még 2008-ban(!) kezdtem el magamnak, terápiás céllal, de most előkerült és be szerettem volna fejezni. Úgy döntöttem, hogy a kicsi unokahugicámé lesz, aki az öcsém kislánya, és mivel éppen most tanul kúszni-mászni, szükség is van egy nagy takaróra, amit le lehet neki teríteni. De ha nagyobb is lesz, még mindig lehet ágytakarónak használni, vagy bele is burkolózhat, mert 140x180 cm-es, szóval jó nagy. Meg is szenvedtem vele, míg lesteppeltem.


És itt van az album is. A szokásos zsebes-füles interaktív megoldásokkal, 60 fotó tárolására alkalmas. A borítót Süti találta ki, hogy legyen olyan, mint egy mesekönyv.


Rengeteg hely van a kommentároknak, pl. az első oldalra a születés utáni első fotók kerülhetnek, a kis kártyán pedig elfér a kórház és az orvosok neve, a súly, a hosszúság, a pontos dátum.


Mágnest használtam a záráshoz, meg egy csomó kinyitható fotóalátétet és zsebet, hogy minél több kép beleférjen és izgalmas legyen lapozgatni.


Csináltam egy YouTube-videót is, amelyben végiglapozom.



De most már tényleg kezd belém állni a harci ideg, ha belegondolok, hogy 24 óra múlva már Franciaországban leszek és fogalmam nincs, mi fog történni. Majd leírom azt is, mit és hogyan pakoltam, csak előbb rájövök utólag, hogyan kellett volna. Most megyek aludni...

Viszlát akkor, ha legközelebb wifi-közelben leszek!

Ja, és jó szelet!

2016. február 23., kedd

Szerződés aláírva!

Február 22-én, hétfőn kellett bemennem az irodába, hogy véglegesítsem a döntésemet. Délután 1 órakor a bankban kezdtem, ahol megkötöttem az új bankszámla-szerződésemet. Deviza alapút választottam, mivel a fizetést euróban fogom kapni. Két kártyát igényeltem hozzá, hogy én és a Párom is hozzá tudjunk férni, ha szükség lesz rá.

Itt rögtön kezdődött a bonyodalom. A kártya persze nem készül el olyan gyorsan, mint kellene, tehát sürgősségi felárért tudok hozzájutni... Két dombornyomott kártya, az egyik gyorsan: összesen 15000 Ft. Agyam eldobom. Ja, és nem tudom, mi tart ezen ilyen sokáig, hiszen március 4-e még odébb van, de hát a bürokrácia nagy úr. Más banknál biztos olcsóbb vagy gyorsabb, de a Duna Rapszódia ezzel áll szerződésben, tehát így tudtam csak igénybe venni azt a lehetőséget, hogy a közvetítési díjat meg az útiköltséget ne nekem kelljen előre, készpénzben kifizetni, hanem az első fizetésemből vonják le. Mindegy, ha ez nincs, el sem tudok indulni.

A munkaszerződés körül már nem volt gond, a cég mindent intéz helyettem. Biztosítást, külföldi tb-t, adót, az odautat. Mondjuk el is várom 95000 Ft-ért, illetve a bankszámlás inkasszós lehetőség miatt 125000 Ft-ért. Eddig 140000-nél járunk.

Még jó, hogy rákérdeztem az egészségügyi vizsgálatra. Nekem szemüveg kellene, de persze csak azért, hogy el tudjam olvasni az orvosiban a táblát. Munkába és általában semmihez nem használom, nincs is. Na majd most lesz. Gyorsan, persze. Utálom a szemüveget, kontaktlencsém sose volt, nem is bírok a szemembe nyúlkálni. Szóval most még mehetek azt is intézni... A fogamra már a múlt hónapban egy vagyont költöttem, mert ha az a hajón kezd el fájni, akkor vérfürdőt rendezek.

Kezdtem elég komolyan ideges lenni, amikor a munkaruha kapcsán gyorsan még két embertől megkaptam a "Jajjmilyensoványvagy!" című szólamot. Majd megérdeklődték, hogy elbírom-e a tányért. Vészjósló mosollyal közöltem, hogy jelenleg is felszolgáló vagyok, komolyan nem is értem, erre milyen választ vártak: "Hááát, nem is tudom, láttam már filmben, hogy mit dolgozik egy felszolgáló. Nem tűnt nehéznek, gondoltam, én is megpróbálom, sportszerű nehezítésnek egyből egy billegő hajón..." Vagy mit?!

Azon már meg sem lepődtem, hogy nincs kisméretű munkaruha. Azaz nemcsak nekem, de a teljesen átlagos méretű kollégának, Ricsinek se. Csak nagy méret. Vagy az se, majd kapunk Strasbourgban, a központban. Ugyanez megy a szállodákban is, nem is értem: a munkaruha-ügyi menedzsereknek sehol nem tűnt még fel, hogy a pincérek és bárosok általában normál méretű, csinos, magas fiúk és átlagos testalkatú lányok, nem pedig Ursula nővérek és hegyomlásszerű szumóharcosok? Mert XXXL-es ruha mindig akad, több is, a tisztességes méretre vadászni kell a munkaruharaktárban. Ha egyáltalán van. De legtöbbször persze nincs. Innen üzenem, hogy célszerű néha kinézni a felszolgálók irányába és eszerint rendelni.

Mindez nem változtat azon, hogy vihetek magammal varrókészletet, és kézzel igazíthatom magamra az egyenszoknyát. Biztos szép lesz. Meg lesz időm, helyem és kedvem szabni-varrni. F@ck.

Amúgy mindenki kedves és segítőkész volt, remélem, a hajón se lesz senki ellenszenves. A munkaköri leírás csupa ismert dolog már a szállodákban töltött idő után, pár olyan folyamattal kiegészítve, amire a hajón lévő kis számú személyzet miatt van szükség. Itt például mi is segítünk árut bepakolni, mi magunk takarítunk, de ez általában kisebb a'la carte étteremben is így működik.

Na kb. erre lehet számítani, engem nem lepett meg, de gondoltam, hátha másnak hasznos az info.

Még két hét. Várom már!

2016. február 19., péntek

Pici csúszás

Juhééé, most hívtak a Duna Rapszódiától, hogy a jövő héten hétfőn, február 22-én mehetek aláírni a szerződésemet! Már kezdtem azt hinni, hogy valaki végül mégis úgy döntött, hogy nem kellek, vagy méreten aluli példányokat nem alkalmaznak, vagy mittomén...

Mindenesetre megbeszéltem magammal, hogy amíg ott nem leszek, addig nem hiszem el, hogy elindultam, szóval még mindig nem vagyok 100%-osan biztos abban, hogy minden rendben lesz. Nem pesszimizmus, csak hát ugye semmi nem szokott simán menni.

Nyilvánvalóan persze akkor kapok egy állásajánlatot, ha már van egy... Végül bementem a Crew Agencyhez is, és ott is beadtam a jelentkezésemet hajóra, s láss csodát, tegnap onnan is hívtak, hogy mehetnék. Ráadásul a Dunára. Ez azért vonzóbb, mert nincs olyan messze és néha haza is tudnék jönni, viszont útlevelet kell csináltatni és a közvetítői díj is egyből fizetendő, nem inkasszózzák az első fizuból, mint a Duna Rapszódiánál. Mindenesetre nyitva hagytam a kérdést még egy pár napra, mert ha valami miatt nem jön össze mégsem az egyik, jó lehet a másik.

Ja, a hajó indulása is csúszik, ami azt jelenti, hogy március 1-je helyett 7-én szállunk vízre. Ennek viszont örülök egy kicsit, mert többet tudok még itthon lenni Sütivel, mielőtt itt hagyom őt hosszú hónapokra.

Szóval még mindig várunk... várunk... várunk... hajó, hanemjó.

Kérek drukkot!!!!