Már elmúltam 30, amikor rájöttem, hogy mi akarok IGAZÁN lenni: felszolgáló. Először jött egy szentendrei szórakozóhely, majd egy kis vidéki étterem, végül a Párom fejéből kipattant a nagy ötlet, miszerint nekem jobban állna az elegancia (nyehhehhe...), így bekerültem a szállodák világába. Aztán jól meglepődtem azon, amit ott tapasztaltam. Az oké, hogy nem árt némi nyelvtudás, ki kell tudni vinni 3 tányért, és az sem mindegy, hogy teszem azt le a
páciens kedves vendég elé. Bort kell kínálni, amiből nem baj, ha ki tudod húzni a dugót a vendég szeme láttára is anélkül, hogy kiborítod az egészet vagy beletöröd a dugót, és igen, az a hülye pezsgő bizony kifut a pohárból, ha egyszerre próbálod kitölteni. Apróságok. Na de mi van a színfalak mögött? (Érdemes ráklikkelni a lenti képre, nagyon mókás. Ez lóg a Hotel Intercontinental konyhájában, mindig találok rajta valami újabb néznivalót, ha elmegyek mellette.)
Hát körülbelül ez. Káosz. Millió evőeszköz és pohár, amit el kell törölni. Mindig útban van a szobaszervizes kocsi, persze ha keresel valamit, amire le tudod tenni a púposra pakolt tálcát, nincs egy talpalatnyi hely sehol. Valami füstöl, megkérdezed, hogy ez normális-e, válasz nuku, aztán fél perc múlva hallod, hogy iszonyú csúnyán káromkodik a szakács, és az egész olyan vicces akkor és ott, hogy fegyelmezni kell az arcizmokat, hogy mire kiérsz a vendégtérbe, el tudd fojtani a röhögést. Nem egyszerű. Néha repül a tálca, padlón csattan a kávéscsésze, megtanulsz mosolyogva és halkan szentségelni, és ha valami hülyeséget kérnek tőled, már bólintasz is rá, úgyis tökmindegy, egy perc múlva már nem figyel rád senki. És igen, van, hogy a konyhafőnök úgy üvölt, mint Gordon Ramsey.
De persze sokszor vicces is. Kinek mi jut eszébe arról, hogy homárparty? Neeeem, természetesen igazi homárról beszélünk, még mozog a szerencsétlen, amikor betolják a konyhára egy nagy gurulós állványon, és a szakácsok azon röhögnek, hogy könnyek között veszek tőle búcsút, mielőtt pirosra fő és tálalásra kerül. (Arra azért felhívják a figyelmemet, hogy míg él, ne nagyon piszkáljam, mert elég ideges a nyomorult az utolsó perceiben, szóval könnyen megszabadíthat egy ujjpercemtől, s úgy bajos kivinni a tányérokat.)
Néha 4-5 óra munka, olyan korai időpontban, hogy mire felébredsz, már végeztél is. Aztán meg 18 óra egyhuzamban, s már lefeküdni sem érdemes. Szilveszterkor dupla műszak, egy gálavacsi meg egy reggeliztetés egymás után, lendületből végig lehet nyomni, no problem. Főleg, ha ilyen körülmények között is tudsz röhögni:
0 óra 0 perc, szól a Himnusz, és koccintás helyett üvegcserepeket takarítok a lépcsőről. Kollégám egy tálcával igyekezett fel az emeletre, amin kb. 40 pohár pezsgő volt. Igen, csak volt, mert a lépcsőn előtte álló kollegina "nagy rutinnal" lépett kettőt hátrafelé, beleseggelt a tálcába, és anélkül, hogy észrevett volna bármit is, segítségnyújtás nélkül elhajtott. A vendégek eközben lefelé hömpölyögnek, még a gyakorlott öreg pincérek is két kézzel markolják a tálcát, akkora a tumultus, takarítót találni esélytelen, oldd meg. Megoldjuk. Nem őszinte a mosolyom, mint a mellékelt ábra mutatja.
Itt már annál inkább. Van, amikor lecsúszik egy koktél, és még a menedzser is félrenéz, vagy éppen ő készíti a sztárfotót... A kollégák is tök jó fejek, persze Sütivel egyik sem ér fel (ő a másik felem, ha valaki nem tudná), de csinoskák így zakósan-nyakkendősen, na!
És persze csillogás, pompa, minden szép és finom és nagy és elit - ahogy a vendég látja, mert általában sikerül ezt kihozni a fent említett káoszból. Imádom.
De mégis... van az a pillanat, amikor az ember feláll és azt mondja: "Lépjünk tovább!" Nálam ez nem mindig pillanat, jelen esetben egy elég hosszú folyamat volt, talán biztonsági játékos lettem az elmúlt időben, nem tudom. Aki ismer, az tudja, hogy még pár évvel ezelőtt is hajlamos voltam fejest ugrani a semmibe, amolyan "mit-veszíthetek?"-hozzáállással. Most meg arra vártam, hogy rendbe jöjjön az életem, ezért dolgoztam, sikerült, és mégis... Nem vagyok elégedett. Ami szerintem nagyszerű dolog! Elégedetlennek lenni azért szuper, mert hatalmas motivációt ad ahhoz, hogy menjek megint tovább, csak egy kicsit, egy lépést, na még egyet, még egyet, és amíg tapogatózom előre, addig biztos alapokra helyezem a jelent, hogy legyen honnan elrugaszkodni, ha megint ugrani kell. És most megint ugrásra kész vagyok.
Szóval pakolgatom még kicsit az evőeszközöket, hozom-viszem a tálcát, tányért, igenpersze, hogynetessék, jóétvágyat. De a terv már megvan, csak várni kell még egy kicsit, hogy mások is rábólintsanak. A következő munkahelyem reményeim szerint úszni fog a vízen.
Hát akkor neki is futok. Most.
Üdv:
