Iszol te rendesen?

Bécsben és egész Ausztriában, Magyarországhoz hasonlóan központi szerepet játszik az ivás. Az italokról annyit, hogy ha aznap sörakció van a boltban, azt rögtön látni lehet, ha lemész az utcára, mert mindenki kartonszámra viszi a dobozos sört, és tényleg olcsó is ilyenkor (meg amúgy is). 45-60 cent körül van darabja akciósan, tehát 11-15 € egy karton, aprópénz a helyieknek, de még nekünk se sok. És rengetegféle sör van, minden héten van sörakció, az oszik meg nagyon tudnak inni és szoktak is.

Hétköznap is tele vannak a helyi pubok, holott egymást érik, s mindegyik megél. Azt nem értem, a helyiek hogy élnek meg, ha mindennap isznak éjszakáig, tehát valószínűleg nem viszik másnap túlzásba a munkát, viszont a pubban 3,50 €-tól kezdődik a korsó sör. Időnként mi is elmegyünk, szigorúan kutatási célzattal, kizárólag megbízható baráti felügyelettel, és teszteljük ezt az életstílust, aminek persze sosincs jó vége.

Der Stern Club. Mondhatnám, hogy a Galaxis söpredékének gyűjtőhelye, de inkább nem mondom, mert mi is oda járunk. Magyar tulaj, magyar pultoslányok és magyar vendégek. Ha néha be-betéved egy helyi (vagy egyéb külföldi), általában érdeklődéssel próbál akklimatizálódni kb. fél óráig, aztán feladja, amint meghallja, hogy a vendégsereg egy emberként üvölti, hogy KÖÖÖRKÖZEPÉÉÉNÁLLOK. Logóján az otthon most annyira vitatott önkényuralmi Heineken-szimbólum, minket nem zavar, sötétben is jól látni legalább.

Itt rendezik meg hétfőnként a Quiz Night-ot, ami pont ugyanaz, mint az otthoni, és mivel mi Szentendrén évekig jártunk, nagyon örültünk, hogy Bécsben is megtaláltuk a kedvenc hétfői szórakozásunkat. Itt még gyerekcipőben jár a kvízelés, nincs regisztrálva a csapatunk sem, de idővel eljön ez is. Amúgy meg mindenkinek ajánlom.

Nagyon sokat isznak itt a népek. Hétvégék után megszokott látvány a szelektív kukák tetején elhelyezett, kb. egy teljes kocsmára való italkészlet üres üvege. De legalább oda teszik, nem nagyon dobálják el. Ha valaki kiviszi a szórakozóhelyről a poharát, reggel szépen a kapu környékén megtalálja a személyzet. A kocsmákban, bárokban lehet dohányozni, így amikor buli után megszagolom a ruháimat, az felér egy nikotinmérgezéssel. Amúgy az éttermekben is lehet. Meg mindenhol. Cigiautomata is van ám a legtöbb helyen, s az utcán is így lehet vásárolni a Tabak Trafikok nyitvatartási ideje után. Sportszerű nehezítésként bankkártyát kell beledugni, ezzel igazolva, hogy elmúltál 16(!) éves. Ezzel kezdetben volt ám gondom, hiába dugdostam bele a magyar bankkártyámat, nem fogadta el - később kiderült, csak az osztrák bankkártyát értelmezi.

Az osztrák borok nagyon szörnyűek, legalábbis amit eddig kóstoltam. Itt a leggyakoribb bor a Grüner Veltliner (Zöldveltelini), ez ilyen nemzeti lőré, mindenhol ezt adják. Vannak mindenféle cuvé-ik, minden helyen van Hauswein (házibor), amelyek gyanítom, otthon pancsolt dolgok lehetnek. Vannak igazán menő borozós helyek is, árak az egekben, itt lehet kapni a normálisabb nedűket. Átlagos kis szállodában, plázás étteremben nem ajánlom a kóstolgatást. Amúgy gyönyörű szőlőültetvényeik vannak, és állítólag híres a borkultúrájuk, de nem vagyok nagyon boros, így nem tanulmányoztam behatóbban. Amúgy is mindent Spritzernek, azaz fröccsnek isznak, mértékegység a Viertel (1/4 liter) és az Achtel (1/8 liter), és a legritkább esetben használnak mércét, helyette rányomtatják a boros pohárra a beosztást, vagy ha nem, akkor kb. szemre mérik. Sose fogom megszokni.

A boltokban hihetetlen kínálat van mindenféle italból, és minden szénsavas üdítőt Limonade néven találhatsz, a Coca-Colát is, rostos baracklére pedig úgy kell vadászni legnagyobb bánatomra. Helyette viszont van Almdudler. Rendkívül népszerűek a smoothie-k, természetesen előre elkészítve is lehet kapni, meg minden magára valamit is adó utcában van egy bio-vegán gyümölcs- és zöldségpréselményeket áruló hely.

És elérkeztünk a kávékhoz, amitől helyből távolugrom itt. A cappuccino az cappucino, a melange is cappuccino, ha viszont olyan melange-ot akarsz, ami otthon van, alul méz, rajta tej, kávé és tejhab szép csíkosan, azt ne is várd. Ám ha kérsz egy hosszú kávét sok hideg tejjel (Verlängerte mit viel Milch, bitte!), megáll a tudomány. Jobb esetben ilyenkor felajánlják a Grosser Braunert, ami egy hosszú kávé benne egy hangyaf*sznyi tejjel, de kaptam már helyette Lattét vagy Cappuccinot is. Az, hogy belerakjanak egy bögrébe egy hosszú kávét és felhúzzák hideg tejjel, az nem megy, de legalább választhatsz, hogy rendes tejjel, netán szója-, rizs-, zab-, mandula- vagy mogyorótejjel akarod, amelyek ugye nem tejek, viszont itt sok a vegán, és mindenféle növényi lónyállal rontják el az állítólag híres bécsi kávéjukat. Egyszer egy bácsi az első itteni munkahelyemen kért egy kleiner brauner gross-t (kis barna nagyot). Hát csak néztem hülyén, azt hittem szívat, így tőlem (akkor még) akarhatott bármit, nem kapott. Most már tudom, a kleiner brauner az a presszókávé kis tejjel, és mivel gross, azaz nagy, ezért helyből duplát akart csórikám. Mondhatta volna doppelte Espresso mit Milch-nek, akkor talán felfogom... :) Kiköltözésem után gyorsan felébredt bennem az igény egy baristaképzésre, mert itt minden annyira más, mint ahogy otthon tanultam, hogy nem árt megtanulni a helyi szokásokat. Mint például ezt, elrettentő példának - nyilván nem helyi lakosok követték el a táblafeliratot, meg nem is valami elit helyen, az árakat elnézve.

Ennyit az ivászatról egyelőre, egyszer majd élménybeszámolok a dolgok hogyanjáról is, az szórakoztatóbb. Mert inni kell, hogy ki ne száradjunk.

Prosit!

A Bellini

Az első osztrák munkahelyem valójában olasz. Legalábbis a konyhája mindenképpen, ám a főnök félig osztrák, félig román, a felesége (a szakácsnő) román, a pizzaszakács és a mosogató valami afgán, a pincércsajok meg magyarok, egy kivételével, aki franc-se-tudja-honnan-jött, de legalább buta és lusta egyszerre.

Bemutatom a Bellinit, ahol még jól is érezhettem volna magamat mindezek ellenére.

Külsőre teljesen normális helynek tűnik, egy nagy irodaház alsó szintjén van, ehhez igazodik a nyitvatartása is. Napi kifizetés, jatt megtartható, cserébe viszont - mint utóbb megtudtam - a Főni "elfelejtett" bejelenteni. Elsőre ez nem is okozott gondot, örültem, hogy gyorsan munkát kaptam, és tetszett is a pörgés, ami az ebédidőben volt (kb. 11.30-14.30). Jöttek a menüsök, választottak, megkapták, felfalták, fizettek, kész. Ezután leültünk mi is enni, ha rövid műszakban voltam, akkor 3-kor mehettem haza. Ha egész napos voltam, akkor kis takarítgatás, előkészülés a délutáni-esti a'la carte etetésre, ami nem volt egy nagy durranás, de pottyant bőven jatt, ha kedves voltam. Egy-egy ilyen napon volt, hogy 100 Euro körül vittem haza, s bizony jól is jött ez akkor a kezdetek kezdetén.

Magyar kolléganőim (Judit és Bea) szintén pincérek voltak, és állandó kisegítőként ott ette a fene minden nap Marát is, aki a fent említett, talán szerb származású, buta és lusta példány volt. Olyannyira, hogy egy kávét nem tudott lefőzni egy olyan házi használatra gyártott kicsi kávégéppel, amin 1 (egy) gombot kellett megnyomni. És nem is főzte le sose, hiába mutattam meg neki, hiába úszott az étterem, hiába várt 15 perce a vendég, nem és nem és az Istennek sem. Namármost azért volt ilyen a kávégép, mert a másik állítólag elromlott, de amíg ott dolgoztam, valahogy nem akart megjönni a szervízből. Gyanítom, pénzügyi okai voltak ennek (is). Emiatt a cappuccino úgy készült, hogy lefőztél egy hosszú kávét, majd fogtad a dobozos tejet, felráztad, és a tej habját ügyesen rányomtad a kávé tetejére. Hidegen. Amikor először megláttam, az életkedvem elment. (Aki nem tudná, a cappuccino egy presszókávé, tej és tejhab 1/3-1/3 arányban.) De hasonló sufni-tuning módszerrel "készült" az ásványvíz is, a szénsavas üvegébe szódát kellett tölteni, a mentesébe csapvizet. Alapvetően nagyon finom a csapvíz Bécsben, de 2.90 Euroért 0,33l csapvíz azért a duuuurva kategória...

Pár napja lehettem ott, amikor ebédidőben hatalmas üvöltést és szitkozódást hallottam az amúgy nyitott, körbejárható konyha felől: a Főni szidta a már majdnem síró magyar kolléganőmet, Beát. A következő pillanatban Bea lecsapta a kötényét, magyarul elküldte a francba a főnit és kilépett. Judit és én ott álltuk, sajnálgattuk egy kicsit, de nagyon nem volt erre idő, mert dolgozni kellett. Másnap a Bea megjelent az egyik szemközti étteremben, ahol nem volt soha üvöltés, és talán még azóta is ott dolgozik...

Judit közben szintén ezerrel melót keresett. Ezért a főni kerített egy Borisz nevű srácot, valami ismerősét, aki egyébként tök jól is dolgozott, csak nem tudott mindig jönni. Volt még egy másik régebbi alkalmazott, Peti, szintén be-beugrált néha. Hellyel-közzel megvolt a létszám, nem szakadtunk meg, főleg hogy túl sok vendég sem volt. Csak a menüsök jöttek kényszerből, meg néha egy-egy betévedő, aki többé nem jött vissza, mert az étel unalmas és időnként olyan szar volt, hogy inkább nem ettem. A napi leves általában instant "húsleves" volt. Üresen csontleves, ha belefőztek pár répát, akkor zöldségleves, ha levesgyönggyel volt gazdagítva, akkor Backerbsensuppe, ha brokkolival meg tejszínnel pürésítették, akkor brokkolikrémleves, ha pedig megmaradt a brokkolikrémleves, akkor tettek még rá levesgyöngyöt és az is Backerbsensuppe.

A frissensültek és a tészták átlagos minősítést érdemeltek. Néha egy kicsit vizesebb volt a paradicsomszósz, fűszerek random sok vagy kevés, volt hogy szépen tálaltak, volt hogy visszaadtam, hogy rakják fel rendesen a tányérra, mert ezt ki nem viszem. Ilyenkor nem voltam túl népszerű persze. De amikor a vendég közölte udvariasan, hogy ilyen szar bolognait még nem evett, kóstoltam-e, akkor mit lehet mondani? Azt feleltem, hogy nagyon sajnálom, én ezért eszek otthon, és szóltam a főninek, majd sürgősen leléptem cigizni, hogy mire üvölteni kell valakivel, én ne legyek a közelben.

A pizza egész jó lett volna, ha nem tudod, hogy az afgán pizzaszakács, Kerim soha nem mos kezet. Mondjuk a kemencében nyilván elpusztul minden baci, de azért na. Kerim a főni "fia" volt, legalábbis  a főni így emlegette, normális fizetést kapott, és a menekülteknek járó pénzével együtt gusztustalanul jól keresett. Cserébe ha nem volt kedve, nem dolgozott. Állandóan a szex járt a fejében, minket csajokat is tiszteletlenül kezelt, mellé pedig mocskos kis besúgó volt. Ha beszóltál neki, rohant árulkodni, és mellé még kitalált pár hibát, amit aznap "elkövettünk". Néha olyan amőba formájú pizzákat csinált, hogy lelógott a tányérról, és ezzel gyönyörűen szétégettük a karunkat szervírozás közben. Ha elfogyott az ananász, akkor aznap nem volt több hawaii pizza, pedig csak át kellett volna szaladni a mellettünk levő boltba. A boltosokkal szintén jóban volt a főni és minden nap ott zabált az egész vezetőség ingyen, mellé pedig még röhögve szekáltak is, olyan lenézős stílusban, amit amúgy is imádok.

De azért néha jó is volt, olyan könnyen jött pénznek éreztem a dolgot, mosolyogni is tudtam hozzá. Egész addig amíg egyszer minden előzetes figyelmeztetés nélkül a főni odahívott és kirúgott. Kérdeztem, miért? Mondta, hogy mert nem beszélek jól németül és nem értjük meg egymást. Tény, hogy volt még mit tanulnom, de a vendégekkel is folyamatosan kommunikáltam, csak a főnit nem mindig értettem, amikor román-osztrák keveréknyelven üvöltött, így ilyenkor csak mosolyogtam és mondtam neki, hogy oké. Az egyik barátnőm azt mondta, hogy ilyenkor biztosan nem is szid, csak nagyon hangosan dícsér... Igazából nem is voltam rá kíváncsi ilyenkor, hogy mit akar, és örültem, hogy nem értem. Gondolom, ezt unta meg. 

Jól van, kicsit meg voltam sértve ugyan, de nem különösebben érdekelt a dolog. Amúgy is akartam keresni valami igényesebb helyet, mert az otthonról hozott tapasztalataim alapján ez nem az a hely volt, ahol huzamosabb ideig kívántam volna dolgozni. Már éppen belelendültem volna a keresgélésbe, amikor egy szép vasárnap éjjelen, 23 órakor csörgött a telefonom és ki volt a vonalban, na ki? Hát a FŐNI! Judit talált másik munkahelyet és felmondott, a fiúk nem érnek rá, a Mara egyedül kevés, és ő hétfőn nem tud kinyitni, mert nincs pincérnője... Mondjuk a Mara nemritkán bunkó volt a vendéggel, de tartotta a markát jattért, mellé még lassú és mosolyogni sem tud, hát nem vagy vele kisegítve, főni, gondoltam.

Nagyon röhögtem magamban, de csak annyit mondtam, hogy át kell gondolnom még, majd hívom. Tudtam, hogy vissza fogok menni, mert a pénz azért kell, és könnyebb úgy keresgélni is, ha közben nem halok éhen, szóval megvártam, míg elalszik a főni és felhívtam, hogy na jó, bemegyek, de csak ha nem üvöltözik velem.

Innentől már nem is érdekes a történet, igazából előre borítékolni lehetett. A következő napokban én voltam a kedvenc, gyűjtögettem a pénzemet szépen, nézelődtem munka után. Már kilátásban volt a következő helyem, csak kicsit várnom kellett rá. Egy szép júniusi délben szóvá tettem a Kerimnek, hogy ha a vendégnek még csak extra kívánsága sincs, mindössze annyit kér, hogy ha már elfogyott újfent a menüben kínált hawaii pizza (értsd: megint mindenki lusta volt ananászt venni), hadd kapjon egy azonos értékű pizzát a menüjébe, szerintem ez azért megoldható. Ment a pofahúzogatás ezerrel, hogy menjek vissza és mondjam meg a vendégnek... mondom, mondd meg te, ha ez a válasz. Közben megjelent a főni, hogy miről megy a diskurzus, különben meg mi ez a leves a tálalópulton. Mondtam neki, hogy az pedig egy tévedés a felesége részéről, mert a vendég salátát kért és arra várok, hogy kész legyen. Na ez kiverte a biztosítékot, a főni úgy elkezdett üvölteni, hogy összekoccantak a karomon a tányérok...

...amelyeket szépen letettem a tálalóra. Majd kiszedtem a kötényzsebből a tollat meg a felíróblokkot, nagy ívben bevágtam a konyhára, aztán levettem a kötényt, repült az is utánuk. A vendégek döbbent fejét látva egy elegáns meghajlással megköszöntem a lehetőséget, további jó étvágyat kívántam, elkértem a pénzemet és leléptem.

Ha véletlenül megvan még a hely a 10. kerületben a Business Park legmagasabb épületének aljában, nem ajánlom senkinek, vendégként és alkalmazottként sem. Nekem viszont tök jó tapasztalat volt, hogy mire kell figyelnem a továbbiakban, és büszke vagyok magamra, hogy túléltem az első munkahelyemet Bécsben. A legtöbben ilyenkor megfutamodnak és hazamenekülnek, az én mottóm viszont ez: "Ha elsőre nem sikerül, csináld lelkesebben!"

Következő megálló: Bécs

A következő bejegyzéseket nagyjából azzal a dátummal teszem közzé, amikor történtek az események.
...
Ahogy szerencsésen-szerencsétlenül megint hazavetett a víz, illetve a busz, máris azon gondolkodtam, hogy miként legyen tovább. A helyzet otthon változatlan volt: kilátástalan albérletárak és bérek, undorító közélet, és teljes tanácstalanság azt illetően, hogy mi lesz velünk pár év múlva. És hát ott munkált bennem a kalandvágy is, hogy nem egészen annyi a világ, amennyit Budapestről látni lehet belőle. És ebben már biztos voltam, hiszen eljutottam eddigi életemben a legmesszebb, Strasbourgba, ami már 3 országgal van arrébb, tehát biztosan van még AZON TÚL is valami. Utazni akartam, jól keresni, biztonságban és nyugodtan élni, ráadásul Sütivel együtt, ami amúgy sem lett volna lehetséges a hajón.

Így történt, hogy 4 nap múlva kicsit átrendeztem a még ki sem pakolt bőröndömet, és elindultam Bécsbe, Süti legnagyobb morgása és tiltakozása közepette. Azt terveztem, hogy egy barátomnál fogok lakni. Amilyen gyorsan csak lehet, munkába állok, fejlesztem a hajón felidézett német nyelvtudásomat, és amint lehet, magammal viszem Sütit is.

Bécs amúgy nagyon szép. Tavaszodott, mikor megérkeztem, csak mellé még hideg is volt, meg szél. Sokkal szélsőségesebb az időjárás, mint Pesten. Ennek ellenére fáradhatatlanul dolgoztak a kertészek, hogy színes tulipánokkal ültessenek be minden talpalatnyi földet, és virágba borultak a fák is, melyekkel teljes utcahosszban tele van a város. Ja, és itt nem tépik le, meg nem lopják ki tövestül, mint otthon...

Nagyon tetszik, hogy itt rengeteg közösségi tér van. Nem csak parkok és hatalmas játszóterek, hanem intézményesített kereteken belül is sok elfoglaltságot lehet találni. Mindenféle klubok, workshopok, játszóházak, táncsulik, sportlétesítmények, szinte egymást érik. És mindenütt békében megfér egymással mindenféle nemzetiségű gyerek és felnőtt.

Imádom a bécsi épületeket! Nagyrészt olyan klasszicista stílusú lakóházak, nagy belmagasságú polgári otthonok vannak, mint Pesten, csak itt sokkal jobban vigyáznak az állagmegóvásra. Modern épületek is bőven vannak. Ami pedig szimplán ronda lenne, például szocialista stílusban épült intézmények, azt kifestik, telerakják mozaikkal, vagy bármi, csak ne legyen szürke. Egy későbbi bejegyzésemben majd mutatok rengeteg érdekes épületet. Ez itt például egy Studentenheim, azaz egyfajta koli, diákszállás, a Kolping hotelláncolat égisze alatt.

Na de vissza a munkakereséshez. Az új önéletrajzomból taktikusan kihagytam a hajót, viszont beírtam egy kicsit magasabb szintű némettudást, mint amit a magaménak éreztem. Sütit meggyőztem, hogy most angol helyett kezdjen inkább németet tanulni (egy szót sem beszélt mindeddig!), s mihelyt megtalálom a helyemet Ausztriában, befejezheti az otthoni 15-16 órázást naponta, beiratkozhat itt egy nyelvsuliba, lesz munka, pénz, bőség, áldás, békesség, málnás édesség.

Hát nem kicsit paráztam. Évekig tanultam a suliban a németet, aztán csak a Rayherben használtam írásban, amikor a termékek nevét kellett leadni a rendelésekbe. De német nyelven (pláne OSZTRÁKUL) még sosem dolgoztam. Arra felkészítettek, hogy a bécsi akcentus csak nyomokban hasonlít a Hochdeutschra (amit a suliban oktatnak), de arra nem, hogy mindenféle náció sajátos beszédét kell megértenem.

Bécsben rengeteg a külföldi. Török, szerb, magyar, szlovák, lengyel, román, arab, keleti népek élnek viszonylag békésen egymás mellett, sokan csak törik a németet. Az osztrákokkal max. hivatalokban, vagy vendégként találkozol. A hivatalnokok még szépen beszélnek, de a tősgyökeres, idősebb oszi vendégek olyan dialektust nyomnak, hogy a fülem kettéáll tőle.  Amúgy én sem értem még mindig, csak a "Gema!"-t tudom, meg azt, hogy "Host an Tschick?", előbbi kb. annyit tesz, hogy "Gyerünk, menjünk, mennyééémáááá!". Az utóbbi meg fel van írva a bécsi kukákra is, és azt jelenti, hogy "Hast du ein Tschick? - Van egy cigid?" Íme egy kis ízelítő.

A munkakeresést úgy kezdtem, hogy felnyaláboltam egy halom önéletrajzot és nekivágtam a városnak. Amelyik étterem vagy fagyizó vagy bármi megtetszett, már adtam is be. Napokig róttam az utcákat, néha reggeltől estig, otthonról vitt szendviccsel, gyümölccsel és üdítővel felszerelkezve. Bújtam a netet, emailben pályázgattam, az osztrák Facebook-csoportokba is beírtam, hogy ki és mi vagyok, milyen meló érdekel, hátha tud valaki valamit. S bár ebben reménykedtem a legkevésbé, egyszer csak rám írt egy magyar lány, hogy az ő munkahelyére keresnek pincérnőt, találkozzunk másnap és próbáljam meg. Gondolkodás nélkül igent mondtam.

Így kezdődött bécsi pályafutásom a Bellini nevezetű olaszos étteremben, nem egészen 6 nap munkakeresés után.