2008. január 16., szerda

Ha jókedv van, minden van

Hiába vagyok szobafogságra ítélve, a kedvem töretlen. Az üzletvezető kollégám, Tamás közölte velem, hogy vissza ne merjek menni dolgozni, amíg fertőzök. Normális esetben megbolondulnék itthon, de tulajdonképpen most élvezem. Bár tegnap már akartam scrappelni, nem lett belőle semmi. Na majd ma...

Mitől is jó a kedvem? Ahogy elnézem az idióta macskánkat, nevetnem kell. Van egy folt a bal szeme fölött, ahonnan hiányzik a szőr. A hétvégén szerezte, azóta Háromszeműnek csúfoljuk. Szép kis történet. Úgy kezdődött, hogy még 2006 nyár elején Gábor hazahozott egy dobozt, benne egy irdatlanul koszos, büdös, sovány és elesett cicát - megőrzésre estig, hogy majd ha hazajön a melóból, visszük a menhelyre. Aha... Gondoltad... Végre egy saját háziállat, egy órán belül már neve is volt (Mizo), és egyébként is olyan csúnya volt, hogy az már szép.


A gond csak az volt, hogy a főbérlőnk még az elején megmondta, neki mindegy, mit csinálunk a lakásban, csak falat ne bontsunk és szőrös háziállatnak helye nincs. (Krokodilt tarthatok? - kérdeztem, mire ő csak a vállát vonogatta, ha nekem az jó...) Szóval Gábor hamar rájött, hogy a cica marad, azóta pedig a ház kedvence lett és az összes szomszéd lelkesen falaz nekünk. Merthogy közel két éve bújtatjuk. Minden albérletidíj-beszedéskor Mizo megy a barátnőmhöz a földszintre, vagy Gáborral autókázik. Kezdetben még ki lehetett zárni az erkélyre, zene felhangosít, ajtó becsuk, csak azóta kicsit megjött a hangja. És ha valami nem tetszik Őmizóságának, jaj a dobhártyáknak!



Még tavaly történt, hogy hasonló módon az erkélyen bújtattuk szegény párát, és hát nagyon ordított. Lakótársammal, Erással kezdtünk elájulni, mert áthallatszott az ajtókon a nyávogás... A lebukástól a TV mentett meg: éppen egy Mariah Carey-szám ment, mire megszólaltam: "De utálom ezt a zenét, olyan, mint a macskanyávogás!" A tulaj meg nem értette, miért volt ez olyan jó beszólás, hogy sírunk a röhögéstől. Betudta annak, hogy nem vagyunk teljesen 100-asok, végülis amíg rendesen fizetünk és állatot sem tartunk...

Hát egy ilyen ügy folyománya Mizo mostani sebesülése is. Tulaj közli, hogy mindjárt felugrik (rendes, mert sose jön bejelentés nélkül és havonta csak egyszer), hová tegyük az állatot? Szomszéd lány nincs itthon, Gábor szülei sem, az erkélyen hideg van és hó... a macska meg eltűnt! Csengetés, Gábor ordítva szólongatja a macskát, én meg csigalassúsággal megyek az ajtóhoz, hogy a kaput nyissam. Macska előbújik, Gábor egy hirtelen ötlettől vezérelve kirántja a legnagyobb fiókot, macska bepasszíroz, fiók berúg, zene bekapcs, ajtó becsuk - és már nyithatjuk is a lakásajtót, mert hisz' mi titkolnivalónk lenne? Szokásos udvariassági körök, én jól vagyok, hát ti, BÚÉK meg ilyesmi, kérsz-e kávét, hogyne persze (Gábor meg az ő udvariassága, sírba tesz egyszer!) - kezdtem izgulni, hogy szegény dög bekattan a fiókban. Végre megcsörren egy telefon, ó már ennyi az idő, rohannom kell, mondja a tulaj és a távozás hímes mezejére lép. Az ajtóban beleszalad a hazaérkező Erásba, azt a döbbent fejet, amikor megtudta, hogy Mizo a fiókban töltötte az elmúlt 40 percet...

Amikor kiszabadítottuk szegény párát, nem is volt nagyon megtörve. Alapvetően lusta, valószínűleg rájött, hogy jobban jár, ha alszik egyet. Főleg, miután annyira próbálta kinyomni a fiókot a kis teniszlabda fejével, hogy becsípődött a szeme fölött a szőre és kopasz kis folt jelzi a helyét. Megnéztük, nem fáj neki, már nő is a szép új bunda - de ilyet még egyszer nem csinálunk!

Mindezt azért írtam le, mert a januári kihívás a szokatlan karácsonyi képpel azonnal azt juttatta eszembe, amikor életem Mizoja felborította a jesszusfát. Tartottunk tőle, hogy ez lesz, de nem számítottunk rá, hogy elég egy percre elhagyni a szobát. Szomszédasszonyunk átkopogott valamiért, kimentünk a konyhába és BUMMMM!!!! Persze mivel nem vagyunk teljesen komplettek, röhögésbe fulladt a dolog, és hát elő a gépet is, mert ilyen pillanat még egyszer nem lesz! Ezek a képek kerülnek a kíhívás-oldalra:


Számomra az olyan képek a legfontosabbak, amikor a nevetést, a lököttségünket örökítjük meg. Nem vagyok egy fotóművész, de ehhez nem is kell profi technika - csak mindig legyen kéznél a gép, hátha éppen akkor történik valami, amit kár lenne elszalasztani! Ha pedig megvan a remek fotó, már csak körédobálok egy-két apróságot és kész az életre szóló emlék, amitől bármikor jókedvem lesz!!


Itt már a teljes megelégedettség és az öntudat látszik a kis fején. Ő a ház ura - és ezt tudja is! Imádjuk...

Remélem, sikerült egy-két mosolygós percet szereznem. Nézz be máskor is!

Pussz:

Mesi