2008. május 28., szerda

Miből lesz a staféta?

Ma reggel olyan gyönyörű idő volt, hogy arra gondoltam, be sem megyek dolgozni. Az elhatározást sajnos nem követhette tett, mert ha nem nyitom ki a boltot, az gáz. Például kirúgnak és nem kapok fizetést, és akkor biztosan nem megyünk sehová nyaralni. Mondjuk nem nagyon várható idén sem hosszú szabadság, mert Gábor az egész nyarat végigdolgozza, irigylem is a tanárokat meg a diákokat, hogy semmi dolguk ilyenkor.
Tavaly is csak egy pici kirándulásra futotta - mind a pénzünkből, mind az időnkből. Onnan jutott ez eszembe most, hogy játszunk a scrap.hu-n egy stafétát, amelynek a témája a kedvenc helyünk. Hát nekem most ez a tavalyi kirándulás alatt felfedezett környék a favorit, de mindig azt szeretem a legjobban, ahol éppen vagyunk. Már nem a munkahelyemre gondoltam kedvenc hely címszó alatt...
Három napra tudtunk elszabadulni, és még annyi felesleges pénzünk sem volt, hogy szállást béreljünk, így sátorral vágtunk neki. Eger felé indultunk, és ha már ott jártunk, csavarogtunk egy kicsit a városban. A Várba most nem mentünk be, mert már vagy 5x láttam, és amúgy sem futotta volna belépőkre, helyette inkább a Marcipánmúzeumot látogattuk meg. A marcipán ugyanis jóóóó!

Bent egy csodabirodalom van! Minden, de minden édes és cukros és émelyítő, mindamellett művészi és gyönyörű! Volt ott hatalmas állóóra, Van Gogh-festmény, hatalmas eurocent, mesekönyv és képeslap, szobrok absztrakt és klasszikus stílusban, minden, amit csak el lehet készíteni marcipánból. Nagyon tetszett!


De a legjobban az varázsolt el, hogy a múzeumhoz tartozott egy BOLT is, tele minden földi jóval! Csillagászati árakon persze, de már nézni is jó volt a sok csemegét meg a csillogó-villogó boltot. Kaptam Gábortól egy marcipánbarackot valami krémmel töltve, apró harapásonként nyammogtam be, hogy minél tovább tartson, mert baromi drága volt a méretéhez képest - de mennyei! Egyszer, ha sok pénzem lesz, bemegyek és mindent megveszek, ami csak megtetszik!



Délután Egerből továbbindultunk a Bükkbe. Viszonylag képben vagyok azon a környéken, többször jártam a bükki Kék Túra útjain, amíg Miskolcon laktam. Gábor kilátásba helyezte, hogy ha nem találunk éjszakára pihenőhelyet, az autóban fogunk aludni, ezen úgy felháborodtam, hogy kishíján hazaindultam. Mi az, hogy AUTÓBAN kempingezünk, hozzá vagy nőve a hülye autódhoz, miért is nem jöttünk vonattal meg hátizsákkal, stb., stb., stb... Végül becéloztuk Répáshutát, hogy a falu körül biztos lesz valami jó kis hely, meg bolt meg víz, ha civilizáció kell, megkapod. De autóban nem alszom, az fix.



Répáshután még nem voltam, csak hallottam, hogy egy gyönyörű, eldugott kis falu a dombok között. Még itthon megnéztem a neten a kemping árait - egyébként egyáltalán nem drága, csak nekünk most az a 2000 Ft is számított, amennyiért ott éjszakázhattunk volna. Úgyhogy hajrá, vadkempingezzünk. A sátorhely kiválasztásánál megint elakadtunk, a falu fölötti dombra akartunk felköltözni, csak féltünk, hogy ott nem szabad letelepedni. Az erdőben nem mertünk sátrat verni az állatok miatt, meg a vastag avaron minden lépést, sőt a lehulló falevelet is hangzavarként érzékeltünk. Nem lett volna jó álmunk, ha minden fordulásnál felriadunk. Visszamentünk hát a tájvédelmi körzet határánál lévő táborhelyhez, itt tüzet is rakhattunk (volna, ha nem éppen a tűzgyújtási tilalom kellős közepén érkezünk), igaz, víz nem volt a környéken sem, de még jó előre megtöltöttem néhány palackot, amint az egy rutinos vadkempingezőhöz illik. Olvastam ugyanis az interneten, mit kell ilyenkor vinni, ezért voltam ilyen bölcs, hehe. A "mit kell vinni" kérdésen egyébként sokat agyaltunk otthon, így történhetett meg, hogy a túlélőfelszerelés (kisbalta, gyufa, zseblámpa, kés, kötél) mellé bekerült az ágyneműtartó teljes tartalma - az a halálom, ha nem tudok kényelmesen aludni. A sátrat zseblámpafénynél vertük fel, jól beesteledett addigra, aztán behordtuk a párnát, takarót, még lepedőnk is volt, ami a vékonysága miatt inkább csak a látszatot, mint a kényelmet szolgálta. Jött velünk Tig, a Micimackóból ismert Tigris plüssváltozata, őt is becuccoltuk, olyan kényelmes kis fészket eszkábáltunk, hogy na! Jóccakát!



Lefekvés után 10 percig rémülten hallgattam az erdei neszeket, majd tájékoztattam Gábort, hogy ha szeret, ha igazán szeret, azonnal kimegy a sátor elé és csörtetni kezd, meg zajongani, hogy elriassza a rám leselkedő igen veszélyes vadakat. Túrót, jött a válasz, majd elmesélt egy vaddisznós sztorit, amire nem emlékszem, annyira frászt kaptam tőle. Valami olyasmi volt a lényege, hogy valaki sátorozás közben horkolt és bekucorodott mellé egy vaddisznócsalád... naneee!!! Pisszenni nem mertem, nemhogy horkolni. Valahogy azért csak elaludtam, ki voltam purcanva rendesen a sok gyaloglás és kaland után.



Reggel fél 6-kor már fent voltam, de úgy kipihentem magam, hogy nem is kellett több alvás. Levágtáztam a völgyben hagyott autóhoz, aztán vissza, és harsányan ordítva tudattam Gáborral és az összes erdőlakóval, hogy én bizony felébredtem, gyönyörű nap van és jó reggelt kívánok. Szerintem a madarak lefordultak ijedtükben a fákról, mindenesetre Gábor elég gyorsan kiugrott a sátorból. Csináltunk még néhány fotót, fogat mostunk és felszedtük a cókmókot, majd továbbindultunk Pestre. Egyszerre elég is volt ennyi a vadromantikából, meg egyébként is Forma-1-es versenyzők és Bessenyei Péter parádéztak a Lánchídnál, azt meg nem szabad kihagyni!

És hogy miből lesz a staféta? Hamarosan kiderül!

Köszi, hogy ma is benéztél! Pussz:

Mesi

2008. május 12., hétfő

Dugóban

Magdi néni! Ha olvasod ezt a bejegyzést, kérlek, nézd meg a legvégét először és ne haragudj!

Pénteken Lackó kollégám megkért minket, hogy vigyük fel őt Pestre. Nem kicsit örültem ennek, mert már nagyon régen el akartam menni a Rayherbe, hogy újítsak néhány cuccot, szóval nem sokáig kellett győzködnöm magam. Gábor viszont éjszakás volt előtte és utána is, de a boldogságomért mindent...

Délután kettőre kellett célbarepíteni Lackót, 11 után el is indultunk minden eshetőségre felkészülten - és ezúttal nem is volt hiábavaló a sietség. Pest határáig simán ment minden, viszont amint felhajtottunk a Hungáriára, már kanyarodtunk is le az őrületes kocsisor láttán. Menjünk a Nagykörúton, javasoltam okosan. Ekkor volt 12.30. Lackó még nyugodtan üldögélt hátul, én rögtönzött városnézést tartottam, napsütés, nagyváros, nagy jókedv - egészen a Ferenc körútig. A kocsisor cammog, visszafordulni már nem lehet, bár a Blahán Gábor megpróbált helyezkedés címén tolatni pár métert, mire a jobbról érkező sofőr benézett a felém eső ablakon és ráfeküdt a dudára. Miután visszagyömöszöltem a szívemet a helyére, halkan megjegyeztem, hogy ha most belénk jön valaki az öngyilkos manőver miatt, először engem fog kilapítani. Meg engem, érkezett hátulról, ja persze, Lackó is a jobb oldalon ült, egyre idegesebben. Menjél Kombinoval, nézd, milyen szép sárga és hosszú, ajánlgattam neki vigyorogva, de valahogy nem volt hozzá kedve.

Fél óra alatt haladtunk 500 métert. Szépen fogy az üdítő, szól a zene, nem is olyan rossz ez, gondoltam, merengésemből Gábor üvöltése vert fel: "Mennyémáazanyádződalámpavakegér!!!" SOHA nem szokott ilyen alpári lenni, siettem megnyugtatni utasunkat, aki hümmögve pislogott az órára és megkérdezte, hogy messze vagyunk-e még. Messze. Nagggyon messze. 13.15-kor elértük az Oktogont, itt már rutinosan rátapadtunk egy bennszülött autójára, és követtük, mintha muszáj lenne. Persze mindig a másik kocsisor mozdult, mint amiben mi vesztegeltünk, messze vagyunk-e még, érdeklődött óvatosan Lackó, mire ismételten felajánlottam neki a tömegközlekedést, ezúttal már minden vicces kedvemet félretéve. Ezúttal sem tetszett neki a Kombino, nem is értem, pedig a déli járatokon a szeretet lakozik, mindenki ölel mindenkit. Gyanítom, ő már csak a célját szerette volna minél jobban megközelíteni...

Amikor megpillantottam a távolban a Nyugati épületét, már 13.25 volt. Néztem volna még sokáig az Eiffel tervezte remekművet szívesen, csak kicsit öszerezzentem, amikor Gábor (az én kulturált és udvarias párom!) száját a következő szavak hagyták el:
"Nemengedlekbeakkorsekisanyám!", "Nenézzémáteszerencsétlenhülye!", meg "Mennyémáteszemétláda!", valamint "Kérsz egy cigit te is, életem?" Itt már láttam, hogy baj van.

13.30-kor kifejtem Lackónak, hogy milyen nagyszerű dolog a föld alatt közlekedni, mert ott nincsen dugó, hacsak nem ugrik valaki a metró alá vagy nincsen BKV-sztrájk, és nyugodjon meg, VALAHOGY odaérünk az Árpád-hídhoz, ha a fene fenét eszik is. Így 13.38-kor és az Oktogon után kb. 20 méterrel szépen autóból ki, öltöny fel, menetjegyre pénzecske zsebrevág és hajrá. Futva közelítjük meg a Nyugat téri metróaluljárót, pici szlalom és akadályfutás a lépcsőn, jegyautomata bemér... Hmmm... Papírpénzzel nem megy. Maradj itt, ne mozdulj, kiáltom Lackónak, tépek ezerrel az újságoshoz jegyért. Zsákmány megvan, lyukasztunk, felmutatunk, kulturáltan sodródunk és átverekszünk, kék szöcskére fel - telefon csörög. Gábor jelenti, hogy már a Nyugati magasságában tart, gyorsan útbaigazítom a Váci útra való lekanyarodást illetően, időtényező 13.45.

Szeretjük a metrót, mert a metró gyors, a metró ügyes, a metró okos, de főleg én, hogy ezt így kitaláltam. Árpád-hídnál felmegyünk, Lackó leszállítva, már csak Gábort kellene valahogy megkeresni ebben a szééép naaaagy városban benne, hehehe. Tempózok a Vácin vele szemben, közben telefonon navigálok, ezalatt az elfogyasztott üdítőmennyiség bőszen nyomja a vészcsengőt. Húazannya... Benzinkútra be, mosdó célbavesz - telefon csörög és Gábor büszkén közli, hogy nagyszerű parkolóhelyet talált a... hol is? A Huba utcában. Honnan a fenéből tudjam én fejből, hogy melyik a Huba utca, mi vagyok én, GPS? - morgom dühödten és kisasszézok a kút elé. Tírara-tírara... csak le ne szólítson valaki, próbálok beleolvadni a környezetbe, Gábor közben kiér VALAHOVÁ, ami megtévesztésig hasonlít a Váci útra, csak azt nem tudjuk, melyik végére. Keresd meg az ESSO-kutat és gyere be értem, ordítom neki a telefonba, és elátkozom a tájékozódási képességét, meg az eszemet, hogy miért is hagytam egyedül. Két perc múlva megint hív, és örömtől ittas hangon közli, hogy most parkolt le a kúttal szembeni kis utcában, már lát is engem, és bár az agyam majd' eldurran, amikor meglátom, elröhögöm magam. Tök büszke magára, hogy idetalált, igaz, az autó megevett ugyanannyit Pesten, mint Kiskunhalastól eddig, elrágtunk egy doboz cigit és folyik rólam a víz, de nem veszett el örökre a szerelmem és Lackó is a rendeltetési helyén van. 14.25. Huhh...

Nnnna. Irány a Rayher. Természetesen NEM autóval, hahaha, majd ha fagy! Szépen bliccelünk. Séta a Lehel térre, veszünk egy hambit, mert eddig eszünkbe sem jutott, hogy ma még nem ettünk. Míg nyammogunk, Lackó hív, hogy ő már végzett és megnézne egy filmet a barátjával, ha még nem fejeztük volna be a vásárolgatást. Nem is kezdtük el, sóhajtom, betúrom a hamburgert, és kiegyezünk fél hatban.

Innen már nem is izgalmas a történet, megúsztuk a gonosz jegyellenőröket, két órát csodálkoztam a boltban és vettem néhány csodaszép holmit. Gábor közben megtanulta könyvből a decoupage-technikát és kifejtette, hogy ez neki mennyire bejön, aludt egy kicsit ülve a bolt közepén - itt jegyezném meg, hogy miután az eladó hölgy látta rajta, hogy alig él, hozott neki egy széket, ezért külön piros pont jár a boltnak! Íme a zsákmány:






















3 ív gyönyörű papírt vettem (azért csak ennyit, mert még van a múltkori K&C papírjaimból, és ebben a hónapban a Gábornak készített minialbumommal is nyertem jópárat - csak győzzem feldolgozni...), fadíszeket, figurás miltonkapcsokat és fémfüggőket. A legjobban azonban a kis rózsás fém kapcsok tetszenek, szinte sajnálom felhasználni őket, olyan szépek!

Hazafelé már csak azon aggódtunk, hogy azért este 9-re otthon legyünk. A dugóhelyzet kifelé ugyanaz volt, plusz Lackó bejelentette, hogy azért ő most enne egy BigMac-et, ettől eltekintve simán ment minden. Még egy kávéra is volt idő otthon, munkába indulás előtt... Szegény drágám, nagyon fáradt volt, de a hosszú hétvégén rendesen kipihente magát, remélem! Mindenesetre igyekeztem békén hagyni és halkan készítgetni az albumot, amin éppen dolgozom. Mert nehogy azt higgye valaki, hogy csak mert nem töltöttem fel mostanában képet a scrap.hu-ra, lazsálnék! Nem-nem! Csak épp egy meglepinek szánt, 18 oldal + borító nagyságú, varrott albumon dolgozom, azt meg ugye nem célszerű mutogatni, tekintve, hogy Gábor szülei is bele-belenéznek a blogomba.

Ezúton üzenem Nekik: azért mondtunk Szegedet, hogy ne aggódják halálra magukat... Bocsánat...

Köszönöm, hogy ma is itt jártál, és ne feledd: éljen a tömegközlekedés - kíméld a környezetet és az idegrendszeredet!

Pussz: Mesi