...
A hét elején még azt gondoltam, hogy összeszorítom a fogamat és kitartok. A budapesti irodában a felvételi (???) során elmondták ugyan, hogy "húdenehézahajósélet", amit nem igazán vettem komolyan, hiszen lényegében a hajó is csak egy szálloda, ami úszik. A szállodákat pedig szeretem. És amikor megemlítették, hogy volt, aki az első hónapot végigsírta, de aztán, és utána, meg hogy milyen jó volt... Hát akkor kellett volna felállnom inkább.
Kezdjük azzal, hogy munkahelyen nem sírok. Jó, persze, van amikor felmegy a pumpa, de ahol már az első hetekben azt érzem, hogy nem, nem és nem akarok ezekkel az emberekkel összezárva lenni tovább egy percet sem - na akkor itt az idő vitorlát bontani. A múltkori vacsorasztori miatt pedig egyértelművé vált, hogy ezt a helyet nem nekem találták ki.
A hajós munka pedig tényleg nem nehezebb, mint egy szárazföldi munkahelyen, maximum ha azzá teszik. És itt nem a szigorú szabályokra gondolok, hiszen ha azok logikusak, egy jól működő helyen be lehet és be is kell tartani őket, különben káosz lesz. A hajón az a nehéz, hogy aki nem viseli jól a stresszt és a bezártságot, az hobbiból nekiesik a kollégájának, klikkesedés van, kibeszélés, pletyka, gonoszkodás. Ebből 36 éves koromra én már rég kinőttem.
Meglepő módon egy FRAGILE feliratú dobozzal verték be az utolsó szöget úszó koporsómba. Livraison, pakolás ezerrel, éppen az ablakon át adogatjuk egymásnak a dobozokat. Az étteremben még ott az ebéd utáni káosz, meg kéne azt is csinálni, de hát a berakodás az berakodás, akkor is, ha annyian állunk csatárláncban, hogy nem férünk el egymástól. Azon gondolkodom, hogy miért kell 10 méterre 20 ember, semmi értelme sincs, s az értelmetlen dolgokat nem igazán csípem, na mindegy.
Pincér kollégám (fiú) már másodjára vág hozzám egy hatos zsugor ásványvizet, miközben már szépen megkértem, hogy ne dobálja, mert arrébb fogok állni és nem kapom el lendületből, adja normálisan a kezembe, mert én is úgy tudom tovább adni. Hiába. Jön egy újabb doboz, rajta a "törékeny" felirat, szólok hát a következőnek, hogy vigyázzon vele ő is. Megy is tovább az infó szépen, lentről azonban felkiabál a nagyszájú felszolgáló kolléganő, hogy miért lenne ez törékeny? Nézek bután. Mert rá van írva, mondjuk? De ez sajt, mondja, és röhög. Igen, mondom, mélyhűtött élelmiszer, amit ha földhöz vágsz, ugyanúgy pozdorjává törik, mint egy pohár, tudod... Nem, a sajt nem törik, mondja, az efféle humorra fogékonyak pedig már ismét hegyezik a fülüket, kezdődik a szokásos basztatás.
Nem hát. Ma se, meg holnap se, meg amúgy se. Szépen odaállok Helen elé, és elmesélem neki, hogy miért is nem fogok visszajönni a szabadságomról, amelyet két nap múlva kezdenék meg. Mivel németül és elég hangosan mondom el a bánatomat, tudom, hogy hallótávolságon belül már hegyeződnek a fülek. Ezért nem felejtem el megemlíteni a szakmai hozzá nem értést, a nagyképűséget, az óvodásokra jellemző viselkedést és a folyamatos gorombaságot az újonnan érkezettekkel. Ne szívd mellre, mondja Helen, kislányok még. (Hú, ebből mi lesz...!) Nem, nekem ehhez nincs türelmem, talán nem véletlenül cserélődött le egy éven belül a hajó teljes legénysége, ezennel megnyitom a sort az idei szezonban, au revoir, tschüss, goodbye. Hát jó, mondja Helen, és pár óra múlva hozza is a papírjaimat.
A következő két napban érezhetően csendesebb a hangulat a hajón. Igyekszem mindenből kivonni magam, nem kell tanulnom a táncot sem, a közösen elvégzendő munka rám eső részét gyorsan megcsinálom, aztán rohanok kifelé a városba. Azt a megjegyzést azért látom, nem felejtették el, amikor Helen egyetértett velem abban, hogy a hajó jelenleg egy Kindergarten (óvoda), gyorsan szét is kürtölték a kikötőben, mennyire szemét vagyok. Pár jobb fej kolléga sajnálkozott kicsit, megkérdezték, hogy miért nem kérek egyszerűen hajócserét, de ezek után már nem akartam.
Woody Allen mondta: "Sohasem lennék egy olyan klub tagja, amelyik elfogadna engem." Nos, annyiban van igaza az öregnek, hogy már akkor gyanús lehetett volna, hogy nem túl válogatott a banda, amikor játszva mentem át angolul a nyelvi teszten, mégis francia-német hajóra tettek, és a kollégák nagy része nem vagy alig beszélt németül. Vagy amikor 21-22 éves magyar srácokkal volt tele a hajó, akik még vendéglátóiparban, szállodában sem dolgoztak. Nem mintha én egy öreg róka lennék, de legalább megjártam az utat 5 év alatt kocsmától a szállodákig saját erőből, és szeretnék tanulni meg fejlődni. Itt meg tényleg csak pár olyan ember volt, akinek van már tapasztalata... Gyakorlatilag bárki lehet hajós, tényleg.
Na de nem élem meg kudarcként, elhatároztam. Szépen hazamegyek, kitalálok egy B tervet és megkeresem azt a helyet, ahol minimum olyan jól érzem magam, mint a szállodában.
... és így is tettem.
Két nap múlva már a hazafelé tartó buszon szenvedtem végig 16 könyörtelen órát (soha többé busszal ekkora távolságra!), este 10-kor megérkeztem a Népligethez, végighúztam a dögnehéz bőröndömet a Kazinczy utcáig, a Párom munkahelyéig, és ott sírva-nevetve a karjába ugrottam.
Hát, ennyi volt a hajós karrierem, és most kezdhetek azon agyalni, hogyan tovább.
