2017. március 25., szombat

Csak egy átlagos nap

Amikor reggel háromszor nyomtam le a szundit, és fél órával munkakezdés előtt még feküdtem, még tök nyugodt voltam, hogy ma sem fog történni semmi érdekes. Végülis 6 órától a konyhán leszek, két felszolgálóval (Antoan és Priscilla) az oldalamon, gyorsan lenyomom ezt a kedélyes szombat hajnali műszakot, aztán szépen visszafekszem és alszom tovább, hogy a másnapi óra-előreállításra (pusztuljon, aki kitalálta!) kipihent legyek, ha már megint sötétben kell munkába járnom egy darabig. Szépen bevánszorgok dolgozni, jó tempóban nekikezdek, 6.30-kor megjön Antoan, és indulhat is a nap.

6.45-kor kinézek a konyhaajtón... és barátságosan integet két vendég. Emberek, normááááálisak vagytok? Szombat van, a reggeli 7.30-kor kezdődik, mi a búbánatos jó fenét csináltok itt? Kitrappolok, felvilágosítom őket a pontos időről, meg arról, hogy még csak most kezdem előkészíteni a meleg ételeket, okéoké, nem baj, várnak. Jó. De nem lehetne máshol, mert ha a többi vendég meglá... ööö, késő, már megláttak. És jönnek befelé. Visszafarolok a konyhába, magamra csukom a lengőajtót és kettes sebességbe kapcsolok.

Antoan próbálkozásai, miszerint még egy háromnegyed óráig távol próbálja tartani a vendégeket a büféasztaltól, rendre kudarcba fulladnak, jól van, hagyjuk is. Kiviszem az első adag bacont, hát látom ám, hogy két nő épp a konyhaajtó melletti bárasztalra készül lecuccolni. Udvariasan mondom az egyiknek, hogy a reggelit a reggelizőteremben kellene elfogyasztani, tegnap csak azért lehetett a bárban is enni, mert rottyon volt a hotel és nem fértek be egyszerre mind, de most van kb. 15 szabad asztal bent. A nő rámmered, mint aki ufót lát, majd közli, hogy de ő akkor is ott szeretne enni, és lecsapja a tányérját az üvegasztalra.

Kössssz. Semmi baj, egyél, ahol akarsz, legközelebb akár a recepción, a hallban vagy a vécében. Bánomisén. Csak az a fontos, hogy most feltétlenül a konyhaajtóba ülj, úgy, igeeeen, sőt tedd ki magad mellé a padlóra a táskádat is, jóóólvaaaan, így legalább testközelből érezheted, ha odaégetek valamit, és remélem, ha a felszolgáló a táskádon átesve a nyakadba dobja a forró lágytojást vagy a szennyes edényt, nincs harag. Ajtó újfent becsuk, Mahlzeit.

Még nincs 7.30 amikor konstatálom, hogy máris felfalták az összes rántottát. Most kéne kész lennie az első adagnak, ehhez képest állhatok neki a másodiknak, mert már 12 ember ül a teremben és sáskajárásosdit játszanak. Vidám napunk lesz. Hármas sebességben vágom a hagymát, és akkor megtörténik a baj - lendületből hozzászeletelem a jobb hüvelykujjamat is, kb fél centi magasságban, körömmel együtt. Kés eldob, vérfürdő, hogyazakibeb@szott, de jó, hogy senki nem ért magyarul, Antoaaaancsukdbeaztakurvaajtót, lekapom a főzőlapról a Käsekrainert, és körülnézek. Hol a francban van ilyenkor valaki, aki ráér? Kiszaladok a folyosóra az iroda felé, pont ott bóklászik az éjszakás recepciós, Evelyn. Gyorsan felméri a helyzetet, visszanyomjuk a hiányzó darabot az ujjam végére, fertőtleníteni nincs idő, két ragtapasz rá keresztbe, kiválasztok egy piros színű ujjszorítót, hogy ne látszódjon, ha átvérzik, gumikesztyű rá, ámen. Mehet tovább. Most már fullon van a terem, holott elvileg most kezdődne a reggeli, hogy az ég szakadjon rájuk. Priscilla meg még sehol. Apropó, mit keres itt még az éjszakás? Na mindegy, köszi, Evelyn.



8.00-kor Priscilla is befut, vesz egy nagy levegőt, és elkezd megállás nélkül beszélni, ahogy szokta. Gyorsan tájékoztatom a helyzetről és kizavarom a placcra. De hát meg kell mondani nekik, hogy csak 7.30-tól van reggeli, mondja nagyokosan, köszönjük Priscilla, szerinted nem próbáltuk? De hát ez Unsinn, meg Wahnsinn (képtelenség meg őrület), mondja, igeeeen, tudjuk, de menj már ki dolgozni az Istenért, úszik az egész kóceráj.

Nnna. Hátha most lesz egy kis nyugi, hogy a fele már lement 8.10-re. De nem. Ezek ketten, mihelyt van két szabad másodpercük, óvodásdit játszanak és mindenen összevesznek. Például még mindig azon, hogy Priscilla kifejti, hogy miként kell udvariasan tájékoztatni a vendéget arról, hogy mikortól van reggeli, mire Antoan vérben forgó szemekkel közli, hogy ne higgye, hogy nem próbáltuk meg, de nem sikerült, mert ezeknek valami konferenciájuk van. Konferenciájuk, nofene... Kimegyek a recepcióra, tudnak-e erről valamit, hogy hamarabb kellett volna kezdeni. Persze, hogy nem. Na itt a hiba, ha a vendég nem kéri korábbra a reggelit, honnan a kénköves pokolból tudjam?! Oké, mindegy, kiballagok a hátsó ajtóhoz és a hirtelen támadt üresjáratban elszívok egy cigit.

Mire visszamegyek, Antoan éppen lendületből borít le 3 poharat a kuka mellé, még csak ez hiányzott. És állnak ott ők ketten a sarkig tárt konyhaajtóban, és Priscilla már mondja, hogy "merttemindigmindentösszetörsz", és Antoan rákontráz, hogy "nemkellmindigmindentkommentálni", és zeng tőlük a hotel, és úgy érzem magam, mint egy olasz étteremben. Na ebből most van elegem. Szétzavarom őket, magamra csukom újfent (kb. tizenhetedjére) a konyhaajtót, és még hallom, hogy kint zavartalanul tovább folytatják a vitát, denemérdekelnemérdekelpapapapapapapaaaa. Mint egy óvoda, komolyan.

9 óra. Várunk még...? 27 vendéget, mondja Priscilla, az nem lehet, mondja Antoan, mindenkinek felírtad a szobaszámát, kérdezi Priscilla, naná, mondja Antoan, akkor hogy van még mindig ennyi vendég, merttebiztosannem, tepedigmindigokoskodsz, depontosankellvezetni, deénpontosanvezetem, ááááááááá!!!! Újfent szétcsapok közöttük. NEM TÖK MINDEGY, HOGY HÁNY VENDÉG JÖN MÉG??? Benne van a szoba árában, fullra toltam a svédasztalt, van mit enniük, de szóljatok, ha kifogy valami, és legyen végre csend és hagyjátok már békén egymást. Sírni szeretnék. Vagy legalább elbújni valahová egy sörrel, így kora reggel. Ez nem igaz.

Két perc múlva Pris már megint mosolyog és megjelenik a mobiljával, hogy csináljunk egy közös szelfit. Antoan úgy néz rá, mint aki fényt kapott, én gyorsan közlöm, hogy szarul áll a hajam és amúgy is haldoklom és vérzek, halasszuk. Ismét kizavarom őket a konyhából, 10 perc múlva hallom, hogy már megint mondják egymásnak valami miatt, de nem érdekel. Inkább próbálom úgy nézni a mai napomat, hogy milyen szórakoztató, változatos és kihívásokkal teli a melóm, és tényleg, ez már annyira blőd, hogy nevetni is tudok rajta. Normális esetben ugyanis tényleg így viselkedem bent:


Hát ez ma nem jött össze. A nap további részében viszont valóban röhögök mindenen. Amikor elejtek egy kávéscsészét, csak kiüvöltök, hogy nem tört el, és röhögök. Amikor jövök ki a hallban a vécéből, a lüke vendég beállítja a kofferét a női budi ajtajába, és majdnem lendületből átesem rajta, inkább ezen is csak röhögök. Fél 11-kor röhögök, hogy ezek ketten most épp azon veszekednek, hogy most rögtön vagy egy fél órával később menjünk-e kajálni, aztán azon, hogy kinek kell jobban a zsúrkocsi, aztán hogy a két kanálnyi megmaradt joghurtot kiborítsuk vagy megegye a személyzet, és közben egyik sem halad a melóval. Rábasztatok, mert amíg ti marakodtok, addig engem nyugodtan hagytok dolgozni, úgyhogy én kész leszek időre, ti meg nem, és Frau Müllner nem engem fog letolni, hogy már nem tudja hová csúsztatgatni a rengeteg túlórát.

Otthon leszerelem az ujjamról a hevenyészett kötést, annyira nem is súlyos a dolog. A lakótársam ad egy Chewbaccás ragtapaszt, amivel rögzítem a már szinte a helyére forrt ujjcafatomat, bedobok egy sört, megírom ezt a bejegyzést, és elmegyek aludni, mert az éjjel lesz az óraátállítás, hogy pusztuljon el, aki kitalálta. Ja és KEEP SMILING.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Örülök, ha üzensz nekem!