2008. október 12., vasárnap

Kicsi(t) Bridget Jones

Az úgy kezdődött, hogy amikor először a kezembe került VALAMI, bármi, amivel rajzolni lehetett, egyből veszélybe kerültek a lakásunkban a falak. Már akkor is rendes kislány lehettem, mert a fal megúszta, de ez nagyrészt anyukám találékonyságának volt köszönhető, mert hamar felkerült a konyhában a falra egy hatalmas ív csomagolópapír, amire kedvemre firkálhattam a színeseimmel, addig is csendben voltam legalább. Szépen telealkottam az egészet, pár nap múlva pedig jöhetett a következő ív papír. Persze rajzoltam ülve, állva, fekve, leginkább állandóan. A gyerekkori képes scrap-stafétán Szilvi éppen ilyen fotókat kapott rólam, és ezt csinálta belőlük:


Aztán jöttek a naptárak meg a képes magazinok. Mesike másol, kérdez, betűket rajzol, aztán 5 éves koromra anyukám legnagyobb megdöbbenésére már nemcsak másoltam a betűket, hanem önállóan le is írtam a közölnivalómat. A ceruzát azóta sem tudom tisztességesen fogni, kicsiként még csak úgy felmarkoltam az írószerszámot, aztán úgy is maradt a dolog. (Elsőben őrületbe kergettem ezzel a tanítónénit, aki hiába akarta nekem megtanítani a helyes ceruzafogást, akkor már mindegy volt...) Arról nem is beszélve, hogy sok újat nem tudtak tanítani az írás- és olvasásórákon, második osztályra a nyári szünetben elolvastam az Egri csillagokat meg a Winnetou összest, hagyjanak engem békén a Gőgös Gúnár Gedeonnal, az dedósoknak való. Szegény családom abban a hitben volt, hogy csodagyerek vagyok, főleg hogy zongoráztam is. A földből alig látszottam ki a zeneiskolai felvételin, de amikor oda-vissza elszolmizáltam bármilyen tetszőleges népdalt, majd kiderült, hogy abszolút hallásom van, közölték velem, hogy hagyjam a fenébe az első osztályt szolfézsból, válasszak hangszert és húzzak a másodikosokhoz.

Mára normális vagyok. Ha az íráskényszert annak lehet nevezni. Itt ez a blog is. Scrap-blog, vagy mifene. Erre beleírom az életemet - hurrá, megmaradok az utókornak arra az esetre is, ha holnap munkába menet a fejemre esne egy hófehér hangversenyzongora a negyedikről. Talán az is feltűnt már, hogy a januári, legelső bejegyzésemben Bridget Jones naplójára hivatkozom, pedig akkor még nem is ezt terveztem - most meg írok, mint a háborodott. (Kinek? Miért? Ha lesz gyerekem, síkítva fog röhögni a lökött anyján. Vagy ha megtanul írni, ő is blogol majd, mert gyanítom, ez a mánia fertőző.)

Az október 4-én tartott scrap-chaten nosztalgikus oldalt csináltunk, szóval egy elsős képemet vettem elő az alkalomra. Szokásos ceruza-a-kézben-póz, ez azóta sem változott. Ezt csináltam a képből:


A cím nem volt kérdéses. A betűk elkészítését megtaláljátok itt, csak színes papír helyett most egy régi könyvlapot használtam. A csillám azért került rá, hogy kicsit elüssön a többi írásos papírtól, amelyek közül az az újságcikkeset a Rayherben lőttem, a barnát pedig Hanától kaptam a scrap-talin. Puszi érte!


A részletfotókon látható virág készítését Erikától tanultuk, különböző méretű köröket kellett vágni, jól összegyűrni, öregíteni, és a végén miltonkapoccsal rögzíteni. Tuti ötlet, köszi! A strasszok pedig egy csizmámat díszítették eredetileg, szépen sorbafűzve. 3 éve vettem Pécsett, emlék is egy kicsit, de kiszolgálta az idejét és tönkre is ment, kidobtam hát - egy scrap-oldalon született újjá.


Ha már Bridgetnél tartunk, a tegnapi Megasztárban énekelte egy lány ezt a dalt. Néha én is hasonló vagyok, de aztán eszembe jut ez a jelenet és röhögni kezdek. HÁT HÜLYE VAGYOK ÉN?! Szegény Bridget, hogy elhagyta magát, aztán persze jött a helyes és becsületes sztárügyvéd és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Ha valaki maga alatt van, javaslom neki mindkét részt, barátnővel, pasival vagy egyedül, de mindenképpen valami nassolnivalóval - igazi lélekemelő, mulatságos és tartalmas kis film!



Jó szórakozást!

Mesi