2008. szeptember 1., hétfő

Költözés - folytatásos őrület (1. fejezet)

Az egész úgy indult, hogy elsején költözünk, de lehet, hogy már előtte való hétvégén. Na, ebből szokás szerint nem lett semmi. Bár kaptam egy fél szabadnapot hétfőn délelőttre, eltelt rohangálással, délután meló, és estére gyorsultak fel az események. Itt kezdődik a mi kis történetünk...

20.30.
Békésen trónolok a rumli közepén az ágyon, melegszendvicset csócsálok és azon izgulok, hogy a BTK-ban (Barátok Közt) vajon mi lesz szegény Kingával, akit álnokul elrabolt a gonosz bácsi, aki egyébként nem annyira pszichopata, mint inkább szeretethiányos lúzer, és egyébként is elegem van az egész ramazuriból, pedig még el sem kezdtük igazán. Erás hazaesik, megnézi a második részt, és megpróbál rávenni, hogy pakoljunk tovább, hiszen sehol nem tartunk még.

21.20.
Pakolnánk mi, csak hová? Mibe? Meg egyébként is. Üres doboz egy szál sem, és bár bravúrosan kirámoltuk már a fél konyhát, a szobákat, bezacskóztuk a ruhákat, könyveket meg az ágyneműt, és lépni sem lehet a lakásban, itt megállt a tudományunk, mert még egy doboz nem férne el a padlón, akkor sem, ha lenne. Elmeháborodott ötlet pattan ki a fejemből: Grétinek van autója, biztosan ide is adja, vigyünk már át pár holmit, hogy legalább mozdulni lehessen. Erás némi töprengés után vállat von, neki már minden mindegy, csak haladjunk. Irány a Macambo Café, vezetni tudunk, csak két forduló és lesz itt hely.

21.30.
Gréti kissé riadtan, de átadja a slusszkulcsot, más választása nem lévén - megható a bizalma, de hát ezért a barátnőm már pár éve. Lelkemre köti, hogy ha összetöröm az aranyszínű kis Daewoo Matizt, elás a kavicságyba arccal előre, nála jobban csak én parázom, mert életemben nem vezettem még távol-keleti autót. Már a kocsiajtóval problémák adódnak, Erás kínjában röhög, nem megyünk így sehova, Gréti kirohan utánunk és aggódó arccal megmutatja, melyik a hátramenet, de látom rajta, már rég megbánta a lágyszívűségét... Biciklin érkezik a felmentő sereg, a barátja, Robi személyében, aki talpig festékes, hullafáradt, de egy szóra rááll: majd inkább vezet ő, biztos-ami-fix alapon. Hát jó. A jutalomként beígért csoki van rá ilyen hatással, vagy bájos személyem győzte meg, nem tudom, de nem is érdekel, csak menjünk már...

21.50.
Első kanyarban a ruhászsákok. Mizo riadtan les, és miután kétszer átesünk rajta, repülni is megtanul, ugyanis bevágom a szobámba és rácsukom az ajtót. A folyosóról most úgy tűnik, mintha a sötétből két kis reflektor villanna fel szabályos időközönként, ami ráadásul egyszerre biluxol és nyávog, de ez engem hidegen hagy. Nem engedlek ki, nem ám, az hiányzik még, hogy a lépcsőházban hajkurásszalak, ül, fekszik, megdöglik, legalábbis csendben tűri sorsát, jó cica. Nnna. Azért! A cucc lecipelése után újabb logisztikai probléma: hogyan fér be egy Matizba három szekrény teljes tartalma, meg három ember? Hát úgy, hogy Mesike hátra, fél fenékkel az ülésen, Erás meg Robi elől, zsákok hátul, kilátni nem kell, arra való a tükör. Várom, hogy felrobbanjon az autó, mint a reklámban. Ez most szerencsére elmarad, átérünk az új lakáshoz, kulcs elő, nem nyílik a hátsó ajtó. Na, majd a másik kulcs lesz az. Vagy a harmadik. Hmmm... nem, a negyedik sem az igazi, pedig ez az a ház, itt lakom, látod. Némi agyalás után ráébredek, hogy a szeméttárolóba próbálok behatolni, a másik beugróban van a lépcsőház... ezt még szokni kell. Erás felderül, hogy ha buliból jön haza, milyen vicces lesz majd minden ajtót végignyitogatni, talán egy-két szomszéddal is megismerkedik majd. Jó lesz. Az még pont kellene. Felvisszük a holmit, hajrá második kanyar.

22.10.
Dobozok, dobozok és megint csak dobozok. A százezredik után Erás óvatosan megjegyzi, ennyi talán elég lesz, valahová ülni is kell. Majd egyet-kettőt ölben viszek, felelem lazán, és felkapom a VIGYÁZAT, TÖRÉKENY! feliratú, alighanem a talpaspoharakat tartalmazó dobozt, ez a mai utolsó. A kocsinál döbbenet, Robi éppen a csomagtartót készül rávágni a tányérokat tartalmazó dobozra, bár ha Severin Haverunkat csapná agyon a hátsó ajtóval, attól sem lennék különösebben feldobva. Severin Haverunk a gyümölcscentrifuga, rémülten lapul a kalaptartó helyén, bár a kenyérpírító is elátkozhatta már a napot, amikor az ügyeskezű kínai munkások beszuszakolták őt egy milliméterre passzoló dobozba, minden különösebb hungarocell-védelmet nélkülözve. Bebújok hátra, poharak ölbe, Erásnak óvatlanul megemlítem, hogy az egyik könyvesdoboz még az ajtó előtt maradt, de ez nagy hiba, mert hipp-hopp felmegy érte és rámdobja. Oké, a tudománynak súlya van, na de ekkora?! Egyik kezemmel a poharakat fogom, a másikkal emelni próbálom kissé a könyvesdobozt, a harmadikkal kapaszkodom, a könyökömmel próbálom távoltartani a mellkasomba fúródó konyhai edényeket, a szempillámmal Severin Haverunkat támasztom, miközben halkan az arcomba csúszik a vérnyomásmérő és a fürdőszobamérleg. Nem is tudtam, hogy mérlegünk is van, lehelem, mire Erás lazán közli, ja, ő sem, most találta meg a szekrény aljában, két éve a vérnyomásmérő mellé kapta. Grátisz. Grátisz a füledbe, gondolom magamban, de hangosan csak annyit mondok, hogy mi a túrónak járkálok le minden héten Andihoz a földszintre méretkezni, Erás a vállát vonogatja, mit tudja ő.

22.30.
Mire megérkezünk, csak a szemem látszik ki a hátsó ülésről és mozgásképtelen vagyok. Robi és Erás szabadítanak ki, nélkülük valószínűleg 30 év múlva csontvázként találnának rám jótét lelkek, egy arany színű Matiz hátsó ülésén, a szemembe ágyazódott fürdőszobai mérleggel, fogaim közt egy vérnyomásmérőt szorítva. Az ajtónál újabb döbbenet: az új lakás kulcsa a régi lakásban maradt. Erás már nem is szentségel, vagy ha mégis, nem hallom, olyan gyorsan klaffogok el a papucsomban a házak között, még szerencse, hogy a régi albérlet 3 perc futásra van. Felrohanok, kiköpöm a tüdőmet, fusson vissza a rosseb, inkább elkötöm Erás bringáját. Az első kanyarban lerepül a papucsom, a második kanyar a kereszteződés, itt inkább nem kockáztatok: papucs le, bringakosárba belevág, zokniban tovább. Attraktív kék-fehér-rózsaszín mintás zoknimat megcsodálja a lámpánál álló két lány is, mi van akkor, na, nekem tetszik. Erás magába roskadtan ül a lépcsőn, két perc néma töprengés után ügyesen összerakja, hogy igen, ez az ő kerékpárja, és igen, akkor a kulcsa is nálam lehet, ugye nem hagytam el azt is? Nem hagytam el. Felvisszük a holmit, ennyi elég is volt mára.

23.00.
Gréti hív. Hogy hol a pasija? Meg a kocsija? Megnyugtatom, hogy mindjárt visszaszolgáltatjuk őket, csak iszunk egy korty üdítőt, mert már mindhárman vattát köpünk. Mizo játssza az agyát, bájosan apportíroz egy alufóliagolyóval, nézzétek, mit tudok, ti meg képesek voltatok egy teljes órára bezárni a sötét szobába. Megható. Gyorsan Robi kezébe nyomom a csokit, köszönetet rebegek, milyen rendes, nyögi Erás elhaló hangon, és bezárkózik a fürdőszobába. Én majd inkább reggel... vagy keljünk inkább ötkor, és pakoljunk egy kicsit? Erás szóra sem méltat, csak dühödten morog, asszem, ez most nem volt jó ötlet...

folyt. köv.