2008. május 12., hétfő

Dugóban

Magdi néni! Ha olvasod ezt a bejegyzést, kérlek, nézd meg a legvégét először és ne haragudj!

Pénteken Lackó kollégám megkért minket, hogy vigyük fel őt Pestre. Nem kicsit örültem ennek, mert már nagyon régen el akartam menni a Rayherbe, hogy újítsak néhány cuccot, szóval nem sokáig kellett győzködnöm magam. Gábor viszont éjszakás volt előtte és utána is, de a boldogságomért mindent...

Délután kettőre kellett célbarepíteni Lackót, 11 után el is indultunk minden eshetőségre felkészülten - és ezúttal nem is volt hiábavaló a sietség. Pest határáig simán ment minden, viszont amint felhajtottunk a Hungáriára, már kanyarodtunk is le az őrületes kocsisor láttán. Menjünk a Nagykörúton, javasoltam okosan. Ekkor volt 12.30. Lackó még nyugodtan üldögélt hátul, én rögtönzött városnézést tartottam, napsütés, nagyváros, nagy jókedv - egészen a Ferenc körútig. A kocsisor cammog, visszafordulni már nem lehet, bár a Blahán Gábor megpróbált helyezkedés címén tolatni pár métert, mire a jobbról érkező sofőr benézett a felém eső ablakon és ráfeküdt a dudára. Miután visszagyömöszöltem a szívemet a helyére, halkan megjegyeztem, hogy ha most belénk jön valaki az öngyilkos manőver miatt, először engem fog kilapítani. Meg engem, érkezett hátulról, ja persze, Lackó is a jobb oldalon ült, egyre idegesebben. Menjél Kombinoval, nézd, milyen szép sárga és hosszú, ajánlgattam neki vigyorogva, de valahogy nem volt hozzá kedve.

Fél óra alatt haladtunk 500 métert. Szépen fogy az üdítő, szól a zene, nem is olyan rossz ez, gondoltam, merengésemből Gábor üvöltése vert fel: "Mennyémáazanyádződalámpavakegér!!!" SOHA nem szokott ilyen alpári lenni, siettem megnyugtatni utasunkat, aki hümmögve pislogott az órára és megkérdezte, hogy messze vagyunk-e még. Messze. Nagggyon messze. 13.15-kor elértük az Oktogont, itt már rutinosan rátapadtunk egy bennszülött autójára, és követtük, mintha muszáj lenne. Persze mindig a másik kocsisor mozdult, mint amiben mi vesztegeltünk, messze vagyunk-e még, érdeklődött óvatosan Lackó, mire ismételten felajánlottam neki a tömegközlekedést, ezúttal már minden vicces kedvemet félretéve. Ezúttal sem tetszett neki a Kombino, nem is értem, pedig a déli járatokon a szeretet lakozik, mindenki ölel mindenkit. Gyanítom, ő már csak a célját szerette volna minél jobban megközelíteni...

Amikor megpillantottam a távolban a Nyugati épületét, már 13.25 volt. Néztem volna még sokáig az Eiffel tervezte remekművet szívesen, csak kicsit öszerezzentem, amikor Gábor (az én kulturált és udvarias párom!) száját a következő szavak hagyták el:
"Nemengedlekbeakkorsekisanyám!", "Nenézzémáteszerencsétlenhülye!", meg "Mennyémáteszemétláda!", valamint "Kérsz egy cigit te is, életem?" Itt már láttam, hogy baj van.

13.30-kor kifejtem Lackónak, hogy milyen nagyszerű dolog a föld alatt közlekedni, mert ott nincsen dugó, hacsak nem ugrik valaki a metró alá vagy nincsen BKV-sztrájk, és nyugodjon meg, VALAHOGY odaérünk az Árpád-hídhoz, ha a fene fenét eszik is. Így 13.38-kor és az Oktogon után kb. 20 méterrel szépen autóból ki, öltöny fel, menetjegyre pénzecske zsebrevág és hajrá. Futva közelítjük meg a Nyugat téri metróaluljárót, pici szlalom és akadályfutás a lépcsőn, jegyautomata bemér... Hmmm... Papírpénzzel nem megy. Maradj itt, ne mozdulj, kiáltom Lackónak, tépek ezerrel az újságoshoz jegyért. Zsákmány megvan, lyukasztunk, felmutatunk, kulturáltan sodródunk és átverekszünk, kék szöcskére fel - telefon csörög. Gábor jelenti, hogy már a Nyugati magasságában tart, gyorsan útbaigazítom a Váci útra való lekanyarodást illetően, időtényező 13.45.

Szeretjük a metrót, mert a metró gyors, a metró ügyes, a metró okos, de főleg én, hogy ezt így kitaláltam. Árpád-hídnál felmegyünk, Lackó leszállítva, már csak Gábort kellene valahogy megkeresni ebben a szééép naaaagy városban benne, hehehe. Tempózok a Vácin vele szemben, közben telefonon navigálok, ezalatt az elfogyasztott üdítőmennyiség bőszen nyomja a vészcsengőt. Húazannya... Benzinkútra be, mosdó célbavesz - telefon csörög és Gábor büszkén közli, hogy nagyszerű parkolóhelyet talált a... hol is? A Huba utcában. Honnan a fenéből tudjam én fejből, hogy melyik a Huba utca, mi vagyok én, GPS? - morgom dühödten és kisasszézok a kút elé. Tírara-tírara... csak le ne szólítson valaki, próbálok beleolvadni a környezetbe, Gábor közben kiér VALAHOVÁ, ami megtévesztésig hasonlít a Váci útra, csak azt nem tudjuk, melyik végére. Keresd meg az ESSO-kutat és gyere be értem, ordítom neki a telefonba, és elátkozom a tájékozódási képességét, meg az eszemet, hogy miért is hagytam egyedül. Két perc múlva megint hív, és örömtől ittas hangon közli, hogy most parkolt le a kúttal szembeni kis utcában, már lát is engem, és bár az agyam majd' eldurran, amikor meglátom, elröhögöm magam. Tök büszke magára, hogy idetalált, igaz, az autó megevett ugyanannyit Pesten, mint Kiskunhalastól eddig, elrágtunk egy doboz cigit és folyik rólam a víz, de nem veszett el örökre a szerelmem és Lackó is a rendeltetési helyén van. 14.25. Huhh...

Nnnna. Irány a Rayher. Természetesen NEM autóval, hahaha, majd ha fagy! Szépen bliccelünk. Séta a Lehel térre, veszünk egy hambit, mert eddig eszünkbe sem jutott, hogy ma még nem ettünk. Míg nyammogunk, Lackó hív, hogy ő már végzett és megnézne egy filmet a barátjával, ha még nem fejeztük volna be a vásárolgatást. Nem is kezdtük el, sóhajtom, betúrom a hamburgert, és kiegyezünk fél hatban.

Innen már nem is izgalmas a történet, megúsztuk a gonosz jegyellenőröket, két órát csodálkoztam a boltban és vettem néhány csodaszép holmit. Gábor közben megtanulta könyvből a decoupage-technikát és kifejtette, hogy ez neki mennyire bejön, aludt egy kicsit ülve a bolt közepén - itt jegyezném meg, hogy miután az eladó hölgy látta rajta, hogy alig él, hozott neki egy széket, ezért külön piros pont jár a boltnak! Íme a zsákmány:






















3 ív gyönyörű papírt vettem (azért csak ennyit, mert még van a múltkori K&C papírjaimból, és ebben a hónapban a Gábornak készített minialbumommal is nyertem jópárat - csak győzzem feldolgozni...), fadíszeket, figurás miltonkapcsokat és fémfüggőket. A legjobban azonban a kis rózsás fém kapcsok tetszenek, szinte sajnálom felhasználni őket, olyan szépek!

Hazafelé már csak azon aggódtunk, hogy azért este 9-re otthon legyünk. A dugóhelyzet kifelé ugyanaz volt, plusz Lackó bejelentette, hogy azért ő most enne egy BigMac-et, ettől eltekintve simán ment minden. Még egy kávéra is volt idő otthon, munkába indulás előtt... Szegény drágám, nagyon fáradt volt, de a hosszú hétvégén rendesen kipihente magát, remélem! Mindenesetre igyekeztem békén hagyni és halkan készítgetni az albumot, amin éppen dolgozom. Mert nehogy azt higgye valaki, hogy csak mert nem töltöttem fel mostanában képet a scrap.hu-ra, lazsálnék! Nem-nem! Csak épp egy meglepinek szánt, 18 oldal + borító nagyságú, varrott albumon dolgozom, azt meg ugye nem célszerű mutogatni, tekintve, hogy Gábor szülei is bele-belenéznek a blogomba.

Ezúton üzenem Nekik: azért mondtunk Szegedet, hogy ne aggódják halálra magukat... Bocsánat...

Köszönöm, hogy ma is itt jártál, és ne feledd: éljen a tömegközlekedés - kíméld a környezetet és az idegrendszeredet!

Pussz: Mesi