Költözés - folytatásos őrület (3. fejezet)

Arra már pénteken rájöttem, hogy valami nem stimmel. Bár a számítógépet Mizo hathatós közreműködése ellenére összeszereltem (nem volt egyszerű, mert rágott, csócsált és mindenáron le akarta nyelni a zsinórokat), és meg is veregettem a saját vállamat, miután megjelent a monitoron a Windows-jel, az internet az istenért nem akart összejönni. 1412, T-Online távsegítség és egy unott hangú pasival történő félórás beszélgetés után feladtam. Vége az életemnek. Fuccs a civilizációnak. Agyrém. Vasárnap pedig folytatódott a szívás.

9.00.
Erással és egy porszívóval karöltve átmegyünk a régi lakásba, hogy mi majd aztán jól kitakarítunk, áthozzuk a maradék holmit és végre vége. Sietni kell, mert 14 órakor Forma-1 futam, az első jó dolog a héten. Az ajtóban reflexből a lábamat nyújtom be először, hogy az esetlegesen szökni készülő kis fekete macskát visszarugdossam a lakásba, majd rájövök, erre már semmi szükség, kis fekete macska rég odaát héderel, semmi baja a világon. Hát hajrá. Az erkéllyel kezdjük, tele van mindennel, talán még halott német katonát is találhatunk. Hát, ő nem került elő, viszont 2 köbméter újság, Gábor fél éves Food-Expresszes szórólapjai és a tavalyelőtti festéshez használt eszközök igen. Talán dobáljuk le az egészet az erkélyről, javaslom Erásnak, mire ő benyom egy Raffaellót, nyilván öngyilkossági szándékkal, mivel a cukra már a látványtól az egekbe szökött. Nem dobjuk. Jó. Dobozolunk, két fordulóval levisszük a cuccot a konténerbe. Az erkély meglepően hamar kiürül, megy ez, lássuk a szobákat.

10.00.
A saját volt szobámban cetli figyelmeztet, hogy a nagy plüsskutyám beesett a szekrény mögé - ez az a bizonyos szekrény, amit anno négyen húztak fel az emeletre, most csak pár centivel kellene kijjebb rántani, hogy elérjem a kutyust. De nem megy. Felmászom a szekrényre, Erás felad egy kábelsínt, hogy majd azzal kipiszkálom, kutya beszorul, de legalább a pólómmal letörölgettem a szekrény tetejéről is a port. Tüsszögök, mint Mizo Szókrátészra. Hohó, mostanában úgyis súlyzóztam, mi lenne, ha leereszkednék a szekrény mögé, a lábammal felrugdosnám a kutyát, utána felhúznám magam? Erás kétkedve néz, majd megkérdezi, hogy ha bent találnék maradni a szekrény mögött, a katasztrófavédelmet hívja vagy csak dobáljon be néha valamit enni? Ettől elbizonytalanodom, a múltkor is majdnem belehaltam Gréti Daewoo-jába, neeeem, ez valóban nagggyon rossz ötlet. Minden erőnket megfeszítve kijjebb cincáljuk a szekrényt, letépjük a hátulját és megpróbálok benyúlni. A szögek hívogatóan állnak ki a hátlapból, Erás röhög, nem tudta, hogy fakírhajlamaim is vannak, mondja, másszál be te, ha ez ennyire vicces, nyögöm behúzott hassal és átlendítem a kutyát a szekrény fölött. Íves röppálya után fejen találja Erást, ez ad némi elégtételt legalább. Szobám kész. Csak másfél óra volt.

11.30.
A konyha kritikán aluli, az asztalon felejtett konyharuha alatt találok egy félig elfogyasztott csiripörit nokival, ami barátságosan integet és megpróbálja saját lábán elhagyni a tányért. Hmmmm... ez talán még a keddi ebédem volt, csak szerdán kikerült a hűtőből, akkor ez volt az a fura szag, döbbenünk rá, majd könnyes búcsút intünk a pörinek a vécécsésze fölött. Erás nyilván sokkot kaphatott, mert betúr még egy Raffaellót és velem együtt rágyújt, pedig nem is dohányzik. Ettől kellemesen megszédülünk, talán kellene valamit enni, javaslom. Majd a futam alatt ebédelünk, mondja Erás, és kilátásba helyez egy grillezett cuccokból és sütiből álló menüt, amit tegnap hozott haza egy grillpartiról. Van miért élni, lehelem, és felmászom a folyosón álló beépített szekrényhez.

12.00.
A szekrényből előkerülnek a karácsonyfadíszek, ettől kicsit megzuhanok. Mi lesz velem karácsonykor? Egyedül leszek? Erás vigasztal, 3 éve is így indultam neki a szeptembernek, mégis minden jóra fordult, most is így kell lennie. Ha te mondod, szipogom, és összeölelkezünk. Aztán eszembe jut, amikor Mizo leborította a jesszusfát, legalább erre jó esélyem van megint és már nem is olyan nagy a baj. Viszont sietni kell, mert Hamilton már lassan a rajtrácson áll az autójával, nekünk meg még fel kell nyalni a padlót, meg keríteni valakit, aki... hohó, ki fogja átvinni a maradék holmit? Erás dob egy sms-t Gábornak, ha már megígérte, ennyit igazán megtehet. Nem nyert, Gábor éppen paprikát szed a világ túlvégén, gyors körtelefon az ismerősöknek. Egyik nyaral, a másik dolgozik, a harmadik már a negyedik sörén van túl, mi meg itt állunk megfürödve, illetve anélkül, büdösen és koszosan és éhesen és fáradtan.

13.00.
A tizenötödik forduló kidobnivaló holmival megtelik a konténer, a lakás ragyog, minden bedobozolva, telefon a tulajnak, hogy jöhet átvenni a lakást. Ő örömében abba is belemegy, hogy segít átvinni a holmit az új helyre, fel ne engedjük a lakásba, mutogat Erás, Mizo még mindig illegális, ne a végén bukjunk már le. Megbeszélünk egy F-1 utáni időpontot, rohanás haza, hajrá, Hamiltooooon!

EPILÓGUS
A takarítás olyan jól sikerült, hogy a tulaj áthívta Ancsaszomszédot és megmutatta neki a lakást, hogy mi milyen iszonyat rendesek is vagyunk. Persze, hiszen a csiripörit nem látta, meg a Mizo-kincseket, meg azt sem tudhatja, hogy reggel még üres volt a konténer... Az új lakásban minden a helyén van már, egyedül a rumliszobának kinevezett helyiséggel lesz még egy harcunk, ahol a jelenlegi tulaj a cuccait, mi meg a feleslegesnek ítélt egyebeket tároljuk, és egyelőre csak kopogtatás után merünk benyitni. Hétfőn egy kellemes hangú fiatalember helyreállította telefonon keresztül a netkapcsolatomat, sikítva szerelmet vallottam neki, Szókrátésszal már egészen összebarátkoztunk, Mizo pedig olyan otthonosan érzi magát, hogy megkóstolt a szekrény tetején valami szobanövényt, amitől éjnek évadján kirakta a taccsot, szóval visszazökkent az élet a normális(?) medrébe. Pár napja a konyhában ülve joghurtot faltunk Mizoval, nyalogatta hálásan a fóliáról a finomságot, és egyszerre belémhasított egy jóleső érzés: az otthon itt van... és egy gyönyörű dal.

Tudom, egyszer valakivel együtt fogom ezt hallgatni, akinek ugyanazt jelenti majd, amit nekem. Igazi otthont, emléket és jövőt.