2008. május 28., szerda

Miből lesz a staféta?

Ma reggel olyan gyönyörű idő volt, hogy arra gondoltam, be sem megyek dolgozni. Az elhatározást sajnos nem követhette tett, mert ha nem nyitom ki a boltot, az gáz. Például kirúgnak és nem kapok fizetést, és akkor biztosan nem megyünk sehová nyaralni. Mondjuk nem nagyon várható idén sem hosszú szabadság, mert Gábor az egész nyarat végigdolgozza, irigylem is a tanárokat meg a diákokat, hogy semmi dolguk ilyenkor.
Tavaly is csak egy pici kirándulásra futotta - mind a pénzünkből, mind az időnkből. Onnan jutott ez eszembe most, hogy játszunk a scrap.hu-n egy stafétát, amelynek a témája a kedvenc helyünk. Hát nekem most ez a tavalyi kirándulás alatt felfedezett környék a favorit, de mindig azt szeretem a legjobban, ahol éppen vagyunk. Már nem a munkahelyemre gondoltam kedvenc hely címszó alatt...
Három napra tudtunk elszabadulni, és még annyi felesleges pénzünk sem volt, hogy szállást béreljünk, így sátorral vágtunk neki. Eger felé indultunk, és ha már ott jártunk, csavarogtunk egy kicsit a városban. A Várba most nem mentünk be, mert már vagy 5x láttam, és amúgy sem futotta volna belépőkre, helyette inkább a Marcipánmúzeumot látogattuk meg. A marcipán ugyanis jóóóó!

Bent egy csodabirodalom van! Minden, de minden édes és cukros és émelyítő, mindamellett művészi és gyönyörű! Volt ott hatalmas állóóra, Van Gogh-festmény, hatalmas eurocent, mesekönyv és képeslap, szobrok absztrakt és klasszikus stílusban, minden, amit csak el lehet készíteni marcipánból. Nagyon tetszett!


De a legjobban az varázsolt el, hogy a múzeumhoz tartozott egy BOLT is, tele minden földi jóval! Csillagászati árakon persze, de már nézni is jó volt a sok csemegét meg a csillogó-villogó boltot. Kaptam Gábortól egy marcipánbarackot valami krémmel töltve, apró harapásonként nyammogtam be, hogy minél tovább tartson, mert baromi drága volt a méretéhez képest - de mennyei! Egyszer, ha sok pénzem lesz, bemegyek és mindent megveszek, ami csak megtetszik!



Délután Egerből továbbindultunk a Bükkbe. Viszonylag képben vagyok azon a környéken, többször jártam a bükki Kék Túra útjain, amíg Miskolcon laktam. Gábor kilátásba helyezte, hogy ha nem találunk éjszakára pihenőhelyet, az autóban fogunk aludni, ezen úgy felháborodtam, hogy kishíján hazaindultam. Mi az, hogy AUTÓBAN kempingezünk, hozzá vagy nőve a hülye autódhoz, miért is nem jöttünk vonattal meg hátizsákkal, stb., stb., stb... Végül becéloztuk Répáshutát, hogy a falu körül biztos lesz valami jó kis hely, meg bolt meg víz, ha civilizáció kell, megkapod. De autóban nem alszom, az fix.



Répáshután még nem voltam, csak hallottam, hogy egy gyönyörű, eldugott kis falu a dombok között. Még itthon megnéztem a neten a kemping árait - egyébként egyáltalán nem drága, csak nekünk most az a 2000 Ft is számított, amennyiért ott éjszakázhattunk volna. Úgyhogy hajrá, vadkempingezzünk. A sátorhely kiválasztásánál megint elakadtunk, a falu fölötti dombra akartunk felköltözni, csak féltünk, hogy ott nem szabad letelepedni. Az erdőben nem mertünk sátrat verni az állatok miatt, meg a vastag avaron minden lépést, sőt a lehulló falevelet is hangzavarként érzékeltünk. Nem lett volna jó álmunk, ha minden fordulásnál felriadunk. Visszamentünk hát a tájvédelmi körzet határánál lévő táborhelyhez, itt tüzet is rakhattunk (volna, ha nem éppen a tűzgyújtási tilalom kellős közepén érkezünk), igaz, víz nem volt a környéken sem, de még jó előre megtöltöttem néhány palackot, amint az egy rutinos vadkempingezőhöz illik. Olvastam ugyanis az interneten, mit kell ilyenkor vinni, ezért voltam ilyen bölcs, hehe. A "mit kell vinni" kérdésen egyébként sokat agyaltunk otthon, így történhetett meg, hogy a túlélőfelszerelés (kisbalta, gyufa, zseblámpa, kés, kötél) mellé bekerült az ágyneműtartó teljes tartalma - az a halálom, ha nem tudok kényelmesen aludni. A sátrat zseblámpafénynél vertük fel, jól beesteledett addigra, aztán behordtuk a párnát, takarót, még lepedőnk is volt, ami a vékonysága miatt inkább csak a látszatot, mint a kényelmet szolgálta. Jött velünk Tig, a Micimackóból ismert Tigris plüssváltozata, őt is becuccoltuk, olyan kényelmes kis fészket eszkábáltunk, hogy na! Jóccakát!



Lefekvés után 10 percig rémülten hallgattam az erdei neszeket, majd tájékoztattam Gábort, hogy ha szeret, ha igazán szeret, azonnal kimegy a sátor elé és csörtetni kezd, meg zajongani, hogy elriassza a rám leselkedő igen veszélyes vadakat. Túrót, jött a válasz, majd elmesélt egy vaddisznós sztorit, amire nem emlékszem, annyira frászt kaptam tőle. Valami olyasmi volt a lényege, hogy valaki sátorozás közben horkolt és bekucorodott mellé egy vaddisznócsalád... naneee!!! Pisszenni nem mertem, nemhogy horkolni. Valahogy azért csak elaludtam, ki voltam purcanva rendesen a sok gyaloglás és kaland után.



Reggel fél 6-kor már fent voltam, de úgy kipihentem magam, hogy nem is kellett több alvás. Levágtáztam a völgyben hagyott autóhoz, aztán vissza, és harsányan ordítva tudattam Gáborral és az összes erdőlakóval, hogy én bizony felébredtem, gyönyörű nap van és jó reggelt kívánok. Szerintem a madarak lefordultak ijedtükben a fákról, mindenesetre Gábor elég gyorsan kiugrott a sátorból. Csináltunk még néhány fotót, fogat mostunk és felszedtük a cókmókot, majd továbbindultunk Pestre. Egyszerre elég is volt ennyi a vadromantikából, meg egyébként is Forma-1-es versenyzők és Bessenyei Péter parádéztak a Lánchídnál, azt meg nem szabad kihagyni!

És hogy miből lesz a staféta? Hamarosan kiderül!

Köszi, hogy ma is benéztél! Pussz:

Mesi

2008. május 12., hétfő

Dugóban

Magdi néni! Ha olvasod ezt a bejegyzést, kérlek, nézd meg a legvégét először és ne haragudj!

Pénteken Lackó kollégám megkért minket, hogy vigyük fel őt Pestre. Nem kicsit örültem ennek, mert már nagyon régen el akartam menni a Rayherbe, hogy újítsak néhány cuccot, szóval nem sokáig kellett győzködnöm magam. Gábor viszont éjszakás volt előtte és utána is, de a boldogságomért mindent...

Délután kettőre kellett célbarepíteni Lackót, 11 után el is indultunk minden eshetőségre felkészülten - és ezúttal nem is volt hiábavaló a sietség. Pest határáig simán ment minden, viszont amint felhajtottunk a Hungáriára, már kanyarodtunk is le az őrületes kocsisor láttán. Menjünk a Nagykörúton, javasoltam okosan. Ekkor volt 12.30. Lackó még nyugodtan üldögélt hátul, én rögtönzött városnézést tartottam, napsütés, nagyváros, nagy jókedv - egészen a Ferenc körútig. A kocsisor cammog, visszafordulni már nem lehet, bár a Blahán Gábor megpróbált helyezkedés címén tolatni pár métert, mire a jobbról érkező sofőr benézett a felém eső ablakon és ráfeküdt a dudára. Miután visszagyömöszöltem a szívemet a helyére, halkan megjegyeztem, hogy ha most belénk jön valaki az öngyilkos manőver miatt, először engem fog kilapítani. Meg engem, érkezett hátulról, ja persze, Lackó is a jobb oldalon ült, egyre idegesebben. Menjél Kombinoval, nézd, milyen szép sárga és hosszú, ajánlgattam neki vigyorogva, de valahogy nem volt hozzá kedve.

Fél óra alatt haladtunk 500 métert. Szépen fogy az üdítő, szól a zene, nem is olyan rossz ez, gondoltam, merengésemből Gábor üvöltése vert fel: "Mennyémáazanyádződalámpavakegér!!!" SOHA nem szokott ilyen alpári lenni, siettem megnyugtatni utasunkat, aki hümmögve pislogott az órára és megkérdezte, hogy messze vagyunk-e még. Messze. Nagggyon messze. 13.15-kor elértük az Oktogont, itt már rutinosan rátapadtunk egy bennszülött autójára, és követtük, mintha muszáj lenne. Persze mindig a másik kocsisor mozdult, mint amiben mi vesztegeltünk, messze vagyunk-e még, érdeklődött óvatosan Lackó, mire ismételten felajánlottam neki a tömegközlekedést, ezúttal már minden vicces kedvemet félretéve. Ezúttal sem tetszett neki a Kombino, nem is értem, pedig a déli járatokon a szeretet lakozik, mindenki ölel mindenkit. Gyanítom, ő már csak a célját szerette volna minél jobban megközelíteni...

Amikor megpillantottam a távolban a Nyugati épületét, már 13.25 volt. Néztem volna még sokáig az Eiffel tervezte remekművet szívesen, csak kicsit öszerezzentem, amikor Gábor (az én kulturált és udvarias párom!) száját a következő szavak hagyták el:
"Nemengedlekbeakkorsekisanyám!", "Nenézzémáteszerencsétlenhülye!", meg "Mennyémáteszemétláda!", valamint "Kérsz egy cigit te is, életem?" Itt már láttam, hogy baj van.

13.30-kor kifejtem Lackónak, hogy milyen nagyszerű dolog a föld alatt közlekedni, mert ott nincsen dugó, hacsak nem ugrik valaki a metró alá vagy nincsen BKV-sztrájk, és nyugodjon meg, VALAHOGY odaérünk az Árpád-hídhoz, ha a fene fenét eszik is. Így 13.38-kor és az Oktogon után kb. 20 méterrel szépen autóból ki, öltöny fel, menetjegyre pénzecske zsebrevág és hajrá. Futva közelítjük meg a Nyugat téri metróaluljárót, pici szlalom és akadályfutás a lépcsőn, jegyautomata bemér... Hmmm... Papírpénzzel nem megy. Maradj itt, ne mozdulj, kiáltom Lackónak, tépek ezerrel az újságoshoz jegyért. Zsákmány megvan, lyukasztunk, felmutatunk, kulturáltan sodródunk és átverekszünk, kék szöcskére fel - telefon csörög. Gábor jelenti, hogy már a Nyugati magasságában tart, gyorsan útbaigazítom a Váci útra való lekanyarodást illetően, időtényező 13.45.

Szeretjük a metrót, mert a metró gyors, a metró ügyes, a metró okos, de főleg én, hogy ezt így kitaláltam. Árpád-hídnál felmegyünk, Lackó leszállítva, már csak Gábort kellene valahogy megkeresni ebben a szééép naaaagy városban benne, hehehe. Tempózok a Vácin vele szemben, közben telefonon navigálok, ezalatt az elfogyasztott üdítőmennyiség bőszen nyomja a vészcsengőt. Húazannya... Benzinkútra be, mosdó célbavesz - telefon csörög és Gábor büszkén közli, hogy nagyszerű parkolóhelyet talált a... hol is? A Huba utcában. Honnan a fenéből tudjam én fejből, hogy melyik a Huba utca, mi vagyok én, GPS? - morgom dühödten és kisasszézok a kút elé. Tírara-tírara... csak le ne szólítson valaki, próbálok beleolvadni a környezetbe, Gábor közben kiér VALAHOVÁ, ami megtévesztésig hasonlít a Váci útra, csak azt nem tudjuk, melyik végére. Keresd meg az ESSO-kutat és gyere be értem, ordítom neki a telefonba, és elátkozom a tájékozódási képességét, meg az eszemet, hogy miért is hagytam egyedül. Két perc múlva megint hív, és örömtől ittas hangon közli, hogy most parkolt le a kúttal szembeni kis utcában, már lát is engem, és bár az agyam majd' eldurran, amikor meglátom, elröhögöm magam. Tök büszke magára, hogy idetalált, igaz, az autó megevett ugyanannyit Pesten, mint Kiskunhalastól eddig, elrágtunk egy doboz cigit és folyik rólam a víz, de nem veszett el örökre a szerelmem és Lackó is a rendeltetési helyén van. 14.25. Huhh...

Nnnna. Irány a Rayher. Természetesen NEM autóval, hahaha, majd ha fagy! Szépen bliccelünk. Séta a Lehel térre, veszünk egy hambit, mert eddig eszünkbe sem jutott, hogy ma még nem ettünk. Míg nyammogunk, Lackó hív, hogy ő már végzett és megnézne egy filmet a barátjával, ha még nem fejeztük volna be a vásárolgatást. Nem is kezdtük el, sóhajtom, betúrom a hamburgert, és kiegyezünk fél hatban.

Innen már nem is izgalmas a történet, megúsztuk a gonosz jegyellenőröket, két órát csodálkoztam a boltban és vettem néhány csodaszép holmit. Gábor közben megtanulta könyvből a decoupage-technikát és kifejtette, hogy ez neki mennyire bejön, aludt egy kicsit ülve a bolt közepén - itt jegyezném meg, hogy miután az eladó hölgy látta rajta, hogy alig él, hozott neki egy széket, ezért külön piros pont jár a boltnak! Íme a zsákmány:






















3 ív gyönyörű papírt vettem (azért csak ennyit, mert még van a múltkori K&C papírjaimból, és ebben a hónapban a Gábornak készített minialbumommal is nyertem jópárat - csak győzzem feldolgozni...), fadíszeket, figurás miltonkapcsokat és fémfüggőket. A legjobban azonban a kis rózsás fém kapcsok tetszenek, szinte sajnálom felhasználni őket, olyan szépek!

Hazafelé már csak azon aggódtunk, hogy azért este 9-re otthon legyünk. A dugóhelyzet kifelé ugyanaz volt, plusz Lackó bejelentette, hogy azért ő most enne egy BigMac-et, ettől eltekintve simán ment minden. Még egy kávéra is volt idő otthon, munkába indulás előtt... Szegény drágám, nagyon fáradt volt, de a hosszú hétvégén rendesen kipihente magát, remélem! Mindenesetre igyekeztem békén hagyni és halkan készítgetni az albumot, amin éppen dolgozom. Mert nehogy azt higgye valaki, hogy csak mert nem töltöttem fel mostanában képet a scrap.hu-ra, lazsálnék! Nem-nem! Csak épp egy meglepinek szánt, 18 oldal + borító nagyságú, varrott albumon dolgozom, azt meg ugye nem célszerű mutogatni, tekintve, hogy Gábor szülei is bele-belenéznek a blogomba.

Ezúton üzenem Nekik: azért mondtunk Szegedet, hogy ne aggódják halálra magukat... Bocsánat...

Köszönöm, hogy ma is itt jártál, és ne feledd: éljen a tömegközlekedés - kíméld a környezetet és az idegrendszeredet!

Pussz: Mesi

2008. április 28., hétfő

Matrica házilag

Találtam egy érdekes tutorialt az egyik kedvenc külföldi oldalamon, a ScrapScene-en amelyen a legújabb trendeket mutatják be napról napra. Egyből fellelkesültem, a készülő minialbumomhoz éppen jó is lesz ez a technika. Ami kell hozzá:


  • széles, teljesen átlátszó ragasztószalag

  • nyomtatott ábrák, vagy újságpapír-kivágások

  • kis tálkában víz

  • papír kéztörlő vagy ilyesmi


Na hajrá!


1., A kívánt ábrát nagyjából vágjuk ki. Csak arra kell figyelni, hogy ne legyen szélesebb, mint a ragasztószalag.




2., Ragasszuk le teljesen és légmentesen az ábrát, és a körmünkkel jó alaposan simogassuk rá a ragasztót. Most már rendesen körbe is lehet vágni.









































3., Most jön a csel: az egészet dobjuk bele egy tálka langyos vízbe és áztassuk pár percig.





4., Vegyük rá valamilyen módszerrel a macskát, hogy közben ne igya meg a vizet, illetve azonnal vegye ki a szőrös mancsát a tálkából, mert különben felrúgjuk, megnyúzzuk stb.











































5., Amikor már jól átázott a papír, óvatosan ledörzsöljük a ragasztó hátoldaláról, hogy a tinta rajta maradjon.


6., Miután rájövünk, hogy ez a módszer tintasugaras nyomtatóval nem működik, CSAK ÉS KIZÁRÓLAG LÉZERNYOMTATÓVAL, vegyünk be egy nyugtatót és kezdjük az egészet elölről. Szerencsés esetben a fent említett lépések után lesz egy csuromvizes, de egyértelműen matrica kinézetű, kissé ragacsos valamink.






7., Pofával lefelé terítsük le száradni egy papír kéztörlőre. Ha teljesen megszáradt és jól dörzsöltünk az előbb, a ragadósság megmaradt.




8., Voilá! Kész a matrica! Ezután már csak felragasztjuk a kívánt felületre és marhára örülünk magunknak.





Akinek ez nem elég, itt megnézheti az eredeti tutorialt is. Az már szintén saját tapasztalat, hogy fényes felületű papírral nem működik a dolog, mindenképpen valamilyen puhább papírra nyomtatott vagy normál újságból kivágott ábrával érdemes próbálkozni.

Ezen az oldalon téma szerint csoportosítva szinte minden alkalomhoz lehet találni megfelelő matricánakvalót. Elmentettem, és egy egyszerű excel táblázatba beillesztve méretre igazítottam őket, így már könnyű volt kinyomtatni.

Nem tudom, mennyire alkalmazható ez a cellux fotón. Aki félti a képeit, inkább csak mellette ragasztgasson. De mivel ezt egy scrapbookkal foglalkozó oldalon találtam, ők csak tudják, hogy ez most savas vagy nem. Mindenesetre jól mutat.
Jó szórakozást!

Mesi

2008. április 23., szerda

Virágok, miltonkapcsok és varrógép

A most készülő családi albumot varrni fogom, határoztam el magamban a múlt héten, és már felsejlett lelki szemeim előtt egy finom, míves papírokból, csipkékből és selyemvirágokból álló, rafinált albumcsoda, amit könnyes szemmel lapozgat a család egy nyári délutánon a kerti hintaágyon ülve. Elő hát a varrógéppel! Bekommandózok a scraproomomba, mert nekem már ilyenem is van, és befekszem az asztal alá, ahová a múltkori rendrakáskor életem párja betuszkolta a gépet. Őskövület Neumann gép, őskövületi súllyal, persze, hogy nem bírom kicibálni. Mizo érdeklődve somfordál körülöttem, ha lefekszem, ő is ellapul, és persze megint útban van, majd bemászik a sarokba és magára rántja a cérnásdobozt. Gyorsan kivágom, a múltkori varrógépes akciója után amúgy sem szívesen engedem be a szobába.

Az úgy volt, hogy a patchwork-takarómat varrtam, míg Gábor a hátam mögött feküdt és olvasott, Mizo meg az asztal szélén ült és érdeklődve figyelt. Micsoda idill, gondoltam magamban, ám ez szertefoszlott, amikor Őmacskasága egy hirtelen mozdulattal bedugta a szőrös kis mancsát a fel-le mozgó tű alá. Egy pillanat alatt történt. Mesi széket kirúg, visít-toporzékol-jajveszékel, Mizo ordítva nyávog, Gábor ugrik, könyvet eldob, varrógépet konnektorból kihúz, macskát ölbekap... Csönd. Vagy fél percig még némán meredtünk egymásra így hárman, aztán Gáborból kirobbant a röhögés. De röhögtem már én is, könnyes szemmel, egyedül Mizo nem díjazta a humorunkat, mert leugrott Gábor öléből és farokfelcsapva, sértődötten odébbállt. Azóta nem nagyon szereti a varrógépet. Gábor utólag megjegyezte, hogy majdnem infarktust kapott, amikor egyszerre kezdtünk el ordítani a Döggel, pedig nem is varrtam át a mancsát, csak a tű felső részénél lévő foglalat nyomta oda a talphoz, így azért vér nem folyt.

Na, ezt elkerülendő most nem fog bent lebzselni, amíg én varrok, azt garantálom. Hogyisne, majd megcsócsálja a szalagjaimat meg a gyönyörű selyemvirágokat, amiket most szereztem. 300 Ft-ért újítottam egy olyan ronda művirágcsokrot, amilyet még nem látott a világ. Volt benne mindenféle növény, a piros pipacstól a nárciszon át a szegfűig minden; szóval olyan műanyag-vázába-poros-horgolt-csipketerítőre való borzalom. Fotós barátom meg is jegyezte, hogy ha nem tudná, hogy a kezemben ezek a cuccok átlényegülnek, azt hinné, hogy ízlésficamban szenvedek, valamint nem szégyelltem-e végigmenni ezzel az utcán. Biztosítottam, hogy nem és még az üzletben nekiálltam szétkapni a csokrot,hogy aztán otthon egy kis vasalgatás után kb. 60 remekbe szabott selyemvirág boldog tulajdonosává váljak. Ja, és vettem egy doboz miltonkapcsot is 220 Ft-ért. Szépen beleszurkáltam őket egy dobozba, majd körömlakkal estem neki, így van egy 100-as csomag színes fejű miltonkapcsom is. A csillámos úgy készült, hogy színtelen lakkal bekentem a kapocs fejét, belemártottam csillámporba, száradás után pedig újabb réteg lakkal rögzítettem, hogy ne peregjen le. Alkotásra fel!











Mivel a családi album ajándékba lesz, nem szeretném még lelőni a poént, így képeket addig nem is tudok felrakni. Ha teljesen elkészül, részletes leírással és fotókkal fog itt szerepelni, ígérem. Addig is megmutatom a legutóbbi staféta-képemet, amelynek témája az anyaság volt.





Merített, virágszirmos papírt használtam alapnak, hozzá bordó batikolt papírt a fénykép alá és ebből vágtam ki a szalagokat is, amelyekre egy-egy szem fagyöngyöt fűztem fel. A címkéket a Canon oldaláról nyomtattam, ezek is merítettpapír mintájúak. 3 gomb még és ennyi. Még soha nem csináltam ennyire egyszerű oldalt, de minél tovább nézem, annál inkább tetszik. Hátha belejövök.













Most megyek és csinálgatom tovább a családi albumot, Mizo bármilyen jellegű közreműködése nélkül persze.

Köszi, hogy benéztél!

Mesi

2008. április 14., hétfő

Egy nehéz hét nehéz vége

Szörnyű héten vagyok túl. Hétfőn még egész normálisan indultak a dolgok, gyanakodtam is, a hétfők általában nehezebben érnek véget. Szerdán egy törzsvásárlónk, aki nem éppen az agykapacitásáról híres, összekevert a szomszéd üzletben dolgozó hölggyel és azt állította, hogy rossz alkatrészt adtam el neki. Miközben nem is árulunk alkatrészt. Ezen még mosolyogtam, és egyik-fülemen-be-másikon-ki hozzáállással erősen a scrapponthu-ra összpontosítottam, de amikor másodjára vádoltak meg aznap valami marhasággal, már kezdtem morcolni. Csütörtökön egy tollas kalapos öreglány leordította a fejem. Erőszakos nénikét kell elképzelni, aki, ha nem eszed meg a sütijét, lenyomja a torkodon. Mire észbekaptam, már fel is bosszantott, de aztán scrapponthu bekapcs, nézeget, mondjad. Néha egy hangosabb szóra azt vizuáltam magam elé, hogy rászabadítom Mizokámat a tollas kalap-gyűjteményére, hogy élvezné a kis drága... Azért a néni kellőképpen kiborított, így amikor hazamentem, szerelmet vallottam a Dögnek és azt állítottam, ő a világ legédesebb cicája. Mondom, nagyon ki voltam akadva...

Este szkreppelésbe fojtottam a bánatomat. A héten én kaptam a megtisztelő feladatot a Magyar Scrapbook Portálon, hogy a gyorskör házigazdája legyek. Azt a feladatot találtam ki, hogy egy nem szokványos formájú művet kell alkotni, amit ajtódíszként használhatunk. Így hát megszületett a világ leggiccsesebb ajtóakasztója. Rózsaszín felhőkön ücsörögnek a betűk, olyan home-sweet-home-módon, mert azért mégiscsak otthon a legjobb. Először csak a betűk lettek volna, de ennyi sokkhatás után KELLETT a rózsaszín köd! Valahol láttam már egy hasonló készletet digiben, nagyon megtetszett akkor ez a rajzfilm-szerű vonalvezetés, és állítom, bánat ellen kiváló.




Részletfotók:

















Pénteken a munkahelyről kellett elkéredzkednem, mert a Távhőnél nem voltak a helyzet magaslatán és mindent összevissza könyveltek. Jót ordítoztam velük, de legalább levezettem egy kicsit a feszültséget. Azért elég is volt ennyi.

Szombaton, hála az égnek, nem én dolgozom. Épp csak egy fotózásra ugrok be Tamáshoz, mert sietős lenne már feltenni a művemet a scrapponthu-ra - és nini, egy mérges vásárló, aki azt állítja, hogy én a múltkor a telefonban úgy mondtam... Naneee, menjetektiajó...! Irány haza, egész délutánra bezárkózom a szobámba és netezek meg fotókat retusálok a készülő albumhoz. Mennyei béke, ez az igazi élet, még Mizokáról is lövök néhány jó képet, ahogy elbújva alszik, én meg pofátlanul felébresztem és szemenvakuzom. Így ébressz fel legközelebb, te kis szemét, ugye, milyen rossz ez, hihihi...



8 körül eszembe jut, hogy Gábor éhes lesz, ha 10-kor hazaér. Szalad a lakás, a mosott ruha még a gépben figyel, hegyekben áll az edény a mosogatóban - trehány voltam, na! Ámokfutás kezdődik a lakásban, Cicamizón kétszer átesem, nemhiába ő a legképzettebb Micsinátor és Útbanlevész. Csiripöri nokival és ubival lesz a vacsi, tök tuti, csak később veszem észre, hogy elfogyott az őrölt paprika. Rohanás Szilviszomszédhoz, aki vigyorogva megjegyzi, hogy éppen kérdezni akarta, hogy ki az a normálatlan, aki 9-kor kezd el főzni, de amikor bement a konyhába, a párját a tűzhely mellett találta, úgyhogy megjegyzés sztornó.

Utolsó pillanatban lesz kész a kaja, Gábor hazaesve csak a rendet, tisztaságot és a meleg vacsit látja - a fenébe, még azt hiszi, hogy egy rendes úrilányt készül feleségül venni... de azért jó, hogy örül. És még fel is világosít, hogy mellesleg volt otthon paprika is, csak galádul elbújt a cukor mögé.

Vasárnap punnyadás ezerrel. Szinte már sok is a jóból, ezért délután kitaláljuk, hogy elmegyünk egy nagyot biciklizni a szép időben. Régen rendszeresen tekertem, de amikor tavaly nyáron ellopták a lépcsőházból a biciklimet, megfogadtam, hogy nem veszek helyette újat - úgyis kereke kelne. Most viszont Anyósjelölt felajánlja Gábor tesójának a biciklijét, ami a garázsban porosodik, hát hajrá! Nagggyon sportosnak érzem magam, walkman-mobil a fejemen, ordítva énekelek: kétség nem fér hozzá, én egy trendi és edzett csaj vagyok. (Gábor meg figyeli helyettem a forgalmat, hogy el ne csapjon egy autó, ugyanis semmit nem hallok.) 3-4 km után kitalálom, hogy menjünk ki a munkahelyére, ami kb. 18 km oda-vissza, ebből vagy 5 km földút. Életem párja kicsit furcsán néz, biztos ez, nagyon régen bringáztunk, de én állítom, hogy ez igenis remek ötlet. Hát jó.

10 perc múlva szomjas leszek. A vigyor olyan látványosan tűnik el a fejemről, hogy Gábor egyből észreveszi, és miután elmondom az okát, kicsit bosszús lesz. Ennyit a nagy biciklitúráról, morog, ám én kötöm az ebet a karóhoz, hogy az 5 perce látott útmenti tanyán biztosan kapok egy pohár vizet. Próba-cseresznye. A srác a tanyán nemhogy egy pohár, de egy egész üveg ásványvízzel kínál, öröm a köbön, mehetünk tovább.

Amikor beérünk az erdős részre, Gábor azt állítja, hogy majd minden tele lesz őzekkel és nyuszikkal, kíváncsian nézelődöm, de sehol semmi. Hisztigép indul, hol vannak a megérdemelt nyuszikáim, és egész addig kicsit morcosan tekerek, míg a crossmotorosok le nem kergetnek minket az útról. Hirtelen 4-5 gyönyörű őzike szökell át előttünk, kicsit messze vannak, de igazi őzek, az meg már csak hab a tortán, hogy Gábor német főnökének tanyáját is megpillantjuk. Orwelli állatfarm, kakasok, disznók, gyögytyúkok mindenütt, de a kutyáktól kicsit megijedek és visszamászom a bringára. Akkor már érzem, hogy valami baj van a lábammal, de még csak Gáboron röhögök, hogy feltörte a fenekét a nyereg - de nem baj, visszanyal a fagyi, hazafelé már a lépcsőn alig bírok felmászni. Nincs izomlázad, kérdezi Gábor, mire összeszorított fogakkal közlöm, hogy nincs és nem is lesz. Aha...

Hajnalban úgy ébredek, mintha spanyolcsizmába szorították volna a combomat. Óvatosan megpróbálom masszírozni egy kicsit, mire Mizo felébred és bőszen vadászni kezd a kezemre a takaró alatt. Csekély 5 kilójával lendületből veti magát a lábamra, erre akkorát ordítok, hogy Gábor frászt kap. Átveszi a masszírozást, ám a macska nem tágít, én meg csikorgó fogakkal ígérem meg neki, hogy ha lábra bírok állni, azon nyomban kibelezem. Hiába. Eddig is tudtam, hogy nagy eséllyel pályázhatna "A Világ Legbosszantóbb Állata" címre, de most már világossá válik, hogy "A Világ Legszebb Ágyelője" címet is magáénak tudhatja hamarosan, csak kapjam el egyszer. Majd reggel. Most beveszek egy Advilt és elájulok. Jóccakát.

Ezt már hétfő délután írom, a lábam egész jól helyrejött - hétvégén mehetünk újból bringázni!

Nem röhögni! Üdv:

Mesi