2016. április 5., kedd

Következő megálló: Bécs

A következő bejegyzéseket nagyjából azzal a dátummal teszem közzé, amikor történtek az események.
...
Ahogy szerencsésen-szerencsétlenül megint hazavetett a víz, illetve a busz, máris azon gondolkodtam, hogy miként legyen tovább. A helyzet otthon változatlan volt: kilátástalan albérletárak és bérek, undorító közélet, és teljes tanácstalanság azt illetően, hogy mi lesz velünk pár év múlva. És hát ott munkált bennem a kalandvágy is, hogy nem egészen annyi a világ, amennyit Budapestről látni lehet belőle. És ebben már biztos voltam, hiszen eljutottam eddigi életemben a legmesszebb, Strasbourgba, ami már 3 országgal van arrébb, tehát biztosan van még AZON TÚL is valami. Utazni akartam, jól keresni, biztonságban és nyugodtan élni, ráadásul Sütivel együtt, ami amúgy sem lett volna lehetséges a hajón.

Így történt, hogy 4 nap múlva kicsit átrendeztem a még ki sem pakolt bőröndömet, és elindultam Bécsbe, Süti legnagyobb morgása és tiltakozása közepette. Azt terveztem, hogy egy barátomnál fogok lakni. Amilyen gyorsan csak lehet, munkába állok, fejlesztem a hajón felidézett német nyelvtudásomat, és amint lehet, magammal viszem Sütit is.

Bécs amúgy nagyon szép. Tavaszodott, mikor megérkeztem, csak mellé még hideg is volt, meg szél. Sokkal szélsőségesebb az időjárás, mint Pesten. Ennek ellenére fáradhatatlanul dolgoztak a kertészek, hogy színes tulipánokkal ültessenek be minden talpalatnyi földet, és virágba borultak a fák is, melyekkel teljes utcahosszban tele van a város. Ja, és itt nem tépik le, meg nem lopják ki tövestül, mint otthon...


Nagyon tetszik, hogy itt rengeteg közösségi tér van. Nem csak parkok és hatalmas játszóterek, hanem intézményesített kereteken belül is sok elfoglaltságot lehet találni. Mindenféle klubok, workshopok, játszóházak, táncsulik, sportlétesítmények, szinte egymást érik. És mindenütt békében megfér egymással mindenféle nemzetiségű gyerek és felnőtt.


Imádom a bécsi épületeket! Nagyrészt olyan klasszicista stílusú lakóházak, nagy belmagasságú polgári otthonok vannak, mint Pesten, csak itt sokkal jobban vigyáznak az állagmegóvásra. Modern épületek is bőven vannak. Ami pedig szimplán ronda lenne, például szocialista stílusban épült intézmények, azt kifestik, telerakják mozaikkal, vagy bármi, csak ne legyen szürke. Egy későbbi bejegyzésemben majd mutatok rengeteg érdekes épületet. Ez itt például egy Studentenheim, azaz egyfajta koli, diákszállás, a Kolping hotelláncolat égisze alatt.


Na de vissza a munkakereséshez. Az új önéletrajzomból taktikusan kihagytam a hajót, viszont beírtam egy kicsit magasabb szintű némettudást, mint amit a magaménak éreztem. Sütit meggyőztem, hogy most angol helyett kezdjen inkább németet tanulni (egy szót sem beszélt mindeddig!), s mihelyt megtalálom a helyemet Ausztriában, befejezheti az otthoni 15-16 órázást naponta, beiratkozhat itt egy nyelvsuliba, lesz munka, pénz, bőség, áldás, békesség, málnás édesség.

Hát nem kicsit paráztam. Évekig tanultam a suliban a németet, aztán csak a Rayherben használtam írásban, amikor a termékek nevét kellett leadni a rendelésekbe. De német nyelven (pláne OSZTRÁKUL) még sosem dolgoztam. Arra felkészítettek, hogy a bécsi akcentus csak nyomokban hasonlít a Hochdeutschra (amit a suliban oktatnak), de arra nem, hogy mindenféle náció sajátos beszédét kell megértenem.

Bécsben rengeteg a külföldi. Török, szerb, magyar, szlovák, lengyel, román, arab, keleti népek élnek viszonylag békésen egymás mellett, sokan csak törik a németet. Az osztrákokkal max. hivatalokban, vagy vendégként találkozol. A hivatalnokok még szépen beszélnek, de a tősgyökeres, idősebb oszi vendégek olyan dialektust nyomnak, hogy a fülem kettéáll tőle.  Amúgy én sem értem még mindig, csak a "Gema!"-t tudom, meg azt, hogy "Host an Tschick?", előbbi kb. annyit tesz, hogy "Gyerünk, menjünk, mennyééémáááá!". Az utóbbi meg fel van írva a bécsi kukákra is, és azt jelenti, hogy "Hast du ein Tschick? - Van egy cigid?" Íme egy kis ízelítő.


A munkakeresést úgy kezdtem, hogy felnyaláboltam egy halom önéletrajzot és nekivágtam a városnak. Amelyik étterem vagy fagyizó vagy bármi megtetszett, már adtam is be. Napokig róttam az utcákat, néha reggeltől estig, otthonról vitt szendviccsel, gyümölccsel és üdítővel felszerelkezve. Bújtam a netet, emailben pályázgattam, az osztrák Facebook-csoportokba is beírtam, hogy ki és mi vagyok, milyen meló érdekel, hátha tud valaki valamit. S bár ebben reménykedtem a legkevésbé, egyszer csak rám írt egy magyar lány, hogy az ő munkahelyére keresnek pincérnőt, találkozzunk másnap és próbáljam meg. Gondolkodás nélkül igent mondtam.

Így kezdődött bécsi pályafutásom a Bellini nevezetű olaszos étteremben, nem egészen 6 nap munkakeresés után.