More Than Words & Sugallatok challenge 2019 March

"Is this the real life? Is this just fantasy?"

Nem, ez nem egy Queen témájú alkotás, hanem a prágai John Lennon-falnál készült képeinket foglaltam oldalba. Nászutunkat ebben a gyönyörű városban töltöttük, és megtaláltuk ezt a nagyon érdekes és békés helyet egy kis eldugott utcácskában. Miután a telefonomban itthon újra ráakadtam az ott készült képekre, egyértelmű volt, hogy a More Than Words challenge-re ezeket fogom használni. A szóinspiráció FANTASY volt, a kreatív kihívás pedig az, hogy használjunk szárnyakat az oldalon.

"Is this the real life? Is this just fantasy?"

No, it's not a Queen-themed page, but a layout about the John Lennon-wall in Prague. We spent our honeymoon in this beautiful city and found this really interesting and peaceful place on a hidden little street. Once I found our colorful photos again in my phone, it was obvious, that the fantasy challenge of the More Than Words blog will be made with them. The challenge was the following:

Word Inspiration - FANTASY

Creative Challenge - WINGS

Fantázia... Képzelet... Attól tartok, sajnos ez a szép idézet csak a képzeletünkben teljesülhet, de talán ha mindannyian és egyszerre próbálnánk, egyszer valóra válhatna. "Mondhatod rám, hogy álmodozó vagyok, de talán nem én vagyok az egyetlen."

Ahogy fotózkodtunk a falnál, két férfi érkezett oda. A fiatalabb leült a földre, s a turisták gyűrűjében gitáron játszani kezdte John Lennon híres Imagine c. dalát. Először bátortalanul, aztán egyre hangosabban az összes jelenlévő vele énekelt. Barátok és ismeretlenek, párocskák és egyedül érkezők, helyiek és turisták csak daloltak, daloltak, könnyekkel a szemükben és egymás kezét fogva. Eközben az idősebb fickó segített fotókat készíteni, így mindenki hazavihette ezt a csodát - nem csak a szívében, hanem képen is. Azt hiszem, ott és akkor valami varázslat történt.

Fantasy... Imagination... I think this quote is unfortunately just a fantasy, but if we all try it hard, maybe sometimes it can be true. "You may say I'm a dreamer, but I'm not the only one."

As we took our photos, two men came to the wall. In the circle of the tourists the jounger one sat down to the ground with a guitarre and began to play Lohn Lennon's famous "Imagine". All the people sang the song together, first shyly but later louder... Friends and unknown people, couples and lonelies, locals and tourists just sang, sang together, with tears in their eyes and holding eachother hands. The other man helped making photos, so all the people could bring home this little wonder, not just in the hearts but on pictures as well. I think a miracle happened right there.

Úgy éreztük, szárnyunk nő és a dallal együtt repülünk. Ezt jelképezik az oldalon a chipboard szárnyak. Látod az IMAGINE szót a falon? Ezt folytattam az oldalon az idézettel. Silhouette sketch pennel rajzoltam meg és a géppel vágtam ki a szavakat, majd filccel színeztem türkizre, s már kész is volt, tadááámmmm....

We all felt like we had wings and flied together with the song. The chipboard wings represents this feeling. Can you see the word IMAGINE on the wall? I kept going with the song on the page. I used my Silhouette machine with black sketch pen to draw the words, and after that I cut them out with the machine. Some coloring with a blue fiber pen, and tadaaaa...!

Egy Mintay papíron láttam meg ezt a happy-hippi-buszt és a fényképezőgépet. Hát nem cukik? A buszt kicsit átszíneztem, hogy jobban illeszkedjen az oldal színeihez. Felhasználtam még egy mosolygó napocskás kitűzőt, gyöngyöket, Sizzix-szel vágott pitypangokat és egy halom virágot természetesen. A hátteret fehér gessóval, vízfestékkel és mistekkel készítettem. Kékre festett szizál, dekorkavicsok, mikrogyöngyök és csillám gondoskodnak az igazán bohókás kinézetről. Ezzel az oldallal nevezek egyúttal a Sugallatok márciusi kihívására is. Az ő moodboardjukat használtam, és az oldalam stílusát is a bohém stíluskihíváshoz igazítottam.

I found this happy-hippie-van on a Mintay paper with the camera together. Aren't they fancy? I used a badge with a smiling sun, beads, die cut elements, and a lot of flowers of course. I made the background with white gesso, watercolours and mists. Used some blue sisal, decor stones, microbeads and glitter for a really boho look. With this layout I will also participate on the monthly challenge of the hungarian mixed media group Sugallatok. I used their moodboard and style inspiration, which is in this month: boheme  

Remélem, ezzel a színes és vidám alkotásommal a te arcodra is sikerült egy nagy mosolyt csalni. Köszi, hogy benéztél!

I hope I could bring a big smile on your face with this happy and colorful layout. Thanks for stopping by!

More Than Words challenge 2019 February

Folytatom az esküvői képeink feldolgozásást. Először minialbumot akartam nekik, aztán találtam egy 12x12-es tasakos fotóalbumot, és így a gyönyörű képeink nagy méretben és méltó formában kerülhetnek megőrzésre.

A kreatív fotózásunk Szentendrén, ebben a kedves Duna-parti kisvárosban volt. Ez a két kép nagy kedvencem: olyan, mintha Görögországban lennénk, és a hangulata is annyira kedves és vidám!

Ezzel az oldallal nevezek a More Than Words challenge februári kihívására, melynek témája: ALWAYS, és a technikai kihívás egy idézet szerepeltetése az alkotáson. Nagy kedvencemet, a Lady Gaga - Bradley Cooper főszereplésével készült film egyik idézetét használtam, mert úgy érzem, a film szereplői is olyan szenvedélyesen szerették egymást, mint mi. Ezekre a pillanatokra mindig szeretnék emlékezni.

I keep on going with our wedding photos. First I wanted to place them into a minialbum, but later I found a big 12x12 scrapbook album with plastic page protectors, so I decided to make big pages. So I can give our beautiful pictures a worthy frame.

Our creative photo shooting was in Hungary, Szentendre. This is a beautiful small town on the side of the river Danube. These photos are my favourites: they look like we were in Greece, and they have such a lovely and happy mood shining through!

With this layout I'd like to participate to the february challenge of More Than Words. The word inspiration is ALWAYS, the creative inspiration is using a QUOTE. I used a quote from the movie A star is born (starring Lady Gaga and Bradley Cooper), because I feel that they loved each other so much as we do. And I'll always remember us this way.

Pár részletfotó. Struktúrpasztával stencileztem, használtam repesztőpasztát, 13Arts szivárványport és Ayeeda mistet. Aztán történt egy kis baleset, míg a hátteret készítettem: a mist felét ráborítottam az asztalra és kis híján megőrültem, mert minden türkizben játszott. De aztán végül minden jól alakult, úgy vélem. Megszerettem ezt az oldalt.

Some close-ups. I used stencils with structure paste, crackle paste, 13Arts rainbow powder and Ayeeda mist. A happy accident happend when I made the backround: I poured the half of the mist onto my desk, so everything became turquise and I almost went crazy, haha... But after that everything turned out nice, I think. I love this page, really.

A betűket géppel, a tollakat kézzel vágtam ki, egyesével, így már az is egy kihívás volt, hogy felragasztgassam őket az oldalra.De nagyon élveztem a folyamatot, mert a régi szép scrapbookos időkre emlékeztetett, aikor még nem volt ennyi előregyártott elem, matrica és csillivilli díszítőelem, és mindent mi magunk készítettünk egy kisollóval és végtelen türelemmel. Ez a tevékenység azóta is mindig megnyugtat, és ez jelenti nekem az igazi kreativitást, ezért gyakran azóta is magam csinálom a díszítőelemeimet.

I die-cut the letters with my machine and the feathers by hand, one by one, so it was a real challenge to glue them all on my page. But I really enjoyed the process, because it remains me the old times, when there weren't so many premade things, stickers and trendy embellishments, so we made all these small details by hand with the help of a pair of scissors and with a lot of patience. This progress calms me and makes me feel craetive, so I make my my embellishment very often my own.

I hope you like my page!

More Than Words challenge 2019 January

Az idei évre elhatároztam, hogy többet és rendszeresen fogok alkotni. A rendszeresség amúgy is központi szerepet kap az életemben, amihez a Bullet Journalomat hívom segítségül.

3 különböző kihívássorozatban tervezek részt venni, ezek közül az egyik a MoreThanWords blogon fut. Az első téma inspirációs szava a CÉLOK, az alkalmazott technika pedig a JOURNALING. Ezt az art journal oldalt készitettem.

Céljaim ebben az évben:

• Gyakrabban sminkelni és hordani a csinos ruháimat
• Kitartónak lenni és megcsinálni a vizsgámat, és félretenni egy nagyobb összeget
• Több időt tölteni a férjemmel, a családdal és a barátainkkal
• Mindig előre tekinteni
• Elutazni olyan helyekre, ahol még nem jártunk Európában
• Alkotni, olvasni, és ebből inspirálódni

In this year I want to be more organized. In this big project I will use my Bullet Journal to help me. So I decided to take part in several scrapboooking challenges. This art journal page was made for one of them, about my BuJo and my goals. This is my entry for the More Than Words blog monthly challenge.

The January challenge is based on a word inspiration and a creative challenge:

Word Inspiration - GOALS

Creative Challenge - JOURNALING

My GOALS are:

• Wearing my prettiest clothes and make-up, and beYOUtiful
• Trust in myself and don't give up: make my exams and save a bigger amount of money
• Spending more time with my husband, family and friends
• Always looking forward and not back
• Travelling more, exploring Europe
• Creating, reading and live inspired

Here are some close-ups, I hope you'll love it! Have a succesful new year!

Csak egy átlagos nap

Amikor reggel háromszor nyomtam le a szundit, és fél órával munkakezdés előtt még feküdtem, még tök nyugodt voltam, hogy ma sem fog történni semmi érdekes. Végülis 6 órától a konyhán leszek, két felszolgálóval (Antoan és Priscilla) az oldalamon, gyorsan lenyomom ezt a kedélyes szombat hajnali műszakot, aztán szépen visszafekszem és alszom tovább, hogy a másnapi óra-előreállításra (pusztuljon, aki kitalálta!) kipihent legyek, ha már megint sötétben kell munkába járnom egy darabig. Szépen bevánszorgok dolgozni, jó tempóban nekikezdek, 6.30-kor megjön Antoan, és indulhat is a nap.

6.45-kor kinézek a konyhaajtón... és barátságosan integet két vendég. Emberek, normááááálisak vagytok? Szombat van, a reggeli 7.30-kor kezdődik, mi a búbánatos jó fenét csináltok itt? Kitrappolok, felvilágosítom őket a pontos időről, meg arról, hogy még csak most kezdem előkészíteni a meleg ételeket, okéoké, nem baj, várnak. Jó. De nem lehetne máshol, mert ha a többi vendég meglá... ööö, késő, már megláttak. És jönnek befelé. Visszafarolok a konyhába, magamra csukom a lengőajtót és kettes sebességbe kapcsolok.

Antoan próbálkozásai, miszerint még egy háromnegyed óráig távol próbálja tartani a vendégeket a büféasztaltól, rendre kudarcba fulladnak, jól van, hagyjuk is. Kiviszem az első adag bacont, hát látom ám, hogy két nő épp a konyhaajtó melletti bárasztalra készül lecuccolni. Udvariasan mondom az egyiknek, hogy a reggelit a reggelizőteremben kellene elfogyasztani, tegnap csak azért lehetett a bárban is enni, mert rottyon volt a hotel és nem fértek be egyszerre mind, de most van kb. 15 szabad asztal bent. A nő rámmered, mint aki ufót lát, majd közli, hogy de ő akkor is ott szeretne enni, és lecsapja a tányérját az üvegasztalra.

Kössssz. Semmi baj, egyél, ahol akarsz, legközelebb akár a recepción, a hallban vagy a vécében. Bánomisén. Csak az a fontos, hogy most feltétlenül a konyhaajtóba ülj, úgy, igeeeen, sőt tedd ki magad mellé a padlóra a táskádat is, jóóólvaaaan, így legalább testközelből érezheted, ha odaégetek valamit, és remélem, ha a felszolgáló a táskádon átesve a nyakadba dobja a forró lágytojást vagy a szennyes edényt, nincs harag. Ajtó újfent becsuk, Mahlzeit.

Még nincs 7.30 amikor konstatálom, hogy máris felfalták az összes rántottát. Most kéne kész lennie az első adagnak, ehhez képest állhatok neki a másodiknak, mert már 12 ember ül a teremben és sáskajárásosdit játszanak. Vidám napunk lesz. Hármas sebességben vágom a hagymát, és akkor megtörténik a baj - lendületből hozzászeletelem a jobb hüvelykujjamat is, kb fél centi magasságban, körömmel együtt. Kés eldob, vérfürdő, hogyazakibeb@szott, de jó, hogy senki nem ért magyarul, Antoaaaancsukdbeaztakurvaajtót, lekapom a főzőlapról a Käsekrainert, és körülnézek. Hol a francban van ilyenkor valaki, aki ráér? Kiszaladok a folyosóra az iroda felé, pont ott bóklászik az éjszakás recepciós, Evelyn. Gyorsan felméri a helyzetet, visszanyomjuk a hiányzó darabot az ujjam végére, fertőtleníteni nincs idő, két ragtapasz rá keresztbe, kiválasztok egy piros színű ujjszorítót, hogy ne látszódjon, ha átvérzik, gumikesztyű rá, ámen. Mehet tovább. Most már fullon van a terem, holott elvileg most kezdődne a reggeli, hogy az ég szakadjon rájuk. Priscilla meg még sehol. Apropó, mit keres itt még az éjszakás? Na mindegy, köszi, Evelyn.

8.00-kor Priscilla is befut, vesz egy nagy levegőt, és elkezd megállás nélkül beszélni, ahogy szokta. Gyorsan tájékoztatom a helyzetről és kizavarom a placcra. De hát meg kell mondani nekik, hogy csak 7.30-tól van reggeli, mondja nagyokosan, köszönjük Priscilla, szerinted nem próbáltuk? De hát ez Unsinn, meg Wahnsinn (képtelenség meg őrület), mondja, igeeeen, tudjuk, de menj már ki dolgozni az Istenért, úszik az egész kóceráj.

Nnna. Hátha most lesz egy kis nyugi, hogy a fele már lement 8.10-re. De nem. Ezek ketten, mihelyt van két szabad másodpercük, óvodásdit játszanak és mindenen összevesznek. Például még mindig azon, hogy Priscilla kifejti, hogy miként kell udvariasan tájékoztatni a vendéget arról, hogy mikortól van reggeli, mire Antoan vérben forgó szemekkel közli, hogy ne higgye, hogy nem próbáltuk meg, de nem sikerült, mert ezeknek valami konferenciájuk van. Konferenciájuk, nofene... Kimegyek a recepcióra, tudnak-e erről valamit, hogy hamarabb kellett volna kezdeni. Persze, hogy nem. Na itt a hiba, ha a vendég nem kéri korábbra a reggelit, honnan a kénköves pokolból tudjam?! Oké, mindegy, kiballagok a hátsó ajtóhoz és a hirtelen támadt üresjáratban elszívok egy cigit.

Mire visszamegyek, Antoan éppen lendületből borít le 3 poharat a kuka mellé, még csak ez hiányzott. És állnak ott ők ketten a sarkig tárt konyhaajtóban, és Priscilla már mondja, hogy "merttemindigmindentösszetörsz", és Antoan rákontráz, hogy "nemkellmindigmindentkommentálni", és zeng tőlük a hotel, és úgy érzem magam, mint egy olasz étteremben. Na ebből most van elegem. Szétzavarom őket, magamra csukom újfent (kb. tizenhetedjére) a konyhaajtót, és még hallom, hogy kint zavartalanul tovább folytatják a vitát, denemérdekelnemérdekelpapapapapapapaaaa. Mint egy óvoda, komolyan.

9 óra. Várunk még...? 27 vendéget, mondja Priscilla, az nem lehet, mondja Antoan, mindenkinek felírtad a szobaszámát, kérdezi Priscilla, naná, mondja Antoan, akkor hogy van még mindig ennyi vendég, merttebiztosannem, tepedigmindigokoskodsz, depontosankellvezetni, deénpontosanvezetem, ááááááááá!!!! Újfent szétcsapok közöttük. NEM TÖK MINDEGY, HOGY HÁNY VENDÉG JÖN MÉG??? Benne van a szoba árában, fullra toltam a svédasztalt, van mit enniük, de szóljatok, ha kifogy valami, és legyen végre csend és hagyjátok már békén egymást. Sírni szeretnék. Vagy legalább elbújni valahová egy sörrel, így kora reggel. Ez nem igaz.

Két perc múlva Pris már megint mosolyog és megjelenik a mobiljával, hogy csináljunk egy közös szelfit. Antoan úgy néz rá, mint aki fényt kapott, én gyorsan közlöm, hogy szarul áll a hajam és amúgy is haldoklom és vérzek, halasszuk. Ismét kizavarom őket a konyhából, 10 perc múlva hallom, hogy már megint mondják egymásnak valami miatt, de nem érdekel. Inkább próbálom úgy nézni a mai napomat, hogy milyen szórakoztató, változatos és kihívásokkal teli a melóm, és tényleg, ez már annyira blőd, hogy nevetni is tudok rajta. Normális esetben ugyanis tényleg így viselkedem bent:

Hát ez ma nem jött össze. A nap további részében viszont valóban röhögök mindenen. Amikor elejtek egy kávéscsészét, csak kiüvöltök, hogy nem tört el, és röhögök. Amikor jövök ki a hallban a vécéből, a lüke vendég beállítja a kofferét a női budi ajtajába, és majdnem lendületből átesem rajta, inkább ezen is csak röhögök. Fél 11-kor röhögök, hogy ezek ketten most épp azon veszekednek, hogy most rögtön vagy egy fél órával később menjünk-e kajálni, aztán azon, hogy kinek kell jobban a zsúrkocsi, aztán hogy a két kanálnyi megmaradt joghurtot kiborítsuk vagy megegye a személyzet, és közben egyik sem halad a melóval. Rábasztatok, mert amíg ti marakodtok, addig engem nyugodtan hagytok dolgozni, úgyhogy én kész leszek időre, ti meg nem, és Frau Müllner nem engem fog letolni, hogy már nem tudja hová csúsztatgatni a rengeteg túlórát.

Otthon leszerelem az ujjamról a hevenyészett kötést, annyira nem is súlyos a dolog. A lakótársam ad egy Chewbaccás ragtapaszt, amivel rögzítem a már szinte a helyére forrt ujjcafatomat, bedobok egy sört, megírom ezt a bejegyzést, és elmegyek aludni, mert az éjjel lesz az óraátállítás, hogy pusztuljon el, aki kitalálta. Ja és KEEP SMILING.

Iszol te rendesen?

Bécsben és egész Ausztriában, Magyarországhoz hasonlóan központi szerepet játszik az ivás. Az italokról annyit, hogy ha aznap sörakció van a boltban, azt rögtön látni lehet, ha lemész az utcára, mert mindenki kartonszámra viszi a dobozos sört, és tényleg olcsó is ilyenkor (meg amúgy is). 45-60 cent körül van darabja akciósan, tehát 11-15 € egy karton, aprópénz a helyieknek, de még nekünk se sok. És rengetegféle sör van, minden héten van sörakció, az oszik meg nagyon tudnak inni és szoktak is.

Hétköznap is tele vannak a helyi pubok, holott egymást érik, s mindegyik megél. Azt nem értem, a helyiek hogy élnek meg, ha mindennap isznak éjszakáig, tehát valószínűleg nem viszik másnap túlzásba a munkát, viszont a pubban 3,50 €-tól kezdődik a korsó sör. Időnként mi is elmegyünk, szigorúan kutatási célzattal, kizárólag megbízható baráti felügyelettel, és teszteljük ezt az életstílust, aminek persze sosincs jó vége.

Der Stern Club. Mondhatnám, hogy a Galaxis söpredékének gyűjtőhelye, de inkább nem mondom, mert mi is oda járunk. Magyar tulaj, magyar pultoslányok és magyar vendégek. Ha néha be-betéved egy helyi (vagy egyéb külföldi), általában érdeklődéssel próbál akklimatizálódni kb. fél óráig, aztán feladja, amint meghallja, hogy a vendégsereg egy emberként üvölti, hogy KÖÖÖRKÖZEPÉÉÉNÁLLOK. Logóján az otthon most annyira vitatott önkényuralmi Heineken-szimbólum, minket nem zavar, sötétben is jól látni legalább.

Itt rendezik meg hétfőnként a Quiz Night-ot, ami pont ugyanaz, mint az otthoni, és mivel mi Szentendrén évekig jártunk, nagyon örültünk, hogy Bécsben is megtaláltuk a kedvenc hétfői szórakozásunkat. Itt még gyerekcipőben jár a kvízelés, nincs regisztrálva a csapatunk sem, de idővel eljön ez is. Amúgy meg mindenkinek ajánlom.

Nagyon sokat isznak itt a népek. Hétvégék után megszokott látvány a szelektív kukák tetején elhelyezett, kb. egy teljes kocsmára való italkészlet üres üvege. De legalább oda teszik, nem nagyon dobálják el. Ha valaki kiviszi a szórakozóhelyről a poharát, reggel szépen a kapu környékén megtalálja a személyzet. A kocsmákban, bárokban lehet dohányozni, így amikor buli után megszagolom a ruháimat, az felér egy nikotinmérgezéssel. Amúgy az éttermekben is lehet. Meg mindenhol. Cigiautomata is van ám a legtöbb helyen, s az utcán is így lehet vásárolni a Tabak Trafikok nyitvatartási ideje után. Sportszerű nehezítésként bankkártyát kell beledugni, ezzel igazolva, hogy elmúltál 16(!) éves. Ezzel kezdetben volt ám gondom, hiába dugdostam bele a magyar bankkártyámat, nem fogadta el - később kiderült, csak az osztrák bankkártyát értelmezi.

Az osztrák borok nagyon szörnyűek, legalábbis amit eddig kóstoltam. Itt a leggyakoribb bor a Grüner Veltliner (Zöldveltelini), ez ilyen nemzeti lőré, mindenhol ezt adják. Vannak mindenféle cuvé-ik, minden helyen van Hauswein (házibor), amelyek gyanítom, otthon pancsolt dolgok lehetnek. Vannak igazán menő borozós helyek is, árak az egekben, itt lehet kapni a normálisabb nedűket. Átlagos kis szállodában, plázás étteremben nem ajánlom a kóstolgatást. Amúgy gyönyörű szőlőültetvényeik vannak, és állítólag híres a borkultúrájuk, de nem vagyok nagyon boros, így nem tanulmányoztam behatóbban. Amúgy is mindent Spritzernek, azaz fröccsnek isznak, mértékegység a Viertel (1/4 liter) és az Achtel (1/8 liter), és a legritkább esetben használnak mércét, helyette rányomtatják a boros pohárra a beosztást, vagy ha nem, akkor kb. szemre mérik. Sose fogom megszokni.

A boltokban hihetetlen kínálat van mindenféle italból, és minden szénsavas üdítőt Limonade néven találhatsz, a Coca-Colát is, rostos baracklére pedig úgy kell vadászni legnagyobb bánatomra. Helyette viszont van Almdudler. Rendkívül népszerűek a smoothie-k, természetesen előre elkészítve is lehet kapni, meg minden magára valamit is adó utcában van egy bio-vegán gyümölcs- és zöldségpréselményeket áruló hely.

És elérkeztünk a kávékhoz, amitől helyből távolugrom itt. A cappuccino az cappucino, a melange is cappuccino, ha viszont olyan melange-ot akarsz, ami otthon van, alul méz, rajta tej, kávé és tejhab szép csíkosan, azt ne is várd. Ám ha kérsz egy hosszú kávét sok hideg tejjel (Verlängerte mit viel Milch, bitte!), megáll a tudomány. Jobb esetben ilyenkor felajánlják a Grosser Braunert, ami egy hosszú kávé benne egy hangyaf*sznyi tejjel, de kaptam már helyette Lattét vagy Cappuccinot is. Az, hogy belerakjanak egy bögrébe egy hosszú kávét és felhúzzák hideg tejjel, az nem megy, de legalább választhatsz, hogy rendes tejjel, netán szója-, rizs-, zab-, mandula- vagy mogyorótejjel akarod, amelyek ugye nem tejek, viszont itt sok a vegán, és mindenféle növényi lónyállal rontják el az állítólag híres bécsi kávéjukat. Egyszer egy bácsi az első itteni munkahelyemen kért egy kleiner brauner gross-t (kis barna nagyot). Hát csak néztem hülyén, azt hittem szívat, így tőlem (akkor még) akarhatott bármit, nem kapott. Most már tudom, a kleiner brauner az a presszókávé kis tejjel, és mivel gross, azaz nagy, ezért helyből duplát akart csórikám. Mondhatta volna doppelte Espresso mit Milch-nek, akkor talán felfogom... :) Kiköltözésem után gyorsan felébredt bennem az igény egy baristaképzésre, mert itt minden annyira más, mint ahogy otthon tanultam, hogy nem árt megtanulni a helyi szokásokat. Mint például ezt, elrettentő példának - nyilván nem helyi lakosok követték el a táblafeliratot, meg nem is valami elit helyen, az árakat elnézve.

Ennyit az ivászatról egyelőre, egyszer majd élménybeszámolok a dolgok hogyanjáról is, az szórakoztatóbb. Mert inni kell, hogy ki ne száradjunk.

Prosit!

A Bellini

Az első osztrák munkahelyem valójában olasz. Legalábbis a konyhája mindenképpen, ám a főnök félig osztrák, félig román, a felesége (a szakácsnő) román, a pizzaszakács és a mosogató valami afgán, a pincércsajok meg magyarok, egy kivételével, aki franc-se-tudja-honnan-jött, de legalább buta és lusta egyszerre.

Bemutatom a Bellinit, ahol még jól is érezhettem volna magamat mindezek ellenére.

Külsőre teljesen normális helynek tűnik, egy nagy irodaház alsó szintjén van, ehhez igazodik a nyitvatartása is. Napi kifizetés, jatt megtartható, cserébe viszont - mint utóbb megtudtam - a Főni "elfelejtett" bejelenteni. Elsőre ez nem is okozott gondot, örültem, hogy gyorsan munkát kaptam, és tetszett is a pörgés, ami az ebédidőben volt (kb. 11.30-14.30). Jöttek a menüsök, választottak, megkapták, felfalták, fizettek, kész. Ezután leültünk mi is enni, ha rövid műszakban voltam, akkor 3-kor mehettem haza. Ha egész napos voltam, akkor kis takarítgatás, előkészülés a délutáni-esti a'la carte etetésre, ami nem volt egy nagy durranás, de pottyant bőven jatt, ha kedves voltam. Egy-egy ilyen napon volt, hogy 100 Euro körül vittem haza, s bizony jól is jött ez akkor a kezdetek kezdetén.

Magyar kolléganőim (Judit és Bea) szintén pincérek voltak, és állandó kisegítőként ott ette a fene minden nap Marát is, aki a fent említett, talán szerb származású, buta és lusta példány volt. Olyannyira, hogy egy kávét nem tudott lefőzni egy olyan házi használatra gyártott kicsi kávégéppel, amin 1 (egy) gombot kellett megnyomni. És nem is főzte le sose, hiába mutattam meg neki, hiába úszott az étterem, hiába várt 15 perce a vendég, nem és nem és az Istennek sem. Namármost azért volt ilyen a kávégép, mert a másik állítólag elromlott, de amíg ott dolgoztam, valahogy nem akart megjönni a szervízből. Gyanítom, pénzügyi okai voltak ennek (is). Emiatt a cappuccino úgy készült, hogy lefőztél egy hosszú kávét, majd fogtad a dobozos tejet, felráztad, és a tej habját ügyesen rányomtad a kávé tetejére. Hidegen. Amikor először megláttam, az életkedvem elment. (Aki nem tudná, a cappuccino egy presszókávé, tej és tejhab 1/3-1/3 arányban.) De hasonló sufni-tuning módszerrel "készült" az ásványvíz is, a szénsavas üvegébe szódát kellett tölteni, a mentesébe csapvizet. Alapvetően nagyon finom a csapvíz Bécsben, de 2.90 Euroért 0,33l csapvíz azért a duuuurva kategória...

Pár napja lehettem ott, amikor ebédidőben hatalmas üvöltést és szitkozódást hallottam az amúgy nyitott, körbejárható konyha felől: a Főni szidta a már majdnem síró magyar kolléganőmet, Beát. A következő pillanatban Bea lecsapta a kötényét, magyarul elküldte a francba a főnit és kilépett. Judit és én ott álltuk, sajnálgattuk egy kicsit, de nagyon nem volt erre idő, mert dolgozni kellett. Másnap a Bea megjelent az egyik szemközti étteremben, ahol nem volt soha üvöltés, és talán még azóta is ott dolgozik...

Judit közben szintén ezerrel melót keresett. Ezért a főni kerített egy Borisz nevű srácot, valami ismerősét, aki egyébként tök jól is dolgozott, csak nem tudott mindig jönni. Volt még egy másik régebbi alkalmazott, Peti, szintén be-beugrált néha. Hellyel-közzel megvolt a létszám, nem szakadtunk meg, főleg hogy túl sok vendég sem volt. Csak a menüsök jöttek kényszerből, meg néha egy-egy betévedő, aki többé nem jött vissza, mert az étel unalmas és időnként olyan szar volt, hogy inkább nem ettem. A napi leves általában instant "húsleves" volt. Üresen csontleves, ha belefőztek pár répát, akkor zöldségleves, ha levesgyönggyel volt gazdagítva, akkor Backerbsensuppe, ha brokkolival meg tejszínnel pürésítették, akkor brokkolikrémleves, ha pedig megmaradt a brokkolikrémleves, akkor tettek még rá levesgyöngyöt és az is Backerbsensuppe.

A frissensültek és a tészták átlagos minősítést érdemeltek. Néha egy kicsit vizesebb volt a paradicsomszósz, fűszerek random sok vagy kevés, volt hogy szépen tálaltak, volt hogy visszaadtam, hogy rakják fel rendesen a tányérra, mert ezt ki nem viszem. Ilyenkor nem voltam túl népszerű persze. De amikor a vendég közölte udvariasan, hogy ilyen szar bolognait még nem evett, kóstoltam-e, akkor mit lehet mondani? Azt feleltem, hogy nagyon sajnálom, én ezért eszek otthon, és szóltam a főninek, majd sürgősen leléptem cigizni, hogy mire üvölteni kell valakivel, én ne legyek a közelben.

A pizza egész jó lett volna, ha nem tudod, hogy az afgán pizzaszakács, Kerim soha nem mos kezet. Mondjuk a kemencében nyilván elpusztul minden baci, de azért na. Kerim a főni "fia" volt, legalábbis  a főni így emlegette, normális fizetést kapott, és a menekülteknek járó pénzével együtt gusztustalanul jól keresett. Cserébe ha nem volt kedve, nem dolgozott. Állandóan a szex járt a fejében, minket csajokat is tiszteletlenül kezelt, mellé pedig mocskos kis besúgó volt. Ha beszóltál neki, rohant árulkodni, és mellé még kitalált pár hibát, amit aznap "elkövettünk". Néha olyan amőba formájú pizzákat csinált, hogy lelógott a tányérról, és ezzel gyönyörűen szétégettük a karunkat szervírozás közben. Ha elfogyott az ananász, akkor aznap nem volt több hawaii pizza, pedig csak át kellett volna szaladni a mellettünk levő boltba. A boltosokkal szintén jóban volt a főni és minden nap ott zabált az egész vezetőség ingyen, mellé pedig még röhögve szekáltak is, olyan lenézős stílusban, amit amúgy is imádok.

De azért néha jó is volt, olyan könnyen jött pénznek éreztem a dolgot, mosolyogni is tudtam hozzá. Egész addig amíg egyszer minden előzetes figyelmeztetés nélkül a főni odahívott és kirúgott. Kérdeztem, miért? Mondta, hogy mert nem beszélek jól németül és nem értjük meg egymást. Tény, hogy volt még mit tanulnom, de a vendégekkel is folyamatosan kommunikáltam, csak a főnit nem mindig értettem, amikor román-osztrák keveréknyelven üvöltött, így ilyenkor csak mosolyogtam és mondtam neki, hogy oké. Az egyik barátnőm azt mondta, hogy ilyenkor biztosan nem is szid, csak nagyon hangosan dícsér... Igazából nem is voltam rá kíváncsi ilyenkor, hogy mit akar, és örültem, hogy nem értem. Gondolom, ezt unta meg. 

Jól van, kicsit meg voltam sértve ugyan, de nem különösebben érdekelt a dolog. Amúgy is akartam keresni valami igényesebb helyet, mert az otthonról hozott tapasztalataim alapján ez nem az a hely volt, ahol huzamosabb ideig kívántam volna dolgozni. Már éppen belelendültem volna a keresgélésbe, amikor egy szép vasárnap éjjelen, 23 órakor csörgött a telefonom és ki volt a vonalban, na ki? Hát a FŐNI! Judit talált másik munkahelyet és felmondott, a fiúk nem érnek rá, a Mara egyedül kevés, és ő hétfőn nem tud kinyitni, mert nincs pincérnője... Mondjuk a Mara nemritkán bunkó volt a vendéggel, de tartotta a markát jattért, mellé még lassú és mosolyogni sem tud, hát nem vagy vele kisegítve, főni, gondoltam.

Nagyon röhögtem magamban, de csak annyit mondtam, hogy át kell gondolnom még, majd hívom. Tudtam, hogy vissza fogok menni, mert a pénz azért kell, és könnyebb úgy keresgélni is, ha közben nem halok éhen, szóval megvártam, míg elalszik a főni és felhívtam, hogy na jó, bemegyek, de csak ha nem üvöltözik velem.

Innentől már nem is érdekes a történet, igazából előre borítékolni lehetett. A következő napokban én voltam a kedvenc, gyűjtögettem a pénzemet szépen, nézelődtem munka után. Már kilátásban volt a következő helyem, csak kicsit várnom kellett rá. Egy szép júniusi délben szóvá tettem a Kerimnek, hogy ha a vendégnek még csak extra kívánsága sincs, mindössze annyit kér, hogy ha már elfogyott újfent a menüben kínált hawaii pizza (értsd: megint mindenki lusta volt ananászt venni), hadd kapjon egy azonos értékű pizzát a menüjébe, szerintem ez azért megoldható. Ment a pofahúzogatás ezerrel, hogy menjek vissza és mondjam meg a vendégnek... mondom, mondd meg te, ha ez a válasz. Közben megjelent a főni, hogy miről megy a diskurzus, különben meg mi ez a leves a tálalópulton. Mondtam neki, hogy az pedig egy tévedés a felesége részéről, mert a vendég salátát kért és arra várok, hogy kész legyen. Na ez kiverte a biztosítékot, a főni úgy elkezdett üvölteni, hogy összekoccantak a karomon a tányérok...

...amelyeket szépen letettem a tálalóra. Majd kiszedtem a kötényzsebből a tollat meg a felíróblokkot, nagy ívben bevágtam a konyhára, aztán levettem a kötényt, repült az is utánuk. A vendégek döbbent fejét látva egy elegáns meghajlással megköszöntem a lehetőséget, további jó étvágyat kívántam, elkértem a pénzemet és leléptem.

Ha véletlenül megvan még a hely a 10. kerületben a Business Park legmagasabb épületének aljában, nem ajánlom senkinek, vendégként és alkalmazottként sem. Nekem viszont tök jó tapasztalat volt, hogy mire kell figyelnem a továbbiakban, és büszke vagyok magamra, hogy túléltem az első munkahelyemet Bécsben. A legtöbben ilyenkor megfutamodnak és hazamenekülnek, az én mottóm viszont ez: "Ha elsőre nem sikerül, csináld lelkesebben!"

Következő megálló: Bécs

A következő bejegyzéseket nagyjából azzal a dátummal teszem közzé, amikor történtek az események.
...
Ahogy szerencsésen-szerencsétlenül megint hazavetett a víz, illetve a busz, máris azon gondolkodtam, hogy miként legyen tovább. A helyzet otthon változatlan volt: kilátástalan albérletárak és bérek, undorító közélet, és teljes tanácstalanság azt illetően, hogy mi lesz velünk pár év múlva. És hát ott munkált bennem a kalandvágy is, hogy nem egészen annyi a világ, amennyit Budapestről látni lehet belőle. És ebben már biztos voltam, hiszen eljutottam eddigi életemben a legmesszebb, Strasbourgba, ami már 3 országgal van arrébb, tehát biztosan van még AZON TÚL is valami. Utazni akartam, jól keresni, biztonságban és nyugodtan élni, ráadásul Sütivel együtt, ami amúgy sem lett volna lehetséges a hajón.

Így történt, hogy 4 nap múlva kicsit átrendeztem a még ki sem pakolt bőröndömet, és elindultam Bécsbe, Süti legnagyobb morgása és tiltakozása közepette. Azt terveztem, hogy egy barátomnál fogok lakni. Amilyen gyorsan csak lehet, munkába állok, fejlesztem a hajón felidézett német nyelvtudásomat, és amint lehet, magammal viszem Sütit is.

Bécs amúgy nagyon szép. Tavaszodott, mikor megérkeztem, csak mellé még hideg is volt, meg szél. Sokkal szélsőségesebb az időjárás, mint Pesten. Ennek ellenére fáradhatatlanul dolgoztak a kertészek, hogy színes tulipánokkal ültessenek be minden talpalatnyi földet, és virágba borultak a fák is, melyekkel teljes utcahosszban tele van a város. Ja, és itt nem tépik le, meg nem lopják ki tövestül, mint otthon...

Nagyon tetszik, hogy itt rengeteg közösségi tér van. Nem csak parkok és hatalmas játszóterek, hanem intézményesített kereteken belül is sok elfoglaltságot lehet találni. Mindenféle klubok, workshopok, játszóházak, táncsulik, sportlétesítmények, szinte egymást érik. És mindenütt békében megfér egymással mindenféle nemzetiségű gyerek és felnőtt.

Imádom a bécsi épületeket! Nagyrészt olyan klasszicista stílusú lakóházak, nagy belmagasságú polgári otthonok vannak, mint Pesten, csak itt sokkal jobban vigyáznak az állagmegóvásra. Modern épületek is bőven vannak. Ami pedig szimplán ronda lenne, például szocialista stílusban épült intézmények, azt kifestik, telerakják mozaikkal, vagy bármi, csak ne legyen szürke. Egy későbbi bejegyzésemben majd mutatok rengeteg érdekes épületet. Ez itt például egy Studentenheim, azaz egyfajta koli, diákszállás, a Kolping hotelláncolat égisze alatt.

Na de vissza a munkakereséshez. Az új önéletrajzomból taktikusan kihagytam a hajót, viszont beírtam egy kicsit magasabb szintű némettudást, mint amit a magaménak éreztem. Sütit meggyőztem, hogy most angol helyett kezdjen inkább németet tanulni (egy szót sem beszélt mindeddig!), s mihelyt megtalálom a helyemet Ausztriában, befejezheti az otthoni 15-16 órázást naponta, beiratkozhat itt egy nyelvsuliba, lesz munka, pénz, bőség, áldás, békesség, málnás édesség.

Hát nem kicsit paráztam. Évekig tanultam a suliban a németet, aztán csak a Rayherben használtam írásban, amikor a termékek nevét kellett leadni a rendelésekbe. De német nyelven (pláne OSZTRÁKUL) még sosem dolgoztam. Arra felkészítettek, hogy a bécsi akcentus csak nyomokban hasonlít a Hochdeutschra (amit a suliban oktatnak), de arra nem, hogy mindenféle náció sajátos beszédét kell megértenem.

Bécsben rengeteg a külföldi. Török, szerb, magyar, szlovák, lengyel, román, arab, keleti népek élnek viszonylag békésen egymás mellett, sokan csak törik a németet. Az osztrákokkal max. hivatalokban, vagy vendégként találkozol. A hivatalnokok még szépen beszélnek, de a tősgyökeres, idősebb oszi vendégek olyan dialektust nyomnak, hogy a fülem kettéáll tőle.  Amúgy én sem értem még mindig, csak a "Gema!"-t tudom, meg azt, hogy "Host an Tschick?", előbbi kb. annyit tesz, hogy "Gyerünk, menjünk, mennyééémáááá!". Az utóbbi meg fel van írva a bécsi kukákra is, és azt jelenti, hogy "Hast du ein Tschick? - Van egy cigid?" Íme egy kis ízelítő.

A munkakeresést úgy kezdtem, hogy felnyaláboltam egy halom önéletrajzot és nekivágtam a városnak. Amelyik étterem vagy fagyizó vagy bármi megtetszett, már adtam is be. Napokig róttam az utcákat, néha reggeltől estig, otthonról vitt szendviccsel, gyümölccsel és üdítővel felszerelkezve. Bújtam a netet, emailben pályázgattam, az osztrák Facebook-csoportokba is beírtam, hogy ki és mi vagyok, milyen meló érdekel, hátha tud valaki valamit. S bár ebben reménykedtem a legkevésbé, egyszer csak rám írt egy magyar lány, hogy az ő munkahelyére keresnek pincérnőt, találkozzunk másnap és próbáljam meg. Gondolkodás nélkül igent mondtam.

Így kezdődött bécsi pályafutásom a Bellini nevezetű olaszos étteremben, nem egészen 6 nap munkakeresés után.

Vigyázat, törékeny... az idegrendszerem!

Ez a bejegyzés még 2016-ban íródott, aztán úgy gondoltam, hogy nem publikálom, mert nem szeretném megörökíteni a rossz dolgokat, vagy elvenni valakinek a kedvét az effajta kalandoktól. De az elmúlt hetekben (2017 február) több megkeresést kaptam vadidegen emberektől, hogy megtalálták a blogomat és kíváncsiak, mi történt AZTÁN, mi van velem most és úgy egyáltalán milyen a hajós élet. Úgy gondolom, hogy bár biztosan nem mindenhol van úgy, mint amit én megéltem, de erre is fel kell készülni, ha valaki belevág a kalandba. S ha nekem ezt valaki az elején őszintén leírja, én talán bele sem vágok. Bár mivel egy év távlatából nézem, még hasznomra is vált ez az egész, szóval ott folytatom a sztorit, ahol abbahagytam. Aki elvesztette a fonalat, olvasson vissza. :)
...
A hét elején még azt gondoltam, hogy összeszorítom a fogamat és kitartok. A budapesti irodában a felvételi (???) során elmondták ugyan, hogy "húdenehézahajósélet", amit nem igazán vettem komolyan, hiszen lényegében a hajó is csak egy szálloda, ami úszik. A szállodákat pedig szeretem. És amikor megemlítették, hogy volt, aki az első hónapot végigsírta, de aztán, és utána, meg hogy milyen jó volt... Hát akkor kellett volna felállnom inkább.

Kezdjük azzal, hogy munkahelyen nem sírok. Jó, persze, van amikor felmegy a pumpa, de ahol már az első hetekben azt érzem, hogy nem, nem és nem akarok ezekkel az emberekkel összezárva lenni tovább egy percet sem - na akkor itt az idő vitorlát bontani. A múltkori vacsorasztori miatt pedig egyértelművé vált, hogy ezt a helyet nem nekem találták ki.

A hajós munka pedig tényleg nem nehezebb, mint egy szárazföldi munkahelyen, maximum ha azzá teszik. És itt nem a szigorú szabályokra gondolok, hiszen ha azok logikusak, egy jól működő helyen be lehet és be is kell tartani őket, különben káosz lesz. A hajón az a nehéz, hogy aki nem viseli jól a stresszt és a bezártságot, az hobbiból nekiesik a kollégájának, klikkesedés van, kibeszélés, pletyka, gonoszkodás. Ebből 36 éves koromra én már rég kinőttem.

Meglepő módon egy FRAGILE feliratú dobozzal verték be az utolsó szöget úszó koporsómba. Livraison, pakolás ezerrel, éppen az ablakon át adogatjuk egymásnak a dobozokat. Az étteremben még ott az ebéd utáni káosz, meg kéne azt is csinálni, de hát a berakodás az berakodás, akkor is, ha annyian állunk csatárláncban, hogy nem férünk el egymástól. Azon gondolkodom, hogy miért kell 10 méterre 20 ember, semmi értelme sincs, s az értelmetlen dolgokat nem igazán csípem, na mindegy.

Pincér kollégám (fiú) már másodjára vág hozzám egy hatos zsugor ásványvizet, miközben már szépen megkértem, hogy ne dobálja, mert arrébb fogok állni és nem kapom el lendületből, adja normálisan a kezembe, mert én is úgy tudom tovább adni. Hiába. Jön egy újabb doboz, rajta a "törékeny" felirat, szólok hát a következőnek, hogy vigyázzon vele ő is. Megy is tovább az infó szépen, lentről azonban felkiabál a nagyszájú felszolgáló kolléganő, hogy miért lenne ez törékeny? Nézek bután. Mert rá van írva, mondjuk? De ez sajt, mondja, és röhög. Igen, mondom, mélyhűtött élelmiszer, amit ha földhöz vágsz, ugyanúgy pozdorjává törik, mint egy pohár, tudod... Nem, a sajt nem törik, mondja, az efféle humorra fogékonyak pedig már ismét hegyezik a fülüket, kezdődik a szokásos basztatás.

Na neeeee, ebbe most tényleg nem állok bele! Fogom magam, kilépek a sorból, úgy is van ott annyi nagytudású, hogy csak be bírnak pakolni nélkülem, én pedig összeszorított szájjal kitrappolok az étterembe és rendet rakok addig. Helen, a komisszár közelít, és a kolléganő egyből szalad is hozzá árulkodni: "Heleeeeen, az Emese nem akar pakoooolniiii!"

Nem hát. Ma se, meg holnap se, meg amúgy se. Szépen odaállok Helen elé, és elmesélem neki, hogy miért is nem fogok visszajönni a szabadságomról, amelyet két nap múlva kezdenék meg. Mivel németül és elég hangosan mondom el a bánatomat, tudom, hogy hallótávolságon belül már hegyeződnek a fülek. Ezért nem felejtem el megemlíteni a szakmai hozzá nem értést, a nagyképűséget, az óvodásokra jellemző viselkedést és a folyamatos gorombaságot az újonnan érkezettekkel. Ne szívd mellre, mondja Helen, kislányok még. (Hú, ebből mi lesz...!) Nem, nekem ehhez nincs türelmem, talán nem véletlenül cserélődött le egy éven belül a hajó teljes legénysége, ezennel megnyitom a sort az idei szezonban, au revoir, tschüss, goodbye. Hát jó, mondja Helen, és pár óra múlva hozza is a papírjaimat.

A következő két napban érezhetően csendesebb a hangulat a hajón. Igyekszem mindenből kivonni magam, nem kell tanulnom a táncot sem, a közösen elvégzendő munka rám eső részét gyorsan megcsinálom, aztán rohanok kifelé a városba. Azt a megjegyzést azért látom, nem felejtették el, amikor Helen egyetértett velem abban, hogy a hajó jelenleg egy Kindergarten (óvoda), gyorsan szét is kürtölték a kikötőben, mennyire szemét vagyok. Pár jobb fej kolléga sajnálkozott kicsit, megkérdezték, hogy miért nem kérek egyszerűen hajócserét, de ezek után már nem akartam.

Woody Allen mondta: "Sohasem lennék egy olyan klub tagja, amelyik elfogadna engem." Nos, annyiban van igaza az öregnek, hogy már akkor gyanús lehetett volna, hogy nem túl válogatott a banda, amikor játszva mentem át angolul a nyelvi teszten, mégis francia-német hajóra tettek, és a kollégák nagy része nem vagy alig beszélt németül. Vagy amikor 21-22 éves magyar srácokkal volt tele a hajó, akik még vendéglátóiparban, szállodában sem dolgoztak. Nem mintha én egy öreg róka lennék, de legalább megjártam az utat 5 év alatt kocsmától a szállodákig saját erőből, és szeretnék tanulni meg fejlődni. Itt meg tényleg csak pár olyan ember volt, akinek van már tapasztalata... Gyakorlatilag bárki lehet hajós, tényleg.

Na de nem élem meg kudarcként, elhatároztam. Szépen hazamegyek, kitalálok egy B tervet és megkeresem azt a helyet, ahol minimum olyan jól érzem magam, mint a szállodában.

... és így is tettem.

Két nap múlva már a hazafelé tartó buszon szenvedtem végig 16 könyörtelen órát (soha többé busszal ekkora távolságra!), este 10-kor megérkeztem a Népligethez, végighúztam a dögnehéz bőröndömet a Kazinczy utcáig, a Párom munkahelyéig, és ott sírva-nevetve a karjába ugrottam.

Hát, ennyi volt a hajós karrierem, és most kezdhetek azon agyalni, hogyan tovább.

Valami gyanús

Ez a bejegyzés még 2016-ban íródott, aztán úgy gondoltam, hogy nem publikálom, mert nem szeretném megörökíteni a rossz dolgokat, vagy elvenni valakinek a kedvét az effajta kalandoktól. De az elmúlt hetekben (2017 február) több megkeresést kaptam vadidegen emberektől, hogy megtalálták a blogomat és kíváncsiak, mi történt AZTÁN, mi van velem most és úgy egyáltalán milyen a hajós élet. Úgy gondolom, hogy bár biztosan nem mindenhol van úgy, mint amit én megéltem, de erre is fel kell készülni, ha valaki belevág a kalandba. S ha nekem ezt valaki az elején őszintén leírja, én talán bele sem vágok. Bár mivel egy év távlatából nézem, még hasznomra is vált ez az egész, szóval ott folytatom a sztorit, ahol abbahagytam. Aki elvesztette a fonalat, olvasson vissza!
...
Pár nap alatt bele lehet rázódni a munkába is. Igazából tetszik. Vendéget még nem sokat láttam, de mivel maximum 100 fő fér el a hajón, még mindig nem értem, minek az állandó pánikhangulat.

Az első turnus a hétvégén a vendégekkel szerintem teljesen jól ment. A rutinba beletartozik az is, hogy a beszállítás során fogadjuk az utasokat, szépen sorfalat állva. A munkaruha az első ilyen alkalommal spanyol cucc volt... Hát, ez pl. egy olyan pont, amit fontosnak tartok leírni, mert bár nekem semmi kifogásom ellene, de sokan nem szeretnek mindenféle göncbe bújni és idétlenkedni. Nekem ez nem okozott nehézséget.

Szóval jönnek befelé a vendégek, én a köszönés mellé még szépen rá is teszek egy lapáttal és egy spanyolos mozdulattal lépek elé. A vendég mosolyog, a kollégák meg a szájukat húzzák. Igen, ez most a helyzet, a négyből három felszolgáló kollégának bármit teszek, nem tetszik. Megy a folyamatos piszkálás, van-sapka-nincs-sapka alapon. Na de erről mindjárt írok még.

Miután a vendégeket bekísérjük a kabinjukba, és levisszük a csomagjukat is, kezdődik nekik az első vacsora. Ugyanebben a spanyol göncben vagyunk, na ez felszolgáláshoz már annyira nem praktikus, de kibírható. A kaja spanyolos és meghatározott menü van, nem a'la carte. A zene is spanyolos, az étterem is fel van díszítve. A testvérhajón, a Victor Hugón 80-as évekbeli buli van, ott színes ingekbe bújtatták a személyzetet és diszkógömbök meg retro zene fokozza a hangulatot. A vendégeknek tetszik egyébként, szemmel láthatóan.

Vacsi után Helen egyesével bemutat mindenkit a bárban, bevonulunk, mosolygunk, integetünk, majd vissza az étterembe és elpakolunk mindent, felkészülünk a másnapra. A báros kivételével kb. este 10-re végzünk is. Szóval ez azért nem olyan megerőltető, mint egy szállodában, ahol gyakran hajnal 3-ig melózunk.

A reggeli korán van, általában 7-kor kezdődik, sima szállodai büféreggeli. Na, ez körül is akkora pánikot tudnak csapni a kollégák, hogy őrület. Az előző napokban órák hosszat (tényleg!!!) rendezgették a büféasztalt: ez hol legyen, nem jó ott, legyen két centivel arrébb, oda tedd a melegítőt (Miiiiii???? Melegítőt sportoláshoz hordunk, az chaffing! - hát ezzel a beszólásommal sem szereztem jó pontot.), szóval iszonyú körülményesen csinálnak mindent. Mivel mindig egy bizonyos rend szerint kell kirakni az asztalra a dolgokat, megkérdeztem, miért nem csinálnak egy képet róla, és ki lehetne tenni a kenyeresraktárban a falra. Így van a menő szállodákban is, le van fotózva minden, alá írva a fontos tudnivalók, mindenki úgy csinálja, kész, vita nincs. Válasz, mert felnőtt emberek vagyunk, és nem kell mindent lerajzolni, meg kell jegyezni.

Ok. Majd mindjárt megjegyzem, a másik 220 tudnivaló mellett, amit szintén csak egyszer mutatnak meg. Ezt nem értem, miért nem segítenek magukon és főleg az újakon, ha kötelező mindent ugyanúgy csinálni minden alkalommal és mindenkinek. Hát akkor lefotózom a telefonnal, szájhúzgálás-pofavágás indul, 3-2-1...

Igazából egyre inkább azt kezdem érezni, hogy nem lesz ez így jó. Sokan írták-mondták már, hogy csak magyarokkal ne dolgozz együtt külföldön, mert a legaljasabb népség a saját honfitárs, ott tart be, ahol tud. Ennek ellenére bizakodva vágtam bele ebbe az egészbe, és reméltem, hogy ez másképp lesz, hiszen engem a legtöbb munkahelyen szerettek a kollégák. Hosszú Messenger-beszélgetéseket folytatok az otthoniakkal esténként, sógornőm szerint majd megszokom, Süti szerint tartsak ki, később jobb lesz, meg kell küzdeni azért, hogy befogadjanak...

...de akarom én ezt biztosan?!

Egy szép estén a vacsoraasztalnál ülünk, én a szobalányokkal, a felszolgálók másik asztalnál, már nincs is kedvem melléjük telepedni, nem akarom zavarni a pletykálást és a mocskos sztorikat, különben sem érdekelnek. Erre megjelenik Kaleb, aki egy másik hajónak a kommisszárja, és a többiek nagyon jó fejnek tartják. Állítólag amikor a mi Helenünk szabira megy, ő fogja helyettesíteni. Kaleb egy arabos beütésű fiatalember, kb. 35 éves, és megszólalásig jól néz ki. Mondom megszólalásig. Mert hogy leül pont az én asztalomhoz és beszédbe elegyedik az egyik régebbi szobalánnyal, majd bemutatnak engem, az "új lányt". Mondják neki, hogy magyar vagyok, udvariasan üdvözlöm, kezet nyújtok, majd Kaleb nekiveselkedik, hogy megcsillogtassa magyar szókincsét. A következő formában:

"Helló, szopsz borért?"

A hirtelen beálló csendben leesik az állam, és bár tudom, hogy ezt poénnak szánta, de azért ennyi humorérzékem nincs. A többiek felröhögnek, ne szívd mellre, mondják, ezt mindenkivel eljátssza. A felszolgálók árgus szemekkel figyelik a reakciómat - nyilván mindenki hallotta, és előre tudta, hogy ez lesz.

"Nem vagyok éhes, további jó étvágyat kívánok" - mondom és felállok az asztaltól. Ha egy magát főnöknek nevező faszkalap ezt képes megtenni, és utána elvárja, hogy kövessem az utasításait, hát nagyon téved. Fejétől bűzlik itt a hal.

Amikor este elmesélem, Sütinek, ő tombol és azt mondja, hogy azzal a lendülettel borította volna rá az asztalt - bevallom, ez nekem is azonnal megfordult a fejemben. Egy fél doboz cigi elszívása után arra jutok, hogy még egy pár napig figyelek és várok. Mivel március 28-án amúgy is elküldenek SZABADSÁGRA (érted, az első fizu előtt, mert mindenki beadta a szabi időpontjára való igényét, és nekem ez az időpont jutott!!!), akkor eldöntöm, hogy visszajövök-e vagy nem.

Mindenesetre kezd gyanús lenni, hogy ez nem egy úszó szálloda, hanem egy úszó elmegyógyintézet.

Strasbourgi szabadnap, avagy ördög bújt a templomba!

Míg otthon 2-3 hobbival beértem, a hajón egyre több "kedvenc elfoglaltságom" lett.

1. Enni-inni
2. Aludni
3. Egyedül lenni
4. Zuhanyozni 
5. Francia nyelvet tanulni 
6. E-bookot olvasni
7. WiFi-re vadászva kimenni a hajóról, vagy csak úgy simán lelépni bárhová.

De a legjobb a congè (ejtsd: konzsé). Szabadnap. Szabadidő napközben is volt még egyelőre, azt általában alvással töltöttem. De a congè az minden héten egy teljes nap, amikor a hajón azt csináltunk, amit akartunk, vagy ha épp kikötőben álltunk (mint akkor, a szezon elején), lehetett menni csavarogni.

Így hát egy szép hétfőn a kollégákkal kimentünk Strasbourg óvárosába. Egyszerűen tüneményes! Azt a részt Petit France-nak hívják. Keskeny csatornák hálózzák, és kisebb-nagyobb hidakon, mólókon lehet sétálni. A házak favázasak, tiritarkák és németes stílusban épültek, ami nem meglepő, hiszen Strasbourg a német-francia határon van.

Kicsit Szentendrére is emlékeztetett, főként a macskaköves utcák miatt, meg nagyon tetszettek azok a kis sikátorok is, amiken ha átsurrant az ember, néha egy teljesen más hangulatú városrészben találta magát. Egy ilyen kis utcában találtuk ezt a házat is, amelynek a homlokzatán mindenféle játékok voltak, persze sajnos nem volt nyitva, hogy megnézhessük, mi is ez.

 

A sétálóutca a Váci utcát idézte, az árak is persze, ám Strasbourgban nem csak gagyi szuvenírboltok vannak, hanem pl. színes cukorkabolt, édes illatot árasztó csokiüzlet, borszaküzlet, vintage gyönyörűségek boltja. Egyelőre nem mertem egyikbe sem bemenni, de majd egyszer...

Kicsit rossz volt, hogy csapatostul mentünk, mert sokszor szerettem volna valamit még nézegetni, fotózni, de közben a többieket sem akartam elhagyni. Azért sikerült pár jó képet csinálni.

Aztán egyszer csak jól meglepődtem, mert elkezdett kongani egy harang és majd megsüketültünk, de követtük a hangot, és már ott is álltunk a strasbourgi Notre Dame előtt! Eddig azt hittem, hogy az Párizsban van, de persze némi agyalás után rájöttem, hogy a Notre Dame az Miasszonyunkat jelent, és miért is ne lehetne bárhol ilyen nevű templom... Na, ha ez hatalmas, akkor mekkora lehet a párizsi?! Azért addig-addig forgattam a fényképezőgépet, míg csak belefért a képbe az egész katedrális, de selfizni nem lehet vele, mert vagy én nem látszom, vagy a templom teteje... 227 évig, 1647-től 1874-ig ez volt a világ legmagasabb építménye, amíg a hamburgi St. Nikolai templom túl nem szárnyalta. Ma a világ hatodik legmagasabb temploma, és a legmagasabb teljesen megmaradt középkori épület.

A 19. században Strasbourg ostromakor egy porosz ágyú eltalálta a templomot, és meghajlította a keresztet a tetején. A második világháborúban Hitler a németek nemzeti szent helyévé akarta tenni. A nagy üvegablakot sikerült is kivennie, és aztán egy sóbányában tárolta. A háború után az amerikaiak révén sikerült visszatenni méltó helyére.

A déli szárnyban található egy 18 méter magas csillagászati óra, a világ egyik legnagyobbja. Számos csillagászati adat mellett a húsvét időpontját is ki tudja számolni, jelzi az éppen látható csillagképeket, a bolygók állását, a pontos időt, dátumot. A legenda szerint a készítőjének utána kiszúrták a szemét, hogy ne tudja még egyszer megalkotni. Az enyémet viszont nem szúrták ki, így örömmel konstatáltam, hogy az előző nap tanult l'horloge szót értem, és órát jelent. Marha büszke voltam ám magamra, amikor ezt az egyet el tudtam olvasni a feliratokból.

Egy másik legenda is fűződik a katedrálishoz, arról, hogy miért fúj mindig odakint a szél: állítólag egyszer, mikor maga az Ördög szelek hátán lovagolt, megállt a katedrális előtt és meglátta magát kőbe vésve: egy vonzó fiatalember képében, ahogy a balga szűzeknek udvarol. Ettől nagyon mérges lett, és a hátából kígyók és békák másztak ki, de senki sem vette észre. Végül kiváncsian bement, hátha talál még szobrokat magáról, de nem tudott kijönni. A szelek azóta is türelmetlenül várják odakint a gazdájukat.

Hát azt vettem észre, majdnem szétfagytam, amikor továbbindultunk. Ezért nem másztunk fel a katedrálistoronyba sem, de a hideg szél miatt egy forró csokis kávét megengedtem magamnak. A többiek már ismerték ezt a GaGao nevű picurka helyet, ahol különböző forró italokat (étcsokis, Oreo-s, vaníliás, fehér forró csokit), hatalmas adag kávékat, házi gofrit, szendvicseket árulnak. Minden sárga-fekete, dilis és szerintem nagyon menő! Még a wc-ajtó is vicces volt, és egy vigyorgó zebrás képeslapot haza is hoztam onnan, a finom csokiíz emléke mellé.

Hazafelé még láttam egy-két érdekes boltot, többek közt egy sörszaküzletet, ahol a kirakatban a próbababáknak sörkupakokból meg fémdobozból volt csinálva a ruhája. Megtaláltuk a Croisi Europe irodáját, és rácsodálkoztam a tarkára festett villamosokra.

Hát ilyen egy szabadnap, amikor van idő és nyugodt az ember. Sajnos múló élvezet. A feketeleves a következő fejezetben érkezik, fénysebességgel.

Addig is üdv, most nem árulom el, hogy éppen honnan...

Az első napok

Hahó, itt vagyok, jelentkezem! Aminek én örülök a legjobban, mert ez azt jelenti, hogy wi-fi közelében vagyok, és ez talán még az alvásnál is nagyobb áldás újabban nekünk. Egyelőre. Ugyanis itt bajos dolog nethez vagy akár wi-fi közelébe is jutni, szóval most egy McDonald's-ban vagyok egy rakás hangos vendég és rohangáló kiskölyök közt, amit csak azért viselek el, mert még van időnk aludni. Na de kezdjük az elején.
Hétfőn éjjel busszal érkeztünk meg Strasbourgba, a kis Mona Lisa hajóra, amely a kikötőben a testvérhajója, a Victor Hugo mögött horgonyoz, és azon átjutva érünk "haza". A kabinom pici, de legalább rumlis, két fiatalabb csajjal osztozom rajta, a nevük Andi és Szilvi. A hajó kapitánya német, a másodkapitány is, a menedzser Helen pedig francia. A többiek pedig mind magyarok. 4 másik felszolgáló van még: Donát, Eszter, Ricsi és Zsóka.

Ez a kikötő. Ilyen cuki padokkal van telerakva, mindegyik más és más. 

Kedd reggel iszonyatos motorzúgásra ébredtem. Mi a fene, hiszen mi állunk! A kabinablakon kinézve azt láttam, hogy előbb elhúz mellettünk a Douce France jobbra, aztán a La Boheme meg balra, valami manővert csináltak, helyet cseréltek.

A reggeliről jól lemaradok, mert fogalmam sincs, mikor és hol lehet enni, éjjel senki nem mondta el. Így az első meetinget és Helen bemutatkozását éhesen és két idegen nyelven hallgatom végig, mert előbb elmond mindent franciául, aztán németül. Meglepően sokat értek belőle, mármint a németből, de közli,  hogy úgyis megtanulunk franciául és kész. Ok. Le is töltöttem már két nyelvi programot, tanulok is, már sok szót tudok. Míg őt hallgatjuk, a Mona Lisa is megmozdul, átállunk a kikötő végébe a susnyásba. De tényleg oda. Lásd a fenti képet.  Bozótvágóval kell kikecmeregni a Modiglianira, ami a kantinhajó, ahol eszünk. Meg az irodákba, a városba, vagy bárhova. 

Ezután kitakarítjuk a 100 fős éttermet, meg úgy az egész hajót. Mindenki csinálja, mert mindent együtt csinálunk, így gyorsan megy.

Ebédre naggggyon durván bekajálok. Feltett szándékom, hogy ha már jó a kaja, felszedek pár kilót, itt mindenki hízik amúgy.  Remélem, Junior ( aki a chef de cuisine - konyhafőnök, és egyelőre nem a szívem csücske) szintén jól főz. 

Este szabad, elmegyek hát sétáluni "Strasziba". Kicsit csúnya a külváros,  Budapestre hajaz, csak modernebbek az épületek. Van pár rosszarcú fazon is az utcán, inkább visszamegyek, nem tűnik jó ötletnek egyedül bóklászni ezen a részen.

Mire visszaérek, a többiek az étteremben bandáznak és isznak, csatlakozom. Behatóbban megismerkedem velük,  a francia borból kevert boroskólával, majd feljön Zoli, az egyik idősebb matróz Jameson bácsi kíséretében, gyorsan megisszuk azt is. És ez így megy hajnal fél 4-ig...

Harmadnap még átvesszük a munkaruhát. Sírógörcs. Az itteni S-es méret a magyar M, L-nek felel meg. A díszegyenruhám gyakorlatilag leesik rólam, értsd: tényleg leesik a nadrág,  ha megrázom a fenekem. Kínomban bemutatót tartok Andinak a kabinban, sírunk mindketten, de már a röhögéstől, ahogy mindkét lábam belefér a takarítós nadrágba, és kenguruként ugrálok a szobában a kupi tetején. Kép nincs, ne is kérje senki!!!

A negyedik napon megtanulunk ágyat húzni. Utascsere idején a felszolgálók csinálják ezt, mert a hotesse-eknek (szobalányok) sok más dolguk van. Egész jól megy. Helen utánunk jön, ellenőriz, ha nem tetszik neki, akkor lerántja, mehet előről. Gyorsan fogunk tanulni, ugy érzem... Szerencsére amit én csináltam, az javarészt elnyeri a tetszését, de így is jó párat újra kell húzni. 

Közben megtaláltuk a megoldást a wifire: át kell menni a szomszéd városkába, a határ túloldalán fekvő Kehlbe.  Át is megyünk, benyomok egy hambit meg egy fagyit és kajakra rosszul leszek. Mi a szösz. Gyors számolás után rájövök, hogy utoljára otthon, vasárnap voltam nagyobb dolgot intézni a wc-n. Hát most teltem meg teljesen. Miután ezt elintézem, már röhögni is tudok magamon.

Az ötödik napon a jelszó: livraison (livrézon), árubepakolást jelent, és überszívás. A nap folyamán érkezett kb. 10 raklap áru. Mind eltérő időben. Kezdj neki valaminek, merülj bele, és már fel is hangzik a kiáltás: "Livraison!" Dobj el mindent, állj sorba (láncreakció), pakold be a hajóba, vissza a dolgodhoz. Jó móka.  Dél körül már biztos vagyok abban is, hogy a "Jó étvágyat!" is úgy hangzik franciául, hogy livrézoooooon, mert az utolsó előtti raklap abban a pillanatban érkezik meg, ahogy a szánkhoz emeljük az első kanál levest. Kanál eldob, pakol, anyádnak livrézon. Szerencsére időközben visszaálltunk a helyünkre, a Victor Hugo mögé, igy csak két hajón kell végighúzni az árut. Végül azért jól be tudunk kajálni, békén hagynak minket a továbbiakban.

Szerencsére még a livraison előtt beálltunk a régi helyünkre, most is így horgonyzunk. A nagy hajók sorban a Symphonie, a La Boheme és a Douce France, a kicsik közül mi horgonyzunk a túlpart felé eső oldalon.

Amúgy szép a hajó. Nem csak a miénk, mind. Most fel is vannak belül díszítve, mert szombaton befutnak az első vendégek és megyünk is velük egy kisebb utat Németországban. Spanyol est lesz, ami spanyol kaját, spanyol hangulatot és táncosnak öltözött személyzetet jelent. Erről jut eszembe, a ruhát még igazíthatom magamra, szóval elég is ennyi mára, hazaindulok lassan a német Mekiből vissza Franciaországba, át a határon. 

Még mindig nem hiszem el, hogy milyen fura minden... De élvezem!

Puszi mindenkinek, hamarosan újra jelentkezem! 

Babaalbum és egy takaró az utolsó pillanatokban

Hát eljött az utolsó nap indulás előtt... Nem mondhatnám, hogy végig izgultam a napot, inkább pakolásztam, gyorsan befejeztem unokahúgomnak a takaróját és a kis albumját, és most feltöltöm, ahogy megígértem.

Először a takaró. Még 2008-ban(!) kezdtem el magamnak, terápiás céllal, de most előkerült és be szerettem volna fejezni. Úgy döntöttem, hogy a kicsi unokahugicámé lesz, aki az öcsém kislánya, és mivel éppen most tanul kúszni-mászni, szükség is van egy nagy takaróra, amit le lehet neki teríteni. De ha nagyobb is lesz, még mindig lehet ágytakarónak használni, vagy bele is burkolózhat, mert 140x180 cm-es, szóval jó nagy. Meg is szenvedtem vele, míg lesteppeltem.

És itt van az album is. A szokásos zsebes-füles interaktív megoldásokkal, 60 fotó tárolására alkalmas. A borítót Süti találta ki, hogy legyen olyan, mint egy mesekönyv.

Rengeteg hely van a kommentároknak, pl. az első oldalra a születés utáni első fotók kerülhetnek, a kis kártyán pedig elfér a kórház és az orvosok neve, a súly, a hosszúság, a pontos dátum.

Mágnest használtam a záráshoz, meg egy csomó kinyitható fotóalátétet és zsebet, hogy minél több kép beleférjen és izgalmas legyen lapozgatni.

Csináltam egy YouTube-videót is, amelyben végiglapozom.

De most már tényleg kezd belém állni a harci ideg, ha belegondolok, hogy 24 óra múlva már Franciaországban leszek és fogalmam nincs, mi fog történni. Majd leírom azt is, mit és hogyan pakoltam, csak előbb rájövök utólag, hogyan kellett volna. Most megyek aludni...

Viszlát akkor, ha legközelebb wifi-közelben leszek!

Ja, és jó szelet!