Az első osztrák munkahelyem valójában olasz. Legalábbis a konyhája mindenképpen, ám a főnök félig osztrák, félig román, a felesége (a szakácsnő) román, a pizzaszakács és a mosogató valami afgán, a pincércsajok meg magyarok, egy kivételével, aki franc-se-tudja-honnan-jött, de legalább buta és lusta egyszerre.
Bemutatom a Bellinit, ahol még jól is érezhettem volna magamat mindezek ellenére.
Külsőre teljesen normális helynek tűnik, egy nagy irodaház alsó szintjén van, ehhez igazodik a nyitvatartása is. Napi kifizetés, jatt megtartható, cserébe viszont - mint utóbb megtudtam - a Főni "elfelejtett" bejelenteni. Elsőre ez nem is okozott gondot, örültem, hogy gyorsan munkát kaptam, és tetszett is a pörgés, ami az ebédidőben volt (kb. 11.30-14.30). Jöttek a menüsök, választottak, megkapták, felfalták, fizettek, kész. Ezután leültünk mi is enni, ha rövid műszakban voltam, akkor 3-kor mehettem haza. Ha egész napos voltam, akkor kis takarítgatás, előkészülés a délutáni-esti a'la carte etetésre, ami nem volt egy nagy durranás, de pottyant bőven jatt, ha kedves voltam. Egy-egy ilyen napon volt, hogy 100 Euro körül vittem haza, s bizony jól is jött ez akkor a kezdetek kezdetén.
Magyar kolléganőim (Judit és Bea) szintén pincérek voltak, és állandó kisegítőként ott ette a fene minden nap Marát is, aki a fent említett, talán szerb származású, buta és lusta példány volt. Olyannyira, hogy egy kávét nem tudott lefőzni egy olyan házi használatra gyártott kicsi kávégéppel, amin 1 (egy) gombot kellett megnyomni. És nem is főzte le sose, hiába mutattam meg neki, hiába úszott az étterem, hiába várt 15 perce a vendég, nem és nem és az Istennek sem. Namármost azért volt ilyen a kávégép, mert a másik állítólag elromlott, de amíg ott dolgoztam, valahogy nem akart megjönni a szervízből. Gyanítom, pénzügyi okai voltak ennek (is). Emiatt a cappuccino úgy készült, hogy lefőztél egy hosszú kávét, majd fogtad a dobozos tejet, felráztad, és a tej habját ügyesen rányomtad a kávé tetejére. Hidegen. Amikor először megláttam, az életkedvem elment. (Aki nem tudná, a cappuccino egy presszókávé, tej és tejhab 1/3-1/3 arányban.) De hasonló sufni-tuning módszerrel "készült" az ásványvíz is, a szénsavas üvegébe szódát kellett tölteni, a mentesébe csapvizet. Alapvetően nagyon finom a csapvíz Bécsben, de 2.90 Euroért 0,33l csapvíz azért a duuuurva kategória...
Pár napja lehettem ott, amikor ebédidőben hatalmas üvöltést és szitkozódást hallottam az amúgy nyitott, körbejárható konyha felől: a Főni szidta a már majdnem síró magyar kolléganőmet, Beát. A következő pillanatban Bea lecsapta a kötényét, magyarul elküldte a francba a főnit és kilépett. Judit és én ott álltuk, sajnálgattuk egy kicsit, de nagyon nem volt erre idő, mert dolgozni kellett. Másnap a Bea megjelent az egyik szemközti étteremben, ahol nem volt soha üvöltés, és talán még azóta is ott dolgozik...
Judit közben szintén ezerrel melót keresett. Ezért a főni kerített egy Borisz nevű srácot, valami ismerősét, aki egyébként tök jól is dolgozott, csak nem tudott mindig jönni. Volt még egy másik régebbi alkalmazott, Peti, szintén be-beugrált néha. Hellyel-közzel megvolt a létszám, nem szakadtunk meg, főleg hogy túl sok vendég sem volt. Csak a menüsök jöttek kényszerből, meg néha egy-egy betévedő, aki többé nem jött vissza, mert az étel unalmas és időnként olyan szar volt, hogy inkább nem ettem. A napi leves általában instant "húsleves" volt. Üresen csontleves, ha belefőztek pár répát, akkor zöldségleves, ha levesgyönggyel volt gazdagítva, akkor Backerbsensuppe, ha brokkolival meg tejszínnel pürésítették, akkor brokkolikrémleves, ha pedig megmaradt a brokkolikrémleves, akkor tettek még rá levesgyöngyöt és az is Backerbsensuppe.
A frissensültek és a tészták átlagos minősítést érdemeltek. Néha egy kicsit vizesebb volt a paradicsomszósz, fűszerek random sok vagy kevés, volt hogy szépen tálaltak, volt hogy visszaadtam, hogy rakják fel rendesen a tányérra, mert ezt ki nem viszem. Ilyenkor nem voltam túl népszerű persze. De amikor a vendég közölte udvariasan, hogy ilyen szar bolognait még nem evett, kóstoltam-e, akkor mit lehet mondani? Azt feleltem, hogy nagyon sajnálom, én ezért eszek otthon, és szóltam a főninek, majd sürgősen leléptem cigizni, hogy mire üvölteni kell valakivel, én ne legyek a közelben.
A pizza egész jó lett volna, ha nem tudod, hogy az afgán pizzaszakács, Kerim soha nem mos kezet. Mondjuk a kemencében nyilván elpusztul minden baci, de azért na. Kerim a főni "fia" volt, legalábbis a főni így emlegette, normális fizetést kapott, és a menekülteknek járó pénzével együtt gusztustalanul jól keresett. Cserébe ha nem volt kedve, nem dolgozott. Állandóan a szex járt a fejében, minket csajokat is tiszteletlenül kezelt, mellé pedig mocskos kis besúgó volt. Ha beszóltál neki, rohant árulkodni, és mellé még kitalált pár hibát, amit aznap "elkövettünk". Néha olyan amőba formájú pizzákat csinált, hogy lelógott a tányérról, és ezzel gyönyörűen szétégettük a karunkat szervírozás közben. Ha elfogyott az ananász, akkor aznap nem volt több hawaii pizza, pedig csak át kellett volna szaladni a mellettünk levő boltba. A boltosokkal szintén jóban volt a főni és minden nap ott zabált az egész vezetőség ingyen, mellé pedig még röhögve szekáltak is, olyan lenézős stílusban, amit amúgy is imádok.
De azért néha jó is volt, olyan könnyen jött pénznek éreztem a dolgot, mosolyogni is tudtam hozzá. Egész addig amíg egyszer minden előzetes figyelmeztetés nélkül a főni odahívott és kirúgott. Kérdeztem, miért? Mondta, hogy mert nem beszélek jól németül és nem értjük meg egymást. Tény, hogy volt még mit tanulnom, de a vendégekkel is folyamatosan kommunikáltam, csak a főnit nem mindig értettem, amikor román-osztrák keveréknyelven üvöltött, így ilyenkor csak mosolyogtam és mondtam neki, hogy oké. Az egyik barátnőm azt mondta, hogy ilyenkor biztosan nem is szid, csak nagyon hangosan dícsér... Igazából nem is voltam rá kíváncsi ilyenkor, hogy mit akar, és örültem, hogy nem értem. Gondolom, ezt unta meg.
Jól van, kicsit meg voltam sértve ugyan, de nem különösebben érdekelt a dolog. Amúgy is akartam keresni valami igényesebb helyet, mert az otthonról hozott tapasztalataim alapján ez nem az a hely volt, ahol huzamosabb ideig kívántam volna dolgozni. Már éppen belelendültem volna a keresgélésbe, amikor egy szép vasárnap éjjelen, 23 órakor csörgött a telefonom és ki volt a vonalban, na ki? Hát a FŐNI! Judit talált másik munkahelyet és felmondott, a fiúk nem érnek rá, a Mara egyedül kevés, és ő hétfőn nem tud kinyitni, mert nincs pincérnője... Mondjuk a Mara nemritkán bunkó volt a vendéggel, de tartotta a markát jattért, mellé még lassú és mosolyogni sem tud, hát nem vagy vele kisegítve, főni, gondoltam.
Nagyon röhögtem magamban, de csak annyit mondtam, hogy át kell gondolnom még, majd hívom. Tudtam, hogy vissza fogok menni, mert a pénz azért kell, és könnyebb úgy keresgélni is, ha közben nem halok éhen, szóval megvártam, míg elalszik a főni és felhívtam, hogy na jó, bemegyek, de csak ha nem üvöltözik velem.
Innentől már nem is érdekes a történet, igazából előre borítékolni lehetett. A következő napokban én voltam a kedvenc, gyűjtögettem a pénzemet szépen, nézelődtem munka után. Már kilátásban volt a következő helyem, csak kicsit várnom kellett rá. Egy szép júniusi délben szóvá tettem a Kerimnek, hogy ha a vendégnek még csak extra kívánsága sincs, mindössze annyit kér, hogy ha már elfogyott újfent a menüben kínált hawaii pizza (értsd: megint mindenki lusta volt ananászt venni), hadd kapjon egy azonos értékű pizzát a menüjébe, szerintem ez azért megoldható. Ment a pofahúzogatás ezerrel, hogy menjek vissza és mondjam meg a vendégnek... mondom, mondd meg te, ha ez a válasz. Közben megjelent a főni, hogy miről megy a diskurzus, különben meg mi ez a leves a tálalópulton. Mondtam neki, hogy az pedig egy tévedés a felesége részéről, mert a vendég salátát kért és arra várok, hogy kész legyen. Na ez kiverte a biztosítékot, a főni úgy elkezdett üvölteni, hogy összekoccantak a karomon a tányérok...
...amelyeket szépen letettem a tálalóra. Majd kiszedtem a kötényzsebből a tollat meg a felíróblokkot, nagy ívben bevágtam a konyhára, aztán levettem a kötényt, repült az is utánuk. A vendégek döbbent fejét látva egy elegáns meghajlással megköszöntem a lehetőséget, további jó étvágyat kívántam, elkértem a pénzemet és leléptem.
Ha véletlenül megvan még a hely a 10. kerületben a Business Park legmagasabb épületének aljában, nem ajánlom senkinek, vendégként és alkalmazottként sem. Nekem viszont tök jó tapasztalat volt, hogy mire kell figyelnem a továbbiakban, és büszke vagyok magamra, hogy túléltem az első munkahelyemet Bécsben. A legtöbben ilyenkor megfutamodnak és hazamenekülnek, az én mottóm viszont ez: "Ha elsőre nem sikerül, csináld lelkesebben!"
