A randi délelőttjén azonban beindult a vezérhangya a fejemben, mi lenne, ha inkább én lepném meg Őt, megérdemli, hiszen annyi mindent kaptam már tőle. Na majd szervezek én meglepi-programot. A múltkor már úgyis olyan jól sikerült a közös mozizás, hogy 2 napig rémeket álmodtam a filmtől - amely bár tetszett, de elég félelmetes volt -, kaptam is utána az ívet, hogy velem sem érdemes moziba menni, utána meg kialvatlanul hisztizek, hogy milyen rossz éjszakáim voltak. Nyálas filmre meg nem ül be velem, az tuti. Menjünk kultúrprogramra? Vagy inkább kalandparkba. Vagy a budai Várlabirintusba. Amíg ezt keresgettem a neten, ráakadtam a Horrorlabirintusra, jóóóó lesz ez, majd legfeljebb jól hozzábújok. És hogy, hogy nem, amikor délután megérkezett hozzám, éppen erre fájt az Ő foga is... pedig össze sem beszéltünk. Meglepi így ugrott, de legalább nem kellett kompromisszumot kötni.
Már az épület előtt izgalmas látvány fogad, egy zombilány cigizik a falnak dőlve, ezen derülünk egy jót, nem is tudtam, hogy a zombiknak van tüdejük. Aztán hipp-hopp, bezárják mögöttünk a légópince vasajtaját és kezdődik a pááááánik. Azok kedvéért, akik szeretnének oda ellátogatni, nem írok túl sok részletet, mindenesetre sok dologra fény derült a sötétben:
1., Ő nem nyúl. Hanem férfi. Mert a férfiak ha beszabehu is az ijedtségtől, nem mutatják. Ellenben ha én lettem volna rosszul, Iván a hentes engedélyével kimenekülhettem volna a Dögök közül, s biztos, hogy Ő vitt volna ölben végig, s közben halálra froclizza a zombikat (bosszantó humora van, az biztos)...
2., Nem is vagyok igazán klausztrofóbiás, s bár vonakodtam bezáratni magam egy szekrénybe, a tudat, hogy Ő is ott van a szomszéd rekeszben és időnként halkan átkopog, megnyugtatott. Majd erős kezével feltépte a szekrényajtót és engem is kiszabadított, s csak azért nem hullottam "Ó, én Hősöm!" felkiáltással az ölébe, mert a töksötétben fogalmam nem volt, merre is van az. Meg egyébként is, mint azt az előbb tisztáztuk, nem is az a romantikus típus, főleg nem a levágott fejű gyermekét üvöltve kereső zombianya társaságában.
3., Vészhelyzetben és érdekből baromi kedves tudok lenni, így fordulhatott elő, hogy Hannibal Lecter kezét simogatva és megnyugtató szavakat súgva szerelmet vallottam neki, és a Bohóc kisöccsét is kénytelen-kelletlen arconcsókoltam... bár ezt a megtiszteltetést szívesen átpasszoltam volna Neki, s mint utóbb kiderült, Ő ezt már meg is tette volna a harmadik hátrahőkölésem láttán. Aztán persze mégis megvolt a puszi, így bánok el az antiszoc ügyfelekkel is. Na nem adok nekik puszit, csak bárkire bármit ráhagyok, hogy ne üvöltsön már...
4., Velőtrázóan tudok sikítani, és a helyből távolugrás világrekordját is megdönthettem volna, ha ott lett volna a Guinness-bizottság. Persze nyilván nem fértek volna el a Bohóc mellett a hűtőszekrényben, ezért nem is hitelesíthették a brilliáns hátraszaltómat. Persze Ő végig azon röhögött, mennyire féltem.
5., Azért szorult Belé némi együttérzés is... Végig azt kérdezgette, jól vagyok-e, és hősiesen tűrte, ahogy a nyakába tekeredem a rémülettől és elszorítom a keringést az ujjaiban - bár szerintem ezt azért kicsit élvezte is. És úgy örült az élményajándékomnak, mint egy gyerek... már ezért megérte a beszabehu.
Hát, ez is megvolt. Legközelebb ParaPark, meg a Horrorlabirintus még interaktívabb része következik, feszültségoldásnak kitűnő, főleg ha utána még egy (vagy három) Somersby és az elhalasztott vacsora is befigyel. Amit Vele fogyasztunk, természetesen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Örülök, ha üzensz nekem!